Pesti Napló, 1912. január (63. évfolyam, 1–26. szám)

1912-01-02 / 1. szám

i vi non sxbbi *»»g. Ege •: 4VM «.28 kor. — iffl. Félívre _ M ,­­ . Neg­yedévn _ _ 1 . — # Eg.­hóra _ 2 . 40 t Eg­es szín._________10 fill.PESTI Budapest, 1912. Szerkesztőség és kiadóhiratak Podmanicky-utca 12. Kedd, január 2. 63-dik évfolyam. 1. szám. Aj,aoHir..PETz.a£i­. Egyes szó 6 1UUr, vastagabb betűvel 10 fillér, hirdetések milliméter szémítás­sal, diss-abis szerint. Megjelenik netfó kivételével naponkint, ünnep után is. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kinek előfizetése december hó végén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíves­kedjenek minél előbb megnyítani, hogy a np szétküldésében fennakadás ne legyen. Fenyegetődzések: Budapest, január 1. A miniszterelnök a nemzeti munka­párt üdvözlésére adott válaszában meg­fenyegette az­­ellenzéket, mely a demo­­kratikus választóreform mellett s a mili­­tarizmus fillengése ellen harcol. Viszont az ellenzéki vezérek minden kétséget kizáró nyiltsággal lekötötték magukat a további hanhoz, melyet csak az esetben adnak fel, ha a Khuen-kormány teljesíti követeléseike a rekompenzációk dolgá­ban. A nyilatkozatok szembeállítása meg­adja tehát a legközelebbi jövő politiká­jának perspektíváját, amely nemzeti szem­pontból nem mondható derűsnek. Mert a hosszadalmas harcok, melyek a jelen esetben a kormány elhibázott politikája folytán foglalják le a törvényhozás idejét, egy hosszadalmas lefolyású betegség pusztításait hagyják vissza maguk után, holott a harc hamarosan befejezhető lenne, ha a kormány liberalizmusa és demokratikus politikája nem lenne üres frázis. Azonban a siralmasnak látszó jövő is rejteget prágában vigasztaló momen­tumokat. Ilyen momentum, hogy minden héttel, amelylyel az új véderőjavaslat törvényerőre emelését elodáztuk, millió­kat takarítottunk meg a nemzetnek. Mert az új véderőreform végrehajtásával új terhek szakadnak a nemzet nyakába, az országra nézve tehát nyereséget je­lent minden nap, amelylyel elodáztuk a terhek behajtását. De van a javaslatok megakasztásának még egy nagy előnye. Magyarország békét akar, hogy anyagi­lag és szellemileg fejlődhessék. Eluta­sítja magától a háborúnak puszta gon­dolatát is, mert terjeszkedő szándékai nincsenek, gyarmatokat nem keres és újabb meghódított tartományokra nem vágyakozik. De éppen a végsőkig fej­lesztett haderő az, amely a monarchia békéjét veszélyezteti. Mert a fegyveres békébe vetett hit meggyöngült. Más ál­lamokra vonatkoztatva még igaz lehet az az elmélet, hogy a békét csak fegy­verkezéssel lehet fentartani. De nálunk megdőlt, hitelét vesztette ez az elmélet. Nálunk az erő tudata kockázatos vállal­kozásra, merész kalandokra ösztökéli azokat, akik a béke és hálet.Afölött döntenek. Az erő vakmerő politika ös­vényeire tereli őket, s elbizakodottsá­gukban oly lépésre határozhatják el magukat, amely anyagi és erkölcsi pusz­tulásba sodorhatná népeinket. Para­doxonnak látszik, de mégis úgy van, hogy mi csak addig vagyunk erősek, amíg gyöngék vagyunk. Mert ki garan­tálja, hogy diadalmasan kerülünk ki egy háborúból, ha még az utolsó párnánkat is feláldoztuk a hadsereg fejlesztésére? Mert a mi gazdasági erőnk határához nagyon hamar eljutunk, ha mindenünket odaadjuk is. És kérdés, hogy kiállja-e hadseregünk más hadseregekkel a harc­képességben a versenyt, ha teljesítjük is mindazt, amit tőlünk követelnek. Mert a körülöttünk élő nagyhatalmak teher­viselő -képessége jóval nagyobb, mint a­ miénk ,s így bizonyos, hogy hadifelké­szültségük is tökéletesebb a miénknél. Vagy fejleszszük talán úgy a hadsere­günket, hogy kölcsönöket veszünk fel s a kölcsönökből fedezzük a költségeket? Ez a berendezkedés nem lenne kisebb katasztrófa, mint egy elvesztett háború, mert az ilyen hadsereg, melyet kölcsön­pénzből tartottak fenn, még ha diadal­maskodnék is az ellenségen, a maga fentartó nemzetét egész bizonyosan agyon sújtaná. Van a mi gyöngeségünknek még egy előnye, amely még az előbbi érveknél­ is nagyobb súlylyal esik a mérlegbe. Monárkiék elhelyezkedése az európai koncertben olyan, hogy mindig Német­országgal­ kell magát összehangolnia. Nekünk mindenben Németország mérték­adó, sőt irányadó is. Németország had­erejét kell szem előtt tartanunk, annak arányában kell azt fejlesztenünk. Az ő ifjú lóri botlások. Irta: Zöldi Márton. (Utánnyomás tilos.) Sim­ándi doktor, ki szeretett és tudott is csípős lenni, így nyilatkozott a kaszinó kártya­szobájában : •­­ A természetben semmi sem vész el nyomtalanul, csak az a pénz, amit az ember Török Nándornak ad kölcsön. Akire ezek a szavak vonatkoztak, félben­­m­aradt jogász volt, ki az utolsó két esztendőt úgyszólván végigéjszakázta és végig kártyázta. Csinált mindenféle piszkos adósságot, de arra kínos gonddal ügyelt, hogy kártyaadóssága ne legyen. Egyébként annyira jóképű, csinos fiú volt, barna, szabályos arca annyi bizalmat gerjesz­tett, hogy egyik ismerőse sem tudta tőle a köl­csönt megtagadni. Minthogy az egész megyét ismerte, hitelforrása, ha nem is mély, de elég széles volt. A szolid öreg urak csóválták a fejüket. — Ez nem vezethet jóra — mondották — ez a fiú egy nap főbelövi magát. Pedig kár érte és a többi. Nos, Török Nándor nem lőtte magát fűbe, ami különben is megbocsáthatatlan szamárság lett volna. Mert ha adósságért, vagyis az adós­ság nem fizetésért valakinek főbe kell magát lőni, úgy logika szerint a korlátó hitelezőt illeti az elsőség, hogy azt magán elkövesse. Mert jó­zan lump felfogás szerint csak az az adós szá­nandó, akinek van miből fizetni, minthogy azt molesztálják, üldözik és végül terítékre hozzák. Viszont az az adós, akinek semmije sincs, fedett páholyból nézi az összes jogkövetkezményeket. Török Nándor, ki az öreg Tabajdi Ignác ügyvédi irodájában irnokoskodott, már szinte megszokta az elmerült állapotot és zavarba jött, ha véletlenül nagyobb összeget nyert. Mit csi­náljon a pénzzel? Fizessen? Mit? Kamatot vagy tőkét? Minthogy erre kevés volt a pénze, az arany középutat választotta és utolsó krajcárig elkártyázta a pénzt. Hanem aztán két billiárdgolyó jótékony be­avatkozása következtében hihetetlen nagyot for­dult a helyzet. Klasszikus nyelven szláva: toto coelo ... Így történt. Homor Pepi, a nagy vendéglő egyik pincére, valami folyamodvány megírására kérte fel Tö­rök Nándort, ki azt szívesen meg is irta neki. A pincér, mikor a folyamodványt átvette, két billiárd­ golyót tett az asztalra. — Ezt — mondotta — a tekintetes urnak szántam, miután pénzt úgy sem tetszik elfo­gadni. —­ Csak vigye el a golyókat is — biztatta Török Nándor a klienst — mit kezdjek velük, nincs billiárdasztalom. De a pincér nem tágított. — Én ezt a golyót innen el nem viszem. Mert tetszik tudni, hogy holnap elutazom a vá­rosból s ha az uj helyen meglátják nálam a bil­­liárdgolyókat, nem fogják elhinni, hogy becsü­letes úton jutottam hozzájuk. Szóval, a két­­billiárdgolyó ott maradt s harmadnapra Török Nándor odaajándékozta a házigazda gimnazista fiának, ki igen helytelenül vette őket alkalmazásba. Labdának degradálta az elefáncfonatgolyókat és az egyikkel úgy vágta orron a pékmester fiát, hogy orvosi be­avatkozás mutatkozott szükségesnek. Az orvos — abban nagyok az orvosok — megállapította, hogy a sérülés tompa eszköztől származik, s ezen a nyomon előkerült a két bil­liárdgolyó, melyekről néhány üdvös pofon segé­lyével az is kiderült, hogy azokat Török Nán­dor ajándékozta a gimnazista fiúnak. De a hir nyomán jelentkezett a nagyver­­­déglős is, ki kétségtelen módon beigazolta, hogy a billiárdgolyók az ő jogos tulajdonát képezik, s hogy azokat tőle valaki ellopta. És két-három napig, ahogy a szenzációt szokás, élénken tárgyalták a dolgot. A kérdés izgató eleme az volt, hogy ki lehet a billiárdgo­­lyó-tolvaj? Török Nándor minderről nem tudott sem­mit, s elképzelhető megütődése, mikor principa­lisa, Tabajdi Ignác ügyvéd, asztmás lihegés, azt kérdezte tőle: — Mondja csak, Török úr, hogy kerülte önhöz a „Fekete Sas“-ból a billiárdgolyók? A kérdezett, bár nem volt jó kedve, tréfá­san válaszolt: — Odagurultak, azért golyók. Helyes — bólintott az öreg ügyvéd — csakhogy azokat a golyókat lopták. Török boszosan kapta fel a fejét s el akarta mondani, hogy Pepi pincér hozta neki és szinte erőszakosan hagyta ott a két golyót, de aztán hirtelen eszébe jutott, hogyha ő most egy tá­vollevő tanúra hivatkozik, akkor úgy fest a do­log, mint aki a­ lopás gyanúja ellen védekezik. Ennélfogva kissé indulatosan vonogatta a vál­lát és így szólt: Mai számunk 24 oldal

Next