Pesti Napló, 1913. május (64. évfolyam, 103–128. szám)

1913-05-01 / 103. szám

Elutazás előtt vegye meg a PESTI NAPLÓ-t a városi hírlapárusítónál, mert a kormány a pályaudvarokon nem engedi árusítani. Megyünk, mert visznek. Tehát háborúba kell mennünk. Senki aüinket nem bántott, senki tőlünk semmit el nem vett, sem­mi senkitől semmit elvenni nem akarunk. És mégis háborút kell visel­nünk, mert a becsület követeli. Kinek a be­csülete? Nem a mienk, hanem a gróf Berchtold és az osztrák diplomáciáé. Őket érte a balkán kofliktus kezdete óta annyi meglepetés, kudarc és fricska, hogy véres fordulatot kénytelenek adni a dolgoknak, ha csak köznevetség tárgyává lenni nem akarnak. A „ridicule, qui tue“ új változat­ban fog ezúttal igaznak bizonyulni: az a kö­rülmény ugyanis, hogy diplomatáink nevet­ségessé tették magukat, megöl majd sok ezer ártatlan embert. Gróf Berchtold és munkatársai azonban saját szempontjukból jól számítanak, mert ha egyszer ötvenezer magyar baka a fűbe harapott, nem fognak többé nevetni rajtuk. Sőt el fogják ismerni, hogy ezzel a Berchtolddal nem lehet tré­fálni. Bizonyára lesznek, akik azt vitatják, hogy ez a cél megér egy véres háborút, mert egy nagyhatalomra nézve kellemetlen, ha a külügyminiszterén nevetnek. Főleg azok sorában talál majd hívekre ez a fel­fogás, akiknek fiait és testvéreit nem viszik mészárszékre a fekete hegyek közé és akik­nek nem zárják be az üzletét, a közeledő nagy háborúra való tekintettel. Mi, sajnos, reá»"' ......... ~T—T-- ■ ssüss^ssí« ezt a nézetet nem tudjuk osztani. Mert igaz ugyan, hogy egy rossz viccért is vívtak már halálos párbajokat, de ily esetekben rend­szerint a sértő és a sértett vitték piacra a bőrüket és nem olyanok, akiknek a rossz tréfához semmi közük sem volt és akiket nem kérdeztek, vájjon sértve óhajtják-e magukat érezni. Mindennek elgondolása nem fogja a magyar nemzetet visszatartani attól, hogy a bekövetkezendő konzekvenciákat viselje. Ha eljön m­ajd a pillanat, amikor akószámra kell ontanunk a vérünket, százmilliószámra a vagyonunkat gróf Berchtold komolyságá­nak megmentése érdekében, ott leszünk. Jól tudjuk, hogy­ ezúttal is, mint már annyiszor, nekünk szánták az óriás megtisztelő szere­pét. A Boszniában összezsúfolt csapatok nyolcvan százaléka magyar legénységből áll és mienk lesz a dicsőség, hogy fiaink út­törők lehetnek Montenegró sziklatengeré­ben. Természetesnek fogjuk találni azt is, ha a magyar vitézség becsülettel megállja helyét. Csak azt ne kívánják tőlünk, hogy lelkesedjünk és tüzelünk egy háborúért, amelyet végtelen könnyelműséggel zúdítot­tak a nyakunkba és amelyben csak veszí­teni valónk lehet, de nyernivalónk — semmi. Szenvedelmet, elszántságot csak olyan akcióba vihet valaki, amelyben érdeke vagy érzelme érintve van. Nekünk pedig Szkutari — Hekuba, Albánia — Hekuba, Nikita és Essad pasa — Hekuba, sőt maga Berchtold e excellenciája és az ő komolysága is — Hekuba. Nekünk a készülő hadjárat sikere nem hozhat gyümölcsöket, legfeljebb még súlyosabbá és elbizakodottabbá teheti a győzelmétől megmámorosodott osztrák ab­szolutizmus zsarnokságát, melyet magyar cselédsége annál kíméletlenebb brutalitással fog szolgálni. A balsiker viszont minket fog legérzékenyebben, legvégzetesebben sújtani, mert évtizedekre megsemmisítheti gazda­sági exisztenciánkat, sőt eleven szerveze­tünket is szétmarcangolással fenyegeti. Vérezni és áldozni pedig mindenesetre mi fogunk első­sorban. Megtesszük, ha rá­kerül a sor, de megmondjuk nyíltan, hogy vezetőink példátlan lelkiismeretlenségének és gyászos végzetünknek tulajdonítjuk a kényszerűséget, amely ebbe az oktalan és céltalan kalandba belevisz. Nem igaz, hogy a háborúra, mely immár proximus ardet, szükség volna. Nem igaz, hogy annak mon­­arkiánk becsülete, vagy bárminő életérdeke adna erkölcsi alapot. Nem igaz, hogy azt a hadsereg-riferánsokon és a felsült diplomatá­kon kívül bárki is kívánná Ausztria-Ma­­gyarország területén. Ezt még ma hideg észszel, megállapíthatjuk. Holnap talán, ha ajkocica eldőlt, már hallgatnunk kell. Voltak idők, mikor egy zsebkendőért vívtak hosszú hadjáratokat; abban az idő­ben persze a háború olyan életpálya és ke­nyérkereset volt mint ma például a mészá­ros mesterség, mely szintén véres és bru­tális. E korszakot a mi gondviselőink visz­­szavarázsolták számunkra. Hadakozni fo­gunk azért, hogy egy romhalmazzá lett vá­ros, mely nekünk nem kell, melyről az is le­mondott, akié eddig volt s amelyet az se igényel, akinek szántuk, azé ne legyen, aki magának kívánja. Dicső és lélekemelő hadi­cél! Aminthogy büszke és nemes feladat másfél milliónyi haderővel legyőzni tízezer éhező kecskepásztort. Ám e miatt talán ko­----jUMfil jS~j— Tii------ I i'mnin Két vérteshadnagy. Irta: Lakatos László. Hajnali három óra körül volt. A Mura el­folyó vize a hold halovány fényében öngyil­kos szőke lány kiterített hajához volt hasonló. A folyó partján, a grazi hotel egyik első eme­leti szobájában ketten ültek, János, az időseb­bik és Pál a fiatalabbik fivér. Valahonnan a kö­zelből, éjszakai kávéházból zene hallatszott; a „Lain du bal . . édeskés ütemei, régi meló­diák, amelyek hallatára öreganyáink először es­tek forró szédületbe táncosuk karjai között. A két fivér a király egyugyanazon vértesez­redének hadnagyi ruhájába volt öltözve. — János, — szólalt meg a kisebbik had­nagy, aki szőke volt és úgy tekintett idősebb, gesztenyehajú fivérére, olyan szeretettel és hó­dolattal,, mint az ifjabb hercegek szoktak báty­jukra, a trónörökösre, aki király leend valami­kor, uruk­ és vezérük — János, holnap kihurcol­­kodunk a szanatóriumba... Engedelmes leszel, a hideg viz alá állasz és négy­ hét alatt meg­látod, minden rendbe jő . . . — Pál — felelt most az idősebbik vértes­­físzt — holnap kimegyünk a szanatóriumba. Hideg víz alá állok, szót fogok fogadni, úgy élek majd, mintha kalickában laknék, négy, na akarod tizennégy hétig . . . Azután majd haza­megyünk Magyarországra és még ott is min­den rendben lesz ... De a télen, szezonban, egyszer mégis felrándulunk Bécsbe és akkor délban a Karthnerstrasszén vagy este az Opera egyik páholyában meglátom Stefaniet, és ha csak egy percre is látom meg, akkor megint nem lesz rendben semmi sem. És akkor hiába volt hideg víz, hiába volt szanatórium, hiába volt addig minden rendben . . . Akkor megint úgy lesz, ahogyan most van és most nincsen jól . . . János hadnagy most cigarettára akart gyújtani, de reszkető­ és szórakozott keze a foszforos felével fogta meg a gyufát és a gyufa másik, szűz végét értette a skatulya foszforos lapjához. A gyufa így természetesen nem fo­gott tüzet. Pál hadnagy észrevette ezt, másik gyufát gyújtott meg és annak égő fejecskéjét udvariasan a fivére cigarettája alá tartotta.­­Stefanie a két hadnagynak unokanővére. Mind a hárman egy nevet viselnek. Hideghéty János huszonnégy, Hideghéty Pál huszonkét, Hideghéty Stefanie huszonegy éves. Stefanie a fiukkal együtt nevelkedett és két esztendeig menyasszony-vőlegényt játszott Jánossal. A múlt tavaszon azután szinte hirtelen férjhez ment Bécsbe, gróf Javorszki Ádámhoz, har­minckilenc éveshez, birodalmi gyűlési képvise­lőhöz, lengyelországi nagybirtokoshoz, és a kö­vetkező kormány pénzügyminiszteréhez. Az idősebbik Hideghéty fiú pedig ezóta nem tudja a gyufát a rendes végénél megfogni, nem tud aludni, nem tudja a szolgálatát teljesíteni és nem tud száraz szemmel nézni egy nagy S betűt vagy egy bécsi látképet ötkrajcátos szí­nes levelezőlapon és a keze akkor is reszket, ha az újságban azt az oldalt lapozza fel, ame­­­lyen az osztrák birodalmi gyűlésről szóló tudó­sítás van. Most Grazban van a fivérével, aki holnap egy közeli szanatóriumban fogja őt elhe­lyezni.) Pál lehorgasztotta fejét. — Kár volt Jánoskám, hogy nem már ma mentünk ki a szanatóriumba ... Az is kár­­volt, hogy éppen ebben a szállóban vettünk la­kást, a Mura partján. A víz engem is mindig ér­zelmessé tesz. János katonakabátja bélése alól csipkeken­dőt húzott ki: — Vetted észre — mondta — az a hölgy, aki a vonaton az étkezőben ferde vis­a vis­elt velünk, egészen úgy nézett ki, mint ő. Csak a szeme nem volt olyan szürke és a haját is más­ként fésüli, mint Stefanie ... — Lehet, hogy igazad van ... Nem figyeltem oda . . . — Legjobban az fájt, hogy úgy történt, minden búcsú nélkül . . . Most, már azt sem tudom, igen, most már azt nem tudom elhinni, hogy valamikor is szeretett . . . Talán még akkor sem szeretett, amikor először,­­ mondta nekem ... Ez 1907-ben volt, augusztus tizen­nyolcadikon. Ő akkor tizenhatodik évében volt és engem azon a napon neveztek ki hadnagy­nak ... Én még azt sem mondhatja, hogy a szülei kényszerítették, hiszen Eveline Jante megígérte, hogy hozzám adja, mindig is úgy bánt velem, mint a fiával. Egy ízben már arról is szó volt, hogy az újságba tesszük az eljegy- 64-ik évfolyam. 103. szám. Ayn^H i­spnTtsnfiJjtg^ K­TM ni s­an*r, Tut.ff.bb batQvwl 10 Hirdetések milliméter »»**wm*. ui, dljtxabaa szerint Megjelölik hétfő favételévd naponkint, ünnep után is. WtOnzETKai ivre _ _ 28 kor. — fin. .--U . Ke Megyedévnr— — * . — _ Ejti fiún — S . 10 . Egyes szín _ _ _ _ 10 OH. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca Csütörtök, tiláju­S 1. _______________________ ___ /'£?\\tfkL\‘j'' - ........................................• ITIT Mai számunk 36 oldal.

Next