Pesti Napló, 1913. augusztus (64. évfolyam, 181–206. szám)
1913-08-01 / 181. szám
. PESTI NAPLÓ_____ 1913. augusztus 1.2 Budapest, péntek 181. szám. Gazdasági kiegyezés. A Gyáriparosok Országos Szövetségének Bszi munkaprogrammjáról beszélt minap Chorin Ferenc s az Ausztriával megújítandó kiegyezés előkészítését jelölte meg a tulajdonképpeni feadatnak. Külön bizottságok fogják megvitatni a közös, illetőleg az önálló vámterület, a közbeeső és agrárvámok, a kikészítési eljárás, az őrlési forgalom kérdéseit, a forgalmi és tarifális ügyeket s végül azokat a pénzügyi kérdéseket, amelyek a kiegyezéssel vannak összefüggésben s Ausztriával közös egyetértéssel oldandók meg. Ha meggondoljuk, hogy hónapok óta működik már a vámpolitikai központ is, amely a legaprólékosabb gonddal igyekszik kikutatni azokat az érdekeket, melyek a mai vámtarifa fentartásához vagy esetleges módosításához fűződnek, akkor először lehet reménységünk arra, hogy végre mi magyarok is felkészülve kezdjük meg Ausztriával a tárgyalásokat és alkudozásokat. Mert nem szabad magunkat ámítanunk. Nem szabad tisztán Ausztria erőszakosságára visszavezetnünk azt, hogy eddig még minden kiegyezésben mi voltunk a vesztesek s hogy eddig mindig az történt, amit Ausztria akart. Ennek oka nem is annyira abban keresendő, hogy Ausztria gazdaságilag erősebb, mint mi; hogy hitelezőnk; hogy szerencsésebb földrajzi helyzete van; s hogy mint az önálló bank ellen királyi vető szegült, a teljes gazdasági függetlenségünknek is legyőzhetetlen akadálya van, amely végeredményében kényre és kegyre kiszolgáltat bennünket az osztrákoknak. Szó sincs róla: mindennek hatását éreznünk kellett, de mindez elenyésző csekély jelentőségű ahoz kérnt, hogy minden egyes alkalommal készületlenül mentünk a vám- és kereskedelmi tárgyalásokba. Kezdve az 1867-iki kiegyezésen, így volt ez az 1907ikiig kivétel nélkül. 1867-ben Ausztria azt követelte, hogy ha már politikailag különválunk, váljunk külön gazdaságilag is, s legyen Ausztria is, Magyarország is külön vámterület. A mi hozzánem értésünk volt az oka, hogy ez akkor meg nem történt, s hogy azt, amiért most olyan óriási harcokat vívunk, hiába és eredménytelenül, akkor könnyű szerrel meg nem csináltuk. Egyenesen magyar követelés volt a közös vámterület s mikor Ausztria erre végül kos már megváltotta bérletét. És a férjek nem egyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van. Buskomor, kenyérhaj-szagu kisvárosi élet, ahol a korzón hangosan kacagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy. És igen szerencsétlennek érzem magam, hogy e szegény és szomorú kisvárosi promenádon üldögélek, ahelyett, hogy Kassán vagy A Miskolcon volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten . . . A flóra, amely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol ... A sarkon régi ház állott, amelynek egy sarka a bástyába volt építve és olyan apró ablakok voltak rajta, amelyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett volna ki. Még a csillagok sem ragyogtak ez életuntestén, után csillagok sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petróleumlámpácska pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vájjon nem éppen ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak álldogáltak, ahol bizonyára nem tesznek egyebet életük végéig az emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húsz éves korában már csak a nagymosásra tud gondolni. A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt és hangszerét bizonyosan a bástya felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a holdat énekelte meg a költő, aki azóta delirium tremensbe elpusztult, vagy a leánykát, aki nefelejts szemű, az elhagyott sétatéren azonhajlandónak mutatkozott, csak öt évre volt hajlandó megkötni s ezt is csak oly módon, hogy három év múlva felmondható legyen. A magyar kormány óriási erőfeszítéseket tett az osztrák ellenállás leküzdésére s nagy áldozatokat kellett hoznunk, míg végre ki tudtuk eszközölni Bécsben a tízéves és fel nem mondható vámközösséget. Tíz év múlva már a viszonyok megváltoztak, akkor már tisztába jöttünk azzal, mit játszottunk el, s hogy mi magunk voltunk azok, akik gazdasági fejlődésünk, megerősödésünk, gazdagodásunk útjai elé leküzdhetetlen akadályokat gördítettünk. Akkor már akartuk volna az önálló vámterületet, de hiába. Akkor már Ausztria volt az, amely ragaszkodott a gazdasági közösséghez. Simonyi Lajos kereskedelmi miniszter a képviselőház nyílt ülésén jelentette ki, hogy inkább lemond, de az ország érdeke ellen való vámszövetséget meg nem úyitja. Tisza Kálmán is beadta a lemondását; az egész ország, mint egy ember követelte az önálló vámterületet, mégsem sikerült kivívni. De egy másik nagy gyengeségünk is volt mindig a tárgyalások folyamán. Az egész energiánkat, egész figyelmünket mindig csak egyetlen egy pontra koncentráltuk, a többit elhanyagoltuk. S ha aztán az ostrom azon a ponton nem járt sikerrel, az egész vonalon vereséget szenvedtünk. Az 1877-iki és az 1887-iki kiegyezések alatt az önálló vámterületeiért folytatott küzdelem vette igénybe egész erőnket, de a vámkérdések, a tarifális kérdések, a vasúti és a financiális kérdések egészen háttérbe szorultak. Úgy, hogy mikor az önálló vámterületért folytatott harcunk kudarccal végződött, ezen felül még ezekben a kérdésekben sem tudtuk érdekeinket megvédelmezni. Nem azért, mert gyengék voltunk, hanem azért, mert mikor ezeknek a tárgyalására került a sor, nem is igen voltunk tisztában azzal, hogy mik az érdekeink s minő követelésekkel lépjünk fel. A Bánffy és Széll-féle kiegyezési tárgyalások alatt az önálló vámterület már háttérbe szorult, de akkor meg a fogyasztási adók szétválasztására fordítottuk egész erőnket. Ennek kivívása annyira lekötötte figyelmünket, hogy mikor az osztrák kormány felajánlotta az annabergi csatlakozást, azt, mint jelentéktelen ellenértéket visszautasítottuk, mert annak fontosságával nem voltunk tisztában. S mikor a fogyasztási adók szétválasztása sikerült, a kiegyezés egyéb vitás kérdéseit teljesen elejtettük. A legutolsó kiegyezési harc már az annabergi csatlakozás s az önálló bank jegyében folyt le, s azért, hogy szövetség helyett szerződés legyen a vámközösség neve, feláldoztuk a Szél—Körber-féle kiegyezés összes előnyeit. Annyira nem voltunk tisztában azzal, mik is tulajdonképpen a magyar gazdasági élet érdekei, hogy a szerződéses vámtarifát cikkelyeztük be autonóm vámtarifaként. Igaz, hogy a mentséget erre meg lehet találni az idő rövidségében, de ez nem változtat azon a tényen, hogy nálunk egy autonóm vámtarifa készítésére még az előkészületek sem történtek meg, míg Bánffy Dezső, aki pedig a vámközösség híve volt, elkészíttette az autonóm tarifa tervezetét, sőt azt publikálta is. Mindig egyoldalúan s elfogultan kezdtük meg a tárgyalásokat Ausztriával s nem voltunk soha felkészülve az összes eshetőségekre, így történhetett meg az, hogy a kiegyezési tárgyalások folyamán egyik-másik kérdésben sikert tudtunk ugyan elérni, de ha a kiegyezések mérlegét megcsináljuk, azt látjuk, hogy minden kiegyezés végeredményében reánk nézve hátrányosabb, mint volt az előző. És miután Ausztriával szemben nem tudjuk megvédeni gazdasági érdekeinket nem tudjuk a külfölddel szemben sem, hisz a külföldi szerződések sem épülhetnek fel más alapelveken, s a külfölddel szemben sem érvényesülhet más erőegyenérték, mint az Ausztriával folytatott tárgyalásainkban. A vámpolitikai központ megalakulása s a Gyáriparosok Szövetségének munkálatai arra mutatnak, hogy már nálunk is tudatára kezdenek ébredni annak, amit odaát Ausztriában már kezdettől fogva átláttak. Ott a kormány közvetlen érintkezést tart fenn a gazdasági élet minden tényezőjével; ott állandóan működésben van egy nagy apparátus, mely a Magyarországgal és a külfölddel kötött gazdasági szerződések eredményeit vizsgálja; adatokat gyűjt; a közvéleményt irányítja; felvilágosít és agitál. Úgy, hogy mire az az időpont elérkezik, melyben a tárgyalásokat ismét meg kell kezdeni, a legapróbb részletkérdésig, az áruforgalmi statisztika legelrejtettebb kis számadatáig, minden fel van dolgozva a szakreferensek számára, s egy szervezett gazdasági közvélemény áll a tárgyaló kormány mögött. Nálunk az adatgyűjtés eddig teljesen rendszertelen volt; a kormány mindent a hivatalos titok leplébe burkolt; szándékairól az érdekelteket nem tájékoztatta; kívánságaikat meg nem hallgatta; követeléseik és felvilágosításaik elől fülét bedugta; úgy, hogy az élet igazi feltételeiről, a gazdasági termelés és forgalom igazi szükségleteivel nem volt tisztában, mert nem is akart tisztába jönni. Nálunk minden kiegyezés és minden külföldi gazdasági szerződés a kínos meglepetések egész tömegét zúdította reánk, amelyekből az érdekeltek nem is a jóakarat hiányát látták, hanem a hozzá nem értés szomorú bizonyítékait. Mert nálunk előkészítő munkálatok a kormányok részéről alig történtek. Mindig az utolsó pillanatban,esetről- esetre szerezték be az információkat, ami kitűnt az 1907-iki tárgyalások alatt, amikor a szakreferensek állandóan információkért szaladoztak haza Bécsből. Méltánytalanság volna ezért csak őket felelősekké tenni. A hiba nem csak bennük volt, hanem abban a felületességben, mely közügyeinkre annyira jellemző. A munka- és felelősségáthárítás országa vagyunk, ahol a kötelességekből még akkor sem akarjuk kivenni a részünket, ha saját érdekeink védelméről van szó. Negyvenöt év kellett ahoz, míg végre a gazdasági körök szervezkednek, s a rendszeres adatgyűjtés nehéz és fárasztó, de nélkülözhetetlen feladatát magukra vállalják. Míg végre átlátták, hogy utólagos panaszokkal és rekriminációkkal a bajokon már segíteni nem lehet, hanem hogy ők maguk kötelesek azokat a fegyvereket a kormány kezébe adni, am enekkel ez a harcot gazdasági érdekeinkért megvívni hivatva lesz. S csak ha az egész gazdasági közvélemény, mint falanx áll a kormány mögé, s ha a kormánynak is teljes fegyverzet áll rendelkezésére, csak akkor remélhetjük, hogy a legközelebbi kiegyezésben a múltak mulasztásait pótolni és hibáit helyrehozni legalább részben sikerülni fog, bár egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember megalázkodását, keservét, pénztelenségét és egyetlen szórakozását az éjjeli fuvolázásban ... Istenem, én már francia szubretteket ismertem akkor! A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, aki szerencsésebb körülmények között talán műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen és gúnyosan felelgetne a nőknek . . . Jajgatott a fuvola, mint egy beteg macska és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes arcát, akinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek ígérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak. Felálltam és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert. — Igen szegény és bánatos arcú ifjú volt, tán éppen írnok a városkában. Fedetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja. — Menjen haza, ne rontsa a levegőt, — mondtam igen szigorúan. — Szégyelje magát, hogy megalázkodik egy nőért. Később felráztam alvó kocsisomat és még az éjszakán tovább utaztam a városkából, ahol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem magamat. Budapest, Julius 31. Szkutari-i érsek a királynál, Ischlből jelentik: Őfelsége ma délelőtt 10 óra 50 perckor fogadta kihallgatáson Sereggi szkutari-i érseket. A kihallgatás féltizenkettőig tartott. Őfelsége ezután Maraskai Ambrus franziskánus pátert, Sereggi érsek kísérőjét fogadta kihallgatáson. Sereggi érsek köszönetét fejezte ki