Pesti Napló, 1912. június (63. évfolyam, 129–153. szám)

1912-06-01 / 129. szám

Ser 63-dik évfolyam, 129. szám. JLPn O Hm»KX lie B*k ABAS» IgyM I« * fllMr, •ut^ahk Iretthrte M RH*r. |WtatÍCTh nllllnirttr »•i, díjszabás weriní Megjelenik MtKS­yrriteMre-1 naponkint, Onrsp után i*. K&DE'ZZSratt AUK SEgés* tvr* m, _ '!& kw. — fly.­­fairre _ „ _ M .­­ . 'tegyed4vt«_ «. I . — # Ssy hóra _ _ * . 10­­­ ffigyr* arám _ _ _ _ 10 SB. Budapest, 1912. ’/^T\ 'A Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky­ utca 12. Szombat, jUprilis 1. A kaszinó az ur. Budapest, május 31. Aki ma a választójogról akar vala­mit megtudni, a nemzeti kaszinó elé kell elmennie. Ott megáll szerényen és alázatosan, ha ugyan odáig engedik a rendőrök, akik féltékenyen őrzik a ka­szinó presztízsét, ott leveszi a kalapját és mély hajlongások között megkérdezi Tisza Istvánt. Az ő kezébe van letéve e pillanatban a milliók sorsa. Tőle függ, lesz-e választójoga a munkásnak, aki esetleg két nyelven ír és beszél, aki mesterséget tanult és világot látott, vagy tovább is, ezentúl is — a nemzeti szupremácia szent jelszavával — a kor­rumpált és leitatott, a tudatlan és sze­gény nemzetiségi tömegek, a minden­kori kormányok kész prédái döntik el a választásokat. Itt kell felvilágosítást kérni, itt kell elnézésért könyörögni, mert ma a ka­szinó az úr. Nem a kormány és nem is az ellenzék ama tagjai, akiknek az volt a meggyőződésük, hogy az élet­halál harc tűzvonalában állanak, hanem a kaszinó. A grófi társaskör, a főúri olvasó és kártyázó egylet, amely any­­nyira hatalmas, annyira mindenható már, hogy megbízottját, exponensét odaülteti a képviselőház elnöki székébe. Ez a megbízott, ez a kaszinói mandatárius ura most életnek és halálnak, szólás­­szabadságnak, házszabályoknak és vá­lasztói jognak, őt kell megkérdezni: mert csak az a választójog válhat tör­­vénynyé, amit ő akar. És őt kell kér­dezni: mert a nagy békeszövetkezésből csak annyi érvényes, amennyit a kaszinó kegyesen engedélyezni fog. Ez a békeszövetkezés indulhatott bár a legjobb szándékkal, aminthogy fölte­vésünk szerint úgy is indult, de hogy most rossz vágányra tévedt, hogy tévedések és hibák, aknák és tátongó szakadékok felé halad, az egészen kétségtelen. Út­jának egyengetői m­a nagy diadallal, kitörő örömmel hirdetik, hogy kész a megegyezés és itt van a béke. Meg­egyeztek : ez annyi, mintha a külterületi polgári körök vezetői egyeztek volna meg a kibontakozás feltételeire nézve. Mert megegyeztek, ezt elárulják, de nem tudunk semmit az egyezmény büntető szankciójáról, nem hallunk semmit arról, hogy ha pedig követeléseik nem telje­­síttetnek, akkor az egész ellenzék, min­den párt, minden tagjával felveszi ugyan­azt a harcot, amelyet tíz hónap óta a függetlenségi párt folytatott, ugyanazzal a kíméletlenséggel. Legyen a megegye­zésben sok, vagy kevés, hatalmas vív­mány, vagy nevetséges semmiség: e szankció nélkül annyi, mintha műkedvelő politikusok, malom alatti csevegők kö­zött jött volna létre. Annyi, mintha nem az volna fontos, hogy megegyezés van, hanem az, hogy béke lesz. Mintha csak véres kardot hordanának körül: min­denki egyesüljön a béke jegyében, mintha csak azzal dicsekednének, hogy legyen bár Tisza még olyan erőszakos adjon bár Lukács még oly kevéssé de­mokratikus reformot, itt többé harc nem lesz. Mit ér a béke, amely ilyen áron jön létre? Mit ér a béke, amelyet feltétlen megalázkodás, szégyenletes lemondás előz meg. A termékeny munkát hozó nyugalom belőle ki nem hajthat. Nem a rendezett tevékenység sürgése követ­kezik reá, hanem a temetői csend, a feloszlás, a semmittevés, a szétmállás rettentő, néma világa. Akik ezt a békét, ezt a nyugalmat óhajtják, azok megtévesz­tett, szerencsétlen, de egyben veszedelmes fanatikusok, céljaikban, eredményeikben és akciójuk értékére nézve Tisza István­nal egyformák. Csak békét akarlak? Békét minden áron, békés feltételek és eredmény nél­kül? Ezt a célt nem volt nehéz elérni soha. És csakugyan a most készülő ti­tokzatos és misztikus béke küszöbén állva, meg lehet állapítani, hogy az el­lenzék ama kétharmad része, amely nem harcolt, nem ért el kisebb eredményt, mint a függetlenségi párt, amely éjjelét és nappalát, idegeit, erejét kockáztatta egy minden kockázatra méltó eszméért. Ezt az eszmét, az általános választó­jogot keressük mi az ujjongó béke­kiál­tások közepette. Érette indult meg a harc. Ha nem vele ér véget, az eszme Románc a Pacsirta-utcából. Irta: Sas Ede. (Utánnyomás tilos.) 1. Nagy Károly császárról tudjuk — egyebet nem is igen tudunk róla — hogy azzal dicseke­dett, hogy az ő birodalmában soha nem megy le a nap. A mi Pacsirta-utcánk lakói éppen el­lentétben állottak a nagy császárral: ők arról panaszkodhattak, hogy az ő birodalmukban a lap nem kel fel soha. A Pacsirta-utca ugyanis olyan szűk és kacskaringós volt, akár valami hamisítatlan olasz sikátor: abba ugyan csak féltájban ereszkedett le a sovány, pókhálószál­­lyi napsugár, melyből azonban a lakásokba és üzlethelyiségekbe nem jutott semmi. A lakások és üzlethelyiségek — mert a Pacsirta­ utca volt­­ kis város kereskedelmének egyik legfőbb lüktető ere — mind petróleummal, az utóbbi időben pedig, a kultúra korszakának hajnalha­­sadtával — villamvilágítással pótolták a dicső és díjtalan égi világítást: tartozunk azonban az igazságnak azzal, hogy a kis város villamvilá­­gítása nem volt sokkal fényesebb, mint az ósdi és gyarló petroleum . . . Ebben a poétikus nevet, de csöppet sem poétikus utcában — amelyet a jó ég tudja, filért neveztek el Pacsirta-utcának, holott a vi­lágon semmi köze nem volt ama vidám, nap­­imádó kis madárhoz — húzódott meg a Ré­vész S. boltja: egyike a legsötétebb, legnyir­kosabb odúknak az egész utcában. A női és férfi divatcikkekkel gazdagon megzsúfolt pa­rányi raktár cégtáblájára diszkréten Révész L. volt írva, s csak a beavatottak tudták, hogy gazdáját Somának nevezték, de a fiatal gazda csodálatosképpen röstelte ezt a becsü­letes anyakönyvi nevét, a cégtábláján tehát diszkré­ten elhallgatta, az életben pedig Sándornak hi­vatta magát. Révész Sándor ur üzlete elég jó forgalomnak örvendett s ezért is Róna Sala­mon, a városka egyik legtekintélyesebbb keres­kedője — szintén a konfekció-szakmából — egész nyugodtan egyezett bele, hogy szépséges leánykáját az örök árnyékba ültessék el, a Pa­csirta­ utcába vigyék asszonynak. Elvégre az üzlet a fő. Ha az üzlet szépen fejlődik, az asz­­szony nyaranta elmehet az örök­ napfényben sütkérezni, a bűbájos tengerpartra, az ígéret földjére, Abbáziában. Abbáziáról azonban egyelőre nem lehetett szó, sőt a végzet gonosz szeszélye úgy akarta, hogy az ifjú pár még azt a tervet sem való­síthatta meg hogy három napra, nászútra, Bu­dapestre utazzék. Ne vádoljuk Révész L. urat, a komoly üzletembert holmi regényes hajla­mokkal és könnyelműséggel, különben is üzleti dolgai voltak a fővárosban, mindössze tehát a hasznost akarta összekötni a kellemessel. Mon­dom azonban: az történt, hogy mikor az anya­könyvvezetőtől és a templomból hazatérve, a menyasszonyi háznál ebédre gyűltek össze, az ifjú férjnek lelkendezve jelentette a boltiszol­gája : — A segéd úr azt üzente, hogy beteg, dél­után nem jöhet be az üzletbe . . . Tessék! Agyő, fényes nászutazás! Agyő, bűbájos romantika! Ami ugyan nem volt olyan nagy baj: a nászutazásról végre le lehetett mondani, az nem jár semmi veszteséggel, de az üzleti ügyekbe való fontos utazást is el kel­lett halasztani. A fiatal férjnek délután már egyedül kellett a boltban a vevők előtt sü­rögni­­forognia , a fiatal menyecskének pedig be kel­lett ülnie a pénztárba, az örökké homályos és dohos boltban, amelynek trónusát csak pár nap múlva akarta elfoglalni. S az égi hatalmak úgy rendelték, hogy onnan aztán ne is szabadul­hasson egyhamar még pár napra, még pár órára se ... n. Kora reggel,, sietve kinyitni az üzletet, hogy a piacra igyekezőket ki ne szalaszszák, délben kutyafuttában bekapni a kifőzőből hoza­tott ebédet, záróráig a vevőkkel szeretette­­ méltóskodni, záróra után a számadásokat rend­behozni, a levelezést elvégezni, késő este ki­merülten, kábán roskadni az álomtalan álomba — ez volt az élet, amit Révész S. urnak és fe­leségének folytatniok kellett. S ha csak a szürke robot lett volna, az még hagyján! De a mun­kán kívül még más, sokkal súlyosabb igát is tett a nyakukra az élet: a gondot. A szép és viruló Margitkának — akiből bizony hama­rosan igen sápadt és megviselt asszony lett — édes papája megdöbbenve jutott a kínos fölfe­dezésre, hogy ugyancsak hibásan számított, amikor azt hitte, hogy leánykája jövendőjét a Révész S. úr üzletében szilárd és biztos ala­pokra fekteti. A Pacsirta­ utcai bolt ugyancsak ingatag alap volt — ugyancsak ingatag! Mar­gitka keservesen megkuporgatott — részben a rokonoktól is összekoldult — hozományát, úgy Mai számunk 28 oldal.

Next