Pesti Napló, 1912. június (63. évfolyam, 129–153. szám)

1912-06-01 / 129. szám

2 Budapest, szombat PEST! NAPLÓ 1917 Június I. *29. szánt. még nem bukott el, de összeomlott egy világ, összeomlott jobb sorsot érdemlő politikusok és politikai alakulások hitele és jövője is. Ezt az eszmét keressük és nem tudjuk megérteni, miért borítják le hát fátyollal, miért takargatják, mit ha­tároztak az általános választójogról. És egészen természetes, hogy e titkolózás­tól semmi jót nem remélünk. A gróf urak kezébe siklott most az egész dolog. A gróf urak legtekintélyesebbike pedig meg­mondotta nemrég, hogy nem tud elkép­zelni olyan választójogot, amelyre nézve Justh Gyula, Apponyi Albert, An­­drássy Gyula és Tisza István meg­egyezhetnének. Igaza volt a gróf urnak. Igaza van még ma is. A demokratikus ellenzék és a kormánypárt feudálisan fanatizált csoportja nem kerülhet egy táborba. Közöttük béke nem lehetséges, béke csak romokon épülhet fel. Most magát védi, őrzi mindegyikük és arra gondol talán, hogy a béke létrejöhet az általános választójog romjain. Valóban, e pillanatban az egész helyzet, az egész elhelyezkedés a választójogot veszélyez­teti. Ma a kaszinó az úr. De azért ne örüljenek még az urak. Pártok romba­­dőlhetnek, megsemmisülhetnek, szövet­kezetek, koalíciók mehetnek tönkre. Az általános választójog túléli mindnyá­jukat és meg fog érkezni, fel fog tá­madni, bármily gondosan temetik is most ellenségei és azok, akik talán még mindig barátai gyanánt szerepelnek. A képviselőház teljes nyomatékkal és egész terjedelmében tiltakozik őfelsége szuverenitási jo­gainak Bosznia-Hercegovinára történt kiterjesz­téséről szóló magyar törvényjavaslatban kifeje­zésre hozott azon felfogás ellen, hogy a magyar királyságnak külön jogigényei volnának az annektált tartományokra és pedig azon az ala­pon, hogy hosszú idő előtt egyes magyar királyok ideiglenes hűbérurai voltak a mai Bosznia-Herce­govina területén időnkint alakított szerb és horvát kis fejedelemségek dinasztiáinak. Az osztrák Rechsrath képviselőháza megállapítja, hogy a való­ságban Magyarországnak jogviszonyai az annektált tartományokhoz mind terjedelmére, mind megoko­­lására nézve teljesen azonosak Ausztria jogviszo­nyaival az említett országokhoz, amennyiben mind­kettő az osztrák-magyar monarchiának, mint felbon­tatlan egységnek a berlini szerződés 25. §-a alapján adott nemzetközi jogi mandátum, továbbá a közös uralkodónak 1908 október 5-én gróf Aehrenthal kül­ügyminiszterhez intézett legfelsőbb kéziratával ki­terjesztett szuverenitás, végül pedig a magas porta és az osztrák-magyar monarkia közt 1909. évi feb­ruár 26-án jegyzőkönyv alakjában megkötött állam­­szerződés alapján nyert és nyerhetett mindkét állam jogot. Budapest, május 31. A képviselőim holnap, szombaton délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatják a véd­erőjavaslat tárgyalását. Az annexió a Reichsrathban, Bécsből jelen­tik . A bosnyák bizottságban Redlich tanár előterjesztette jelentését az annexióról. Az elő­adó a következő közjogi botlásokkal teli hatá­rozati javaslatot nyújtotta be: elnyelte, mint a kánikulában várva­ várt esőt a megrepedezett, kiszáradt föld. Révész S. úrról kiderült, hogy minden komolysága és szorgal­­massága mellett igen könnyelmű üzletember volt: fényes úri dámáknak tömérdek portékát adott hitelbe, úri dámáknak pedig hitelezni többnyire veszedelmesebb, mint szegény embe­reknek, mert a szegény ember keservesen bár, de csak törleszt valamicskét, de az úri házak­tól fölháborodva szokták kikergetni a számlá­val beállító inast ... De hát minek szaporítsuk a szót: a Pacsirta-utcai homályos kis bolt fö­lött végképp elsötétedett az ég. A Pacsirta-utcai kis boltot egy szomorú napon becsukták . . . 11. Reggel volt. A házaspár meg ott aludt a bezárt üzlethelyiség mögött lévő földszinti la­kásban. Előbb serkent fel a férj, s az órára pil­lantott: már kilenc órára járt az idő. Ösztönsze­­rüleg ki akart ugrani az ágyból: szent Egek­ hamar kinyitni az üzletet! De aztán eszébe ju­tott, hogy azért ugyan ma nem kell sietnie . . . önkéntelenül is kinyújtózkodott az ágyban: bi­zony Isten, jól esett neki az a kis heverés, ez a kis naplopás. Felesége még mély álomba me­rülve feküdt mellette: szegény asszonykának máskor hat órakor talpra kellett pattannia, se­gíteni a cselédnek a reggeli készítésben, a ta­karításban, — bizony, rá is nagyon ráfér, hogy s egy pár órácska édes álommal pótolja, amit el­mulasztott . . . Révész úr óvatosan kikelt az ágyból s most ő segített a cselédleányzónak a kávéfő­­zésbe is. S mikor a felesége is felébredt, pillan­tása az utcára esett, aki odahozta neki ágyához a reggelijét . . . Az asszony elmosolyodott. Hosszú idő óta­­— talán házassága ót először történt meg vele,­­ hogy mosolylyal tudott ébredni. Olyan, de olyan jó izűen itta meg a kávéját, lustálkodva a me­leg, puha, marasztaló párnák között — mint va­lami dédelgetett úri asszony . . . s még kéje­sen szürcsölgette a forró italt, az ura tartotta neki mosolyogva a csészét — a mindig komoly, gondterhes üzletember, aki örökké a robot lá­zában élt . . . S napsugár is tévedt a szűk, földszintes hálóba: valóságos eleven, aranyos napsugár. Hogy tudott oda bejutni, a Pacsirta­utca legsötétebb zugába? Mindegy — ott volt, színes, nevető foltokat vetett a meleg, fehér, csillogó ágyra . . . Margit aztán egy-kettő­ talpra ugrott. Ma­gára kapkodta a ruháit s egyszerre megmagya­rázhatatlanul különös, pajkos ötlete támadt. — Elmegyünk egyet sétálni, mondotta. Ki­megyünk a ligetbe. Jó? Révész úr bólintott: — Jó, jó . . . A ligetben — ott volt még csak sok nap­sugár ! Csodatevő, bűbájos zománca a tavasznak, amely megaranyozott mindent, mindent. A kis folyó szürke, szennyes hullámait, amelyek zúgva, duzzadva áradtak a hegyekből alá. A kopott pázsitot, amelyet vastagon elborít, agyon- Fújt nyáron a por s amely nagy keservesen húzta ki a telet. A vén, girbe-gurba fák ágait, amelyek oly megható igyekezettel iparkodnak rügyet bontani, levelet hajtani. Az egész elhanyagolt, kopár ligetet diadalmas erővel árasztotta el a napsugár, s fűnek-fának szuggerálva: Fiatal vagy, életerős ,vagy, még tudod érezni, élvezni a tavaszt, te szegény, meggyötört, az életharc porával ellepett, összetaposott liget! . . . Ott sétálgattak Révész L. ur és a felesége. A kezük összekapcsolva. Játékosan. Fiatalosan. Még azt is meghallották, hogy madárdal csat­tog a fejük felett. Figyelték a madáréneket. S a menyecske megszólalt: — Milyen szép ez a liget, Sándor! Sándor az asszonyára nézett. A napsugár­­ban fürdő, megszépített, kipirosított, megfiatalí­tott asszonyára: — S milyen szép vagy te, Margit! És szenvedélyesen a két keze közé ra­gadta az asszony fejét. És a száját kereste: a félig kinyitott, nedves, a tavasz minden örömeit kínáló szájat . . . S megcsókolták egymást, úgy, amint talán még soha. ők, a házastársak, akik csak most értek rá először észrevenni, hogy a’ liget milyen szép és ők milyen fiatalok . . . IV. Nagyot aludtak a pompás tavaszi séta után­, miután elvégezték, hogy másnap újra kisétál­nak a zöldbe. S talán még későbben ébredtek volna fel, ha fel nem veri őket a táviratkihordó. Róna úr sürgönyözött Bécsből, aki feluta­zott oda, hogy veje nevében a hitelezőkkel tár­gyaljon. „Kiegyezés sikerült. Holnap k­i­nyithatjátok újra az üzletet“. Ez volt a táviratban. Ah! Tehát elmúlt a veszedelem. Vége a bajnak. Minden újra a régi rendes kerékvágásba zökken. Holnap újra kezdődhetik az élet . . . Hát nem örvendetes dolog ez — nem nagy, nagy öröm? Az asszony odaadta férjének a távirat-la­pot. S egy nagy, nehéz könycseppje csillogott a papírdarabra. S kis hijja, hogy Révész úr sze­méből is oda nem hullott egy másik nagy csöpp a kékbetű­s papirosra. Holnap újra kinyílik az üzlet, — amely már ma is elvette a kedvüket attól, hogy kimenjenek a fényes, a szépséges ligetbe . . . Csendes vizeken.­ ­ A képviselőház ülése. — Budapest, május 31. Ma is tartott ülést a képviselőház, melyen tovább itta az ellenzék a béke­s medve bőrére előre az áldomást s a véderőjavaslatot tár­gyalták. Nem valami kitűnő kedvvel mentek küzdelembe azok, akikre rákerült a szólás sora. Sümegi Vilmos például igy morfondírozott az ülés előtt: — Nem volna sokkal egyszerűbb, ha ezt a reám eső órácskát szzép szelíd név szerinti szavazással ütnénk agyon? De ezt csak suttogni merte, mert dehogy is zavarná a béke hangulatát. S egy vértanú mosolygásával foglalkozott a trialista törekvé­sektől kezdve az erdélyi birtokoknak oláh kézre kerüléséig minden olyan kérdéssel, amely nem föltétlenül tartozik a véderőjavaslat gondolat­körébe. De természetesen volt szíve ahhoz is, hogy megmagyarázza, milyen elviselhetetlenek a reform tervei. Kellemes feltűnést keltett a munkapárton az a bársonysima gyöngédség, melylyel a szilaj lófőszékely a támadásait eny­hítette. A gróf Tisza István ellen intézett szi­gorú kritika például igy kezdődött: — Ámbár Tisza István gróf kiváló állam­férfiui képességei tiszteletet érdemelnek . . . Az ember a fejét tapogatta, hogy abbak­ a már nem szokatlan felkiáltásban törjön ki: ébren vagyok-e vagy álmodom? S minden oldalról sietve gratuláltak a rutinos szónoknak. Vázsonyi Vilmos volt a sorban az első, aki ezzel nyújtott kezet Sümeginek: — Beszéded elején mentem el. Most itt vagyok s e rövid félóra keretébe egy év esik bele! — Hogy-hogy? — kérdezte gyanakodva Sümegi, aki politikai célzástól tartott. Kiderült azután, hogy azt a rövid fél órát a Terézváros képviselője a büntető törvény­széken töltötte, ahol egy kliensét egy eszten­dőre ítélték el. Sok jó részlete volt Horváth Mihály fel­szólalásának, aki társadalmi és egészségügyi nézőpontból kritizálta a véderőreformot. Vi­dám előadását B­i­k­á­d­y Antal honfibútól csö­pögő felszólalása követte. Szerinte nem kívána­tos annak a hadseregnek fejlesztése, melyből száműzve van a magyar érzés, s ahol a tör­­­ténelmet meghamisítva tanítják. És mivel senki nem mondott nők ellent, de hamarosan két óra is lett, rövidesen befejezte a beszédét. A képviselőház ülése. ■— Kezdete délelőtt tíz órakor. Elnök: Gróf Tisza István. Folytatták a véderőjavaslat tárgyalását Sümegi Vilmos reméli, hogy azt a választói tervezetet amelyet tegnap az egész ellenzék ma­gáévá tett magáévá fogja tenni a munkapárt is. A béke lehetősége most megvan s azt meghiúsítani nem szabad. A sok veszedelemmel környezeti or­szágnak szüksége van a békére. Rámutat a tria­­lisztikus törekvésekre, melyek a monarkiát létében akarják megtámadni. Szerajevóban készülnek a jövő hónapban a trialisztikus eszme hívei össze­ülni. Szóvá teszi azokat az intrikákat is, amelyek a magyar nyelvű görög katolikus liturgia ellen foly­nak. Ugyane veszedelmek közé tartozik a nemze­tiségi birtokfoglalás is. Legfőbb ideje tehát hogy a magyarság összetartson és békét teremtsen. Foglal­kozik a véderőjavaslat vér- és pénzáldozataival. Legsúlyosabbnak tartja a véradót az újoncemelést A hadseregben biztosítani kell a magyar szupre­­máciát hogy ne legyen kizárólag osztrák hadse­reg. A hadsereg tisztjei nálunk kivételes lények­nek képzelik magukat. A haditengerészet fejlesztése nem áll érdekében Magyarországnak és mégis száz és százmilliót követelnek tőlünk erre a célra. Po­

Next