Pesti Napló, 1912. június (63. évfolyam, 129–153. szám)
1912-06-01 / 129. szám
Ser 63-dik évfolyam, 129. szám. JLPn O Hm»KX lie B*k ABAS» IgyM I« * fllMr, •ut^ahk Iretthrte M RH*r. |WtatÍCTh nllllnirttr »•i, díjszabás weriní Megjelenik MtKSyrriteMre-1 naponkint, Onrsp után i*. K&DE'ZZSratt AUK SEgés* tvr* m, _ '!& kw. — fly.fairre _ „ _ M . . 'tegyed4vt«_ «. I . — # Ssy hóra _ _ * . 10 ffigyr* arám _ _ _ _ 10 SB. Budapest, 1912. ’/^T\ 'A Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky utca 12. Szombat, jUprilis 1. A kaszinó az ur. Budapest, május 31. Aki ma a választójogról akar valamit megtudni, a nemzeti kaszinó elé kell elmennie. Ott megáll szerényen és alázatosan, ha ugyan odáig engedik a rendőrök, akik féltékenyen őrzik a kaszinó presztízsét, ott leveszi a kalapját és mély hajlongások között megkérdezi Tisza Istvánt. Az ő kezébe van letéve e pillanatban a milliók sorsa. Tőle függ, lesz-e választójoga a munkásnak, aki esetleg két nyelven ír és beszél, aki mesterséget tanult és világot látott, vagy tovább is, ezentúl is — a nemzeti szupremácia szent jelszavával — a korrumpált és leitatott, a tudatlan és szegény nemzetiségi tömegek, a mindenkori kormányok kész prédái döntik el a választásokat. Itt kell felvilágosítást kérni, itt kell elnézésért könyörögni, mert ma a kaszinó az úr. Nem a kormány és nem is az ellenzék ama tagjai, akiknek az volt a meggyőződésük, hogy az élethalál harc tűzvonalában állanak, hanem a kaszinó. A grófi társaskör, a főúri olvasó és kártyázó egylet, amely anynyira hatalmas, annyira mindenható már, hogy megbízottját, exponensét odaülteti a képviselőház elnöki székébe. Ez a megbízott, ez a kaszinói mandatárius ura most életnek és halálnak, szólásszabadságnak, házszabályoknak és választói jognak, őt kell megkérdezni: mert csak az a választójog válhat törvénynyé, amit ő akar. És őt kell kérdezni: mert a nagy békeszövetkezésből csak annyi érvényes, amennyit a kaszinó kegyesen engedélyezni fog. Ez a békeszövetkezés indulhatott bár a legjobb szándékkal, aminthogy föltevésünk szerint úgy is indult, de hogy most rossz vágányra tévedt, hogy tévedések és hibák, aknák és tátongó szakadékok felé halad, az egészen kétségtelen. Útjának egyengetői ma nagy diadallal, kitörő örömmel hirdetik, hogy kész a megegyezés és itt van a béke. Megegyeztek : ez annyi, mintha a külterületi polgári körök vezetői egyeztek volna meg a kibontakozás feltételeire nézve. Mert megegyeztek, ezt elárulják, de nem tudunk semmit az egyezmény büntető szankciójáról, nem hallunk semmit arról, hogy ha pedig követeléseik nem teljesíttetnek, akkor az egész ellenzék, minden párt, minden tagjával felveszi ugyanazt a harcot, amelyet tíz hónap óta a függetlenségi párt folytatott, ugyanazzal a kíméletlenséggel. Legyen a megegyezésben sok, vagy kevés, hatalmas vívmány, vagy nevetséges semmiség: e szankció nélkül annyi, mintha műkedvelő politikusok, malom alatti csevegők között jött volna létre. Annyi, mintha nem az volna fontos, hogy megegyezés van, hanem az, hogy béke lesz. Mintha csak véres kardot hordanának körül: mindenki egyesüljön a béke jegyében, mintha csak azzal dicsekednének, hogy legyen bár Tisza még olyan erőszakos adjon bár Lukács még oly kevéssé demokratikus reformot, itt többé harc nem lesz. Mit ér a béke, amely ilyen áron jön létre? Mit ér a béke, amelyet feltétlen megalázkodás, szégyenletes lemondás előz meg. A termékeny munkát hozó nyugalom belőle ki nem hajthat. Nem a rendezett tevékenység sürgése következik reá, hanem a temetői csend, a feloszlás, a semmittevés, a szétmállás rettentő, néma világa. Akik ezt a békét, ezt a nyugalmat óhajtják, azok megtévesztett, szerencsétlen, de egyben veszedelmes fanatikusok, céljaikban, eredményeikben és akciójuk értékére nézve Tisza Istvánnal egyformák. Csak békét akarlak? Békét minden áron, békés feltételek és eredmény nélkül? Ezt a célt nem volt nehéz elérni soha. És csakugyan a most készülő titokzatos és misztikus béke küszöbén állva, meg lehet állapítani, hogy az ellenzék ama kétharmad része, amely nem harcolt, nem ért el kisebb eredményt, mint a függetlenségi párt, amely éjjelét és nappalát, idegeit, erejét kockáztatta egy minden kockázatra méltó eszméért. Ezt az eszmét, az általános választójogot keressük mi az ujjongó békekiáltások közepette. Érette indult meg a harc. Ha nem vele ér véget, az eszme Románc a Pacsirta-utcából. Irta: Sas Ede. (Utánnyomás tilos.) 1. Nagy Károly császárról tudjuk — egyebet nem is igen tudunk róla — hogy azzal dicsekedett, hogy az ő birodalmában soha nem megy le a nap. A mi Pacsirta-utcánk lakói éppen ellentétben állottak a nagy császárral: ők arról panaszkodhattak, hogy az ő birodalmukban a lap nem kel fel soha. A Pacsirta-utca ugyanis olyan szűk és kacskaringós volt, akár valami hamisítatlan olasz sikátor: abba ugyan csak féltájban ereszkedett le a sovány, pókhálószállyi napsugár, melyből azonban a lakásokba és üzlethelyiségekbe nem jutott semmi. A lakások és üzlethelyiségek — mert a Pacsirta utca volt kis város kereskedelmének egyik legfőbb lüktető ere — mind petróleummal, az utóbbi időben pedig, a kultúra korszakának hajnalhasadtával — villamvilágítással pótolták a dicső és díjtalan égi világítást: tartozunk azonban az igazságnak azzal, hogy a kis város villamvilágítása nem volt sokkal fényesebb, mint az ósdi és gyarló petroleum . . . Ebben a poétikus nevet, de csöppet sem poétikus utcában — amelyet a jó ég tudja, filért neveztek el Pacsirta-utcának, holott a világon semmi köze nem volt ama vidám, napimádó kis madárhoz — húzódott meg a Révész S. boltja: egyike a legsötétebb, legnyirkosabb odúknak az egész utcában. A női és férfi divatcikkekkel gazdagon megzsúfolt parányi raktár cégtáblájára diszkréten Révész L. volt írva, s csak a beavatottak tudták, hogy gazdáját Somának nevezték, de a fiatal gazda csodálatosképpen röstelte ezt a becsületes anyakönyvi nevét, a cégtábláján tehát diszkréten elhallgatta, az életben pedig Sándornak hivatta magát. Révész Sándor ur üzlete elég jó forgalomnak örvendett s ezért is Róna Salamon, a városka egyik legtekintélyesebbb kereskedője — szintén a konfekció-szakmából — egész nyugodtan egyezett bele, hogy szépséges leánykáját az örök árnyékba ültessék el, a Pacsirta utcába vigyék asszonynak. Elvégre az üzlet a fő. Ha az üzlet szépen fejlődik, az aszszony nyaranta elmehet az örök napfényben sütkérezni, a bűbájos tengerpartra, az ígéret földjére, Abbáziában. Abbáziáról azonban egyelőre nem lehetett szó, sőt a végzet gonosz szeszélye úgy akarta, hogy az ifjú pár még azt a tervet sem valósíthatta meg hogy három napra, nászútra, Budapestre utazzék. Ne vádoljuk Révész L. urat, a komoly üzletembert holmi regényes hajlamokkal és könnyelműséggel, különben is üzleti dolgai voltak a fővárosban, mindössze tehát a hasznost akarta összekötni a kellemessel. Mondom azonban: az történt, hogy mikor az anyakönyvvezetőtől és a templomból hazatérve, a menyasszonyi háznál ebédre gyűltek össze, az ifjú férjnek lelkendezve jelentette a boltiszolgája : — A segéd úr azt üzente, hogy beteg, délután nem jöhet be az üzletbe . . . Tessék! Agyő, fényes nászutazás! Agyő, bűbájos romantika! Ami ugyan nem volt olyan nagy baj: a nászutazásról végre le lehetett mondani, az nem jár semmi veszteséggel, de az üzleti ügyekbe való fontos utazást is el kellett halasztani. A fiatal férjnek délután már egyedül kellett a boltban a vevők előtt sürögniforognia , a fiatal menyecskének pedig be kellett ülnie a pénztárba, az örökké homályos és dohos boltban, amelynek trónusát csak pár nap múlva akarta elfoglalni. S az égi hatalmak úgy rendelték, hogy onnan aztán ne is szabadulhasson egyhamar még pár napra, még pár órára se ... n. Kora reggel,, sietve kinyitni az üzletet, hogy a piacra igyekezőket ki ne szalaszszák, délben kutyafuttában bekapni a kifőzőből hozatott ebédet, záróráig a vevőkkel szeretette méltóskodni, záróra után a számadásokat rendbehozni, a levelezést elvégezni, késő este kimerülten, kábán roskadni az álomtalan álomba — ez volt az élet, amit Révész S. urnak és feleségének folytatniok kellett. S ha csak a szürke robot lett volna, az még hagyján! De a munkán kívül még más, sokkal súlyosabb igát is tett a nyakukra az élet: a gondot. A szép és viruló Margitkának — akiből bizony hamarosan igen sápadt és megviselt asszony lett — édes papája megdöbbenve jutott a kínos fölfedezésre, hogy ugyancsak hibásan számított, amikor azt hitte, hogy leánykája jövendőjét a Révész S. úr üzletében szilárd és biztos alapokra fekteti. A Pacsirta utcai bolt ugyancsak ingatag alap volt — ugyancsak ingatag! Margitka keservesen megkuporgatott — részben a rokonoktól is összekoldult — hozományát, úgy Mai számunk 28 oldal.