Pesti Napló, 1912. február (63. évfolyam, 27–51. szám)

1912-02-18 / 42. szám

38 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1912 február IS 12. szám. A TŰZHELY. .... ......... .... -Lelki Klinika. Budapest, február 17. ..Egy asszonyi aláírással érkezett hozzám az alábbi levél: -------„Engedje meg kérem, hogy én is önhöz forduljak, de úgy érzem, hogy nagy szükségem van az ön elfogulatlan véleményére. Ugyanis egy olyan dologról van szó, amit már meg nem történtté nem lehet tenni, de mindezek ellenére mégis kérem az ön szíves véleményét, hogy helyesen jártam-e el, vagy nem? Volt nekem egy nagyon kedves asszony barátnőm. Meg vagyok róla győződve, hogy ő is éppen olyan önzetlenül szeretett engem, mint én őt. Nem régen egy nekem szintén kedves férfi rokonomtól azt hallottam, hogy az én jóizlésű és általam kifogástalannak tudott barátnőmről egyes körökben nem a legjobb véleménynyel vannak és ebből nem is csinálnak titkot. Én, akit mindig fehérnek ismertem, ez ellen a leghatározottabban tiltakoztam és mondhatom, annyira sértett a dolog, hogy egészen lehangolt. Sokat gondolkoztam, míg végre elhatároztam, hogy a barátnőmnek szólok a dologról, ezt meg is tettem a legelső alkalommal, mikor találkoztam vele. Mindent elmondtam őszintén neki, ahogy hallottam, sőt nem titkoltam azt sem el előtte, hogy honnét tudom és hogy rokonom kitől hallotta a dolgot. Barátnőmre sem hatott kevésbbé a dolog, mint reám. Mindjárt az én jelenlétemben elpanaszolta a dolgot a férjének. Mindketten úgy mondták, hogy nagyon hálásak nekem, hogy ezt nem hallgattam el, sőt barátnőm úgy nyilatkozott, hogy ezt nekem kötelességem voltmegtenni, hasonló esetben ő is így járt volna velem szemben el. Barátnőm férje igazolásra szólította fel rokonomat. De ő, sajnos, nem ismerte el a mondottakat, mindent letagadott és a férjet elégtételadásra szólította fel, azaiért állítólag a hozzá intézett levélben megsértette. Ő megtagadta az elégtételadást s ekkor kölcsönösen pert indítottak egymás ellen. Természetesen a nyilvánosság elé került a dolog, sőt a barátnőm férje engem is beidéztetett tanúnak. Én mindent megtettem, hogy ezt elkerüljem; könyörögve kértem úgy a barátnőmet, mint a férjét, hogy'vonják vissza a port. Időközben az uram is írt barátnőm férjének, tiltakozva az ellen, hogy nekem a bíróság előtt meg kelljen jelennem és jóindulatúlag figyelmeztette őket, hogy hagyják abba a dolgot,, ez jóra úgy sem vezet. Az én levelem figyelmen kívül hagyták, ellenben az uram levelére a férj írt egy sértő és fenyegető levelet. Mit voltam kénytelen tenni, rokonom rovására vallottam. Két hét múlva, közvetlen a tárgyalás előtt, barátnőm férje visszavonta a port, azzal a megokolással, hogy egy harmadik személy által (t. i. általam) félre lett vezetve. És ráadásul kapok a barátnőmtől egy szemrehányó levelet, hogy minek szóltam az egészről? Talán ez fájt nekem a legjobban az egész dologban. Azóta nagyon lehangolt, szomorú vagyok és igazán nem tudom meghatározni, hogy hogyan jártam volna el becsületesebben, ha elhallgatom a dolgot, vagy így, hogy megmondtam? Igen kérem, ne hagyja felelet nélkül levelem; az ön véleménye föltétlenül mérvadó lesz nekem és talán még hasznát is vehetem az életben!“... -------Ez a levél tulajdonképpen nem tartozik szorosan véve a Lelki Klinika esetei közé. Közöltem mégis, mint egy igen tanulságos esetet, amelyhez hasonló azt hiszem nagyon gyakran akad a kisvárosi életben. Sokkal kevesebb akadna, ha mindenki megjegyezné magának és megtartaná azt az elvet, hogy barátaink, ismerőseink dolgaiba soha sem szabad olyan fontoskodva beleavatkozni, főleg pedig soha sem szabad visszamondani senkinek ami kellemetlent rosszat felőle hallottunk. , Némelyek azt hiszik, csupa jóindulatból, hogy ez kötelességük, s ha valakiről valami rosszat, valami rágalmat hallanak, azonnal sietnek azt őszintén elmondani az illetőnek. Pedig hát mire jó ez? Ha van valami alapja a mende-mondának, akkor csak reá haragusznak meg, ha nincs semmi alapja, akkor is csak reá haragusznak meg, mert az bizonyos, hogy az a harmadik, vagy negyedik, akitől kikerült a pletyka, le fogja tagadni az egészet. És az ilyesmi aztán úgy nő, mint a lavina, egyik kellemetlenség, egyik inzultus, egyik affér a másik után fakad belőle, belekeverednek mások is, távolabb állók, s végezetül egész kis társadalmi botránynyá mérgesedhetik el a dolog. Ezért kellene tehát mindenkinek szem előtt tartani azt a régi alanymondást: — ha kellemest nem mondhatsz embertársadnak, akkor halgass, kellemetlent ne mondj! Csakis ott van helye, hogy megmondjuk valakinek mások rossz véleményét: ha mindjárt helyt is állhatunk érte, megcáfolhatjuk, vagy védelmezhetjük őt, vagy máskülönben hasznára, segítségére lehetünk ezáltal. érzem, hogy most is a közelemben vagy! Lágy muzsikaszó kíséretében válaszolt a láthatatlan tündér.— Gyermekem, szegény, kicsi lányom, de szívesen segítenék rajtad! Csakhogy, ó jaj, a szemed fölött nincs hatalmam, mert Szélvész varázsló kikérte magának a tündérkirálytól, hogy a szemed felett ő legyen az úr. Csak egy emberfia menthet meg téged a Pálmavasárnapra virradó éjszaka hajnalhasadásán . . . Szivárvány megadással tűrte a sorsát és várta-várta a Pálmavasárnapot. Pedig mintha a balsors mindjobban üldözte volna. Mindennap tüzek pusztítottak és jeges zivatarok ölték meg a nép reménységét — az istenáldotta buzaszemet. S a babonás nép mindjobban feldühödött a boldogtalan hercegleány ellen. Már a halálát kívánták Komor hercegtől, mert azt hitték, ha elpusztul a szivárványszemü leány, a sors pusztító keze is elkerüli országukat. Szivárvány már a tulajdon kastélyában is olyan volt, mint az üldözött. A hatalmas, márványos folyosókon, ökölbe szorított kézzel haladt el mellette a szolganép. Hogy is ne! Hisz az éjszaka megint egy tucat ház égett le a majorságban. Senkinek se jutott eszébe, hogy Szélvész varázslót okolja a szerencsétlenségért, amely rájuk zúdult! . . . Szivárvány nehéz szívvel folytatta bujdosó életmódját. Már csak éjjel mert a szobájából kibújni és a hűvös éjjeli levegőben sirva, zokogva járta a kastélykert elhagyott útjait. Már a ruhácskája is lerongyolódott, mert a komornája is iszonyodva kerülte a szivárványszemű hercegleányt. Éppen Pálmavasárnap éjszakája volt. Szivárvány már a tündér szavában sem bízott, annyira elkeseredett sorsa fölött. Csak úgy ömlöttek a könyei és már-már arra gondolt, hogy elbujdosik messze földre, olyan tájra, ahol senki sem ismeri. Az édesapja pedig? Ó Istenem. De csupán azért, hogy tudomással bírjon ő is róla — ez igazán felesleges. Ebbe a ténykedésbe mindig, mintha egy kis káröröm, egy kis rosszakarat is vegyülne, s ha még oly tiszta is a lelkiismerete az illetőnek, bármennyire tudja is magáról, hogy csupán baráti jóindulatból volt olyan őszinte — az ódiumot nem háríthatja el magáról és — úti figura docet — ő kerül mindenik között a legkellemetlenebb helyzetbe.* Klára. Levelére csak azt válaszolhatjuk, amit minden hasonló esetben mondhatunk: itt egyesegyedül ön van hivatva határozni és senki sem tanácsolhatja önnek, hogy férjhez menjen-e az illetőhöz, vagy nem? Elvégre arról van szó, hogy életének legfontosabb problémáját miképpen intézze el, s ha ön nem tudja a mérleg serpenyőjét ide vagy oda billenteni, hogyan kívánja ezt tőlünk. Ha komoly oka van gyűlölni azt a fiatalembert, úgy természetesen semmiféle közeledésnek tovább nincs helye, s ezt őszintén értésére is kell adnia. De tizennyolc éves leányokkal gyakran megtörténik, hogy tulajdonképpen nincsenek teljesen tisztában a saját érzéseikkel s gyűlölettel leplezik a szerelmeket. Vizsgálja tehát meg legelőször komolyan a saját szivét s próbálja meg szembenézni a saját érzéseivel — és azután intézzél el ezt a kérdést aszerint, amit a szive és az esze mond. * Gyöngyvirág. Az első hibát akkor követte el mikor ráerőltette a jegyeket arra a fiatalemberre, aki, mint önérzetes férfi, vonakodott azt az ajándékot, a potyajegyeket elfogadni egy fiatal leánytóL YERMEKVILÁG, szivárványszemi leány, (Mese.). ........................ így hercegkisasszony, akit úgy hívtak, hogy Szivárvány. Azért volt ilyen furcsa neve ennek a szép hercegleánynak, kicsi olvasóim, mert a szeme, két ragyogó szeme, akár a szivárvány, hét színben csillogott. És még az a csudás tulajdonsága is megvolt Szivárvány szemének, hogy ha a szem kék színben ragyogott, akkor kiderült az ég, ha pirosrózsás színek árnya játszott a szeme sugarán, akkor az édesapja országában tűzvész pusztított. Néha elborult a pillantása a hercegkisasszonynak s ilyenkor zugó zivataros éjszakára virradt Komor herceg (mert igy hívták Szivárvány apját!) országának népe. Ha azt hiszitek kicsi olvasóim, hogy a szivárványszemű hercegkisasszonyt boldoggá tette szemének ez a csudás tulajdonsága, akkor nagyon tévedtek ám. Szegényke akárhányszor térdenállva könyörgött védő tündérének a kastélykert meghitt csendjében, hogy szabadítsa meg ettől az átoktól. — Bár homályosulna inkább a látásom örökre, panaszkodott a szegény hercegnő. Hisz igy valósággal retteg tőlem a nép. Kémlelve pillantanak rám apám tanácsosai s ha sötétleni kezd a szemem, akkor rémülten rohannak otthonukba, mert félnek a zivatartól. Néha úgy mondják (mert én magam sose látom!) rózsaszínű lángok villognak a szememben és ilyenkor rendszerint veszedelmes tüzek pusztítanak az országban. ó jóságos tündér, szabadíts meg ettől az átoktól! — zokogta Szivárvány. Hisz te vagy a védőtündérem, ki bölcsőm mellett állottál s bár sose láthatlak, mégis tudom, nem hiába hívták Komor hercegnek, de még nem is látta senki mosolyogni. Még leánykájára se vetett soha egy gyöngéd pillantást. Attól a pillanattól fogva, hogy szép, szőke feleségét eltemette, megfagyott örökre a mosoly az ajkán. Szivárvány csak bolyongott a sötét, elhagyott kertben. Egyszerre csak egy citromfa alá ért. Oly éhes volt szegényke, egész nap nem evett, mert a szakács már nem is akart a számára főzni. Mondom, nagyon éhes volt a szegényke és le akart szakítani egy citromot, hogy ezzel a savanyú gyümölcscsel verje el az éhségét. Csak hogy csudák csudája, egy citromot se birt elérni, mert, amint utána nyúlt, a fa ága egyel lendült és a citrom felrepült a magasba. Közbeközbe pedig gúnyos, rekedtes kacagás hangzott a fa ágai közül. Szivárvány busán tovább ment amikor egyszerre csak egy citrom koppan a lába elé. Szivárvány lehajol, de a citrom csak gurul-gurul tovább. A hercegkisasszony utána Valóságos harc fejlődött ki közte és a citrom közt. De végre is Szivárvány lett a győztes. Elkapta a citromot. De alighogy a markába fogta, olyan égető fájdalom fogta el, hogy rémülten elejtette a gyümölcsöt. A citrom ismét a földre koppant és kettévált. A belsejéből pedig egy arasznyi emberke ugrott ki. Alig, hogy Szivárványt megpillantotta, odalépett hozzá és kicsiny pálcájával feléje suhintott. Ebben a pillanatban csendes és tiszta lett Szivárvány szeme, mint a tengerszem. Az emberke pedig el kezdett nyújtózkodni és egy szempillantás alatt deli vitézzé változott. Aztán letérdelt Szivárvány elé és igy szólt: — Te vagy az a szépséges hercegnő, aki engem megszabadítottál Szélvész varázsló igája alól. Akarsz a feleségem lenni? . . . Komor herceg először mosolygott esztendők óta a leánya lakodalmán . . . Gáspárné Dávid Margit A legjobb és legegészségesebb hartes tossei, a Czerny-féle Tanningene hetekig eltart, soha nem fog. Az Arab korona. Leveleim: Wien, XV. Karl Ludwiprsti*. 8 Raktár : L. Maxmillianstraase 9. Szépsége sokkal tovább tart, ha állandóan Czerny-féle Keleti Bózaételet használ. Az ára 2 kor. A hozzávaló Balzsamszappan 60 fillér A Osei*fiy°féIe Osan a legjobb a fogalmak és a szájnak. Osan-szájviz K 1.80, Osan-fogpor K 1.90. — Kapható gyógyszertárakban, drogériákban és illatszertárakban.