Pesti Napló, 1911. november (62. évfolyam, 259–284. szám)
1911-11-01 / 259. szám
Budapest, szerda l’COlTI N A I CO hagyta. Ott is fogja végezni, ez kétségtelen, erre kár újra meg újra sok szót vesztegetni. Ha feltesszük a legjobb esetet, ha formailag sikerülne is a formasértés, a kierőszakolt házszabály valóban nem jogforrás, hanem rongy, be-írott papír maradna; az energikus házszabálykezelés az obstrukciónak nem elfojtója, hanem élesztője lenne, mint az olaj a tűznek. A munkapárt lármás lelkesedéssel fogadta ugyan Tisza házelnökségének most már pozitív formájú hírét, de éppen ez a túlságos lárma gyanús nekünk. Ez mutatja, hogy sokan a saját hangjukkal igyekszenek bátorságot önteni önmagukba, sokan érzik a katasztrófát, amely elkerülhetetlen, ha rálépnek az úgynevezett erőszak útjára. Berzeviczy belebukhat a békébe és bukásában egyedül maradhat. Tisza a harcba bukik bele és egész pártját magával rántja. A bálvány eldőltében magával rántja az öszszes oszlopokat, a legapróbb téglákat is. Ebből az összeroppanásból nincs több feltámadás, de erre csakugyan szükség van, hogy a végzet, a sors igazságszolgáltatása Tisza Istvánon beteljesedjék. November tizennyolcadika ugyanis valójában nem őt, hanem csupán eszközét, terve technikai megvalósítóját, Perczel ’sőt tette végkép lehetetlenné. Most többé kettős szereposztás. Most k apostolának magának kell a vállalkoznia. Magának kell ednie a következményeket, iijdiumot, tűrni, hogy a közrekeresztülgázoljon rajta, aki a áciát akarja eltiporni, belenyita bukásba, amelyből hiányzik a romság minden kiengesztelő mása. Halál és feltámadás. Irta: Hock János. Budapest, október 31. Minden egyes ünnepben az illető évszaknak hangulatát is föltalálhatjuk. A tél misztikus poézise a karácsony ünnepségeiben jut kifejezésre. Naiv mesék, a színes fának aranyos árnyékában. Ragyogó arcok. Mélységes gyermekörömök. A meleg szobákban átmelegedett szivek. Béke és nyugalom mindenütt, amely a kelső csendnek visszatükröződése a családi fészek bensejében. Már a Husvét, a tavasz lüktetése. A megbénult élet föltámadása. Rügybontásnak, uj életcsirák fakadásának zajos ünnepsége. Kitörő örömöknek, verőfényes hangulatoknak tolmácsa. Viszont a halottak emléknapja, csak őszi ünnep lehet. A hervadás szomorúsága a gyászos hangulatoknak stílusa. A letarolt mezők utolsó virágai csak a sírokon hervadhatnak el, így koszorúzzuk meg a külső hervadással a belső rothadást! De bármily gyászos legyen is ez a borongós ünnep, azért mégis hangulatos. Kigyulad a sírok elhagyott világa és benépesülnek a temetők behorpadt sírjai, hogy legalább évenként egy estén az emlékezés fonalával kössék össze a porladó, kihűlt szíveket, az élők szíveivel. Mert nem a halál gondolata fáj az embernek, hanem az elfeledtetésé! Még gondolatnak is rettenetes, hogy lesz idő, mikor senki sem tudja már rólunk többé, hogy egyszer mi is éltünk, küzdöttünk, szenvedtünk és átéreztük az életnek minden reményeit és csalódásait. Nem tudunk belenyugodni, hogy az idő épp úgy elmossa emlékezetünket, mint ahogy lekoptatja sírunk márványáról az aranyos betűket. Talán ezért is vágyódik minden lélek szerető magzatok után, akik vérének sarjai, hogy mintegy bennük folytassa testi vagy lelki hasonlóságának folytonosságát. Nem akar eltűnni nyomtalanul, mint az a nehéz sóhaj, amely haldokló ajkáról utoljára tör fel f , ty. • Porrá vált test és elmosódott emlék! Ez lenne tehát a végcél?! Egy hang tiltakozik az emberi öntudat rejtelmes mélységében az elmúlás gondolata ellen. A lángelmék irodalmi és művészi alkotásaiban mindenütt ott lappang a halhatatlanság gondolata. A vak Homér az Istenek fényes hazájáról danol. Sokrates a kezében tartott méregpohár mellett a jövendő élet bizonyosságáról vitatkozik. Barnave a vérpad deszkáira toppant: — Csak ez lenne hát az én jutalmam? és meggyőződéssel kiált fel Napóleonnal: — A jövő, a jövő az enyém! — Elmúlni, buta szó! Így szól Göthe s utal az emberiség örök hitére, amely évezredek egyetemes ösztönét a különböző vallási rendszerekben ugyanegy gondolatban fejezi ki. — Non omnis moriar! — Van bennem egy rész, amely halhatatlan! Jókaiban olvastam egykor! Gyümölcsös kertjében a sárga lepkék petéiket lerakták az almafáinak leveleire. Két hét múlva kikeltek. S ezek a parányi kis hernyók lerágták a falevelek epidermisét, hogy azok összezsugorodjanak és molyhos borítékjaikkal begöngyöljék a górcsövi kis állatok mezítelenségét. Ki tanította meg azt a gombostűfej nagyságú hernyót, hogy a nyári forró napok után jönni fog majd a hideg tél és neki meleg ruha kell a hó és a fagy ellen? Ki oktatta rá, hogy az összezsugorodott levelet egy vékony fonállal odakösse a fa ágához, nehogy a levél sárba hull, jön?! Ki tanított ennek a parányi állatnak meteorológiát, technikát, előrelátást az ő jövendő sorsa iránt?! Ha az állatvilágnak együttérző értelmisége, vagyis egyetemes ösztöne van, amely soha meg nem csalja a jövő sejtelmében, és miért volna csalódás éppen reánk nézve, a halhatatlanság reménye, amely éppen így szunnyad az em-beriség egyetemes ösztönében?! Erős a hitem, hogy a tudományok rohamos fejlődése tisztázni fogja rövid idő múlva a szilletés és a halál nagy problémáját is s a még el-lagam előtt most is, bárcsak ne látnám! Ott cédeltek a szomszéd asztalnál----------— Hol? — Ja igen, elfelejtettem mondani, persze ... Hát ez, kérlek, Cognac Mizi után történt és pedig Kárpátfüreden. A vig tél után nyárára én idementem. Nem hegyet, legfeljebb aranyhegyet mászni. — Kárpátfüredre ugyanis átjárnak a galíciai tisztek s júliusban egész kis diszkrét játékbarlang képződik itt. Ketten voltunk ott mulató tisztek, én meg Haydhof Egon. tudod, az a tizenhatos dragonyoskapitány, aki arról híres, hogy a monoklija még akkor se esett ki a szeméből, mikor egyszer egy versengy rám? bolonddá tartsalak tégedet is? Utána halk kacaj — no ezek rólam beszélnek. Fülelni kezdtem. A szőke cousine szólt: — Te Ilona, ki ez az ukrárus? — Ez, magyarázta Ilona — ez Ostravsky, tudod, az a nagy lump. Brávó, gondoltam, no Hiszen szép hírem van már itt is! A kis cousine úgy bámult rám, mint valami csodaállatra . . . Megállj csak te rövidhajú rágalmazó, majd én is ilyen hangosan intézem el a te kilétedet! Hivattuk Egonnal a pincért, de hát az ördögbe is, én nem igen tudok magyarul s pláne a színeket csak a lovaknál szokásos kitételek után ismerem. Épp ezért nyen hármat bukfencezett a lóról . . . szegény i , . ,. . ,, .. . , , _ p _. . , furcsán hathatott, mikor rágalmazásomra san Egon, épp most a tavaszon halt meg delirium tremensben. No mindegy, remekül mulattunk s minden nap csak úgy reggel felé vetődtünk laza a kártyaasztaloktól. A fürdőtársaság? Hát lágyon sok fess leány és asszony volt együtt, le ismersz, ez nem az én szakmám, én unom tisztességes nőket. Was kann man mit einem anständigen Mädel anfangen? Legfeljebb, ha elveszi az ember, de ki házasodik már manság? Nos, ebédek alatt ily hangulatban legeltettem a szememet a leányhadon. Álmos agyamnak jól esett ez — egy napon azonban úgy éreztem: felébredek. A szomszéd asztalnál étkező nagy társaság közepette megláttam ezt a kisasszonyt. Figyelni kezdtem, s harmadnap már aztán vettem észre magamat, hogy az új ublánkámat veszem fel ebédhez, ő azonban ügyet se vetett rám, folyton beszélt, sugdolódott a mellette ülő szőke barátnőjével, ajkai körül állandóan gúnyos mosoly játszadozott. No, rám nézesz-e már? Egyszer végre csakugyan megfordult — kihívó tekintet, mintha csak azt akarta volna mondani: mit ymui.. ditva, félhangosan így tettem fel a kérdést:— Lie Kellner, mondjon csak . . . izé . . . hogy hívnak azt a pej kissasszonyt? Gyilkos tekintet, majd hangos kacaj, a szó pillanat alatt szárnyra kell, úgy hogy nekünk Egonnal még a gyümölcs előtt tisztulnunk kelngje lett az étteremből. Én azonban ott künn megjBBlcsaptam a nacionálé tain a nacionálé többi részét: Ilona egy nyugalmazott generális leánya, vagyonuk kevés s ő maga már vagy négyszer volt féligmeddig menyasszony, de annyira makacs és szeszélyes, hogy a végén mindannyiszor csúfosan kifigurázza a kérőit. No, ez az ő kacér híte azért csöppet se ártott neki. Tucatjával volt ott a nálánál sokkal szebb leány a fürdőn s mégis e körül a rövidhaju, kellemetlen, dacos teremtés körül forgott minden valamirevaló gavallér, e félvállról vette ezt az ostromot s egyébként csak kedvenc sportjának, az akvarell-festésnek hódolt. (Láttam a képeit, ganz gute Bilder!) Hallottam, többször, mondta: St# — Trt mit unom azembereket !Étt c csak a hangzatos, szép színeket keresem . , , Csak a szép színeket! v'ji Nos, aznap délután én nem feküdtem le aludni. Hagytam a hortyogó Egont s a festeni készülő Ilona után lopództam. Ment a szőke cousineal, meg a gavallérhaddal s én az erdei sétány fenyőkulisszái mögül tisztán hallhattam csengő hangját. Épp a bókoló urakat torkolta le: — Én szép? Jaj, ugyan hogy mondhatnak ilyet épp nekem, aki festek és tudom, mi a szép! Dehogy is vagyok én szép, az egész csak annyi, hogy eddig ha akartam, mindig el tudtam bolondítani azt, akit magamnak kiszemeltem, — mindig! No, meg ne ijedjen, édes Jávor, maga kivétel, ezennel ünnepélyesen ígérem, hogy magát nem fogom akarni elbolondítani. Egészen nyugodt lehet, maga nem kerül azoknak az uraknak a listájára, akik állítólag öngyilkosokká akartak lenni érettem, hahaha! ... Mi az, édes Loránth, hogy én magam voltam-e már szerelmes? Nem, uraim, ez nem az én szakmám. Nézze, Pándy, ha maga szerelmes leányt akar, forduljon a többi kisasszonyokhoz, a Szentimrey, Blendorff, vagy Gróthy leányokhoz, akármelyikhez, — ezek minden percben készek halálosan beleszeretni magába, vagy — másba . . . Lássa, én nálam nincsenek ilyesminek kitéve. Én ugyan nem szeretek bele senkibe, hahaha . . .! Mentek tovább az erdőben. Újra az ő kacaja: 4 — Lehet, hogy igaza van, Jávor. Tán magam is boldogabb lennék, ha szerelmes tudnék lenni. De ki tehet róla? Nem rajtam áll . ,, Épp egy tisztásra értek ki. Ilona gonosz mosolylyal, egybefont karokkal állt a gavallérok előtte ,csak bátorítani akarta volna ' 191 november 1. 259. szán.