Pesti Napló, 1913. szeptember (64. évfolyam, 207–231. szám)

1913-09-02 / 207. szám

előfizetési árak« Egtízévre _ _ 23 kor. — fin. Félívre »M «. U m s Negyedévre— _ 1 . — Egyáftóra —­— 2 . 40 * Egyes szám _ _ _ —10 EH. 64-ik évfolyam. 207. szám. TIMPLÓ APRÓHIRDETÉ BÉKÁRA* Egy®* uá 6 fllUr, TUta((Il li­b.tüTol 10 flllfc Hirdetések milliméter tzémtsatol­sói, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Kedd, szeptember 2. Granicsár-uralom. Tisza István ki akar békülni Horvátor­szággal. A dolog kezd sürgős lenni. A hor­­vátok már a második királyi biztost fo­gyasztják, még­pedig a szó legszorosabb értelmében s attól lehet félni, hogy nem akad többé ember, aki a granicsár-szolgá­­latra vállalkozik. S aztán olyan jó, olyan lágy szíve van ennek a Tiszának! Nem tudja nézni, hogy odaát a Dráván túl alkot­mány nélkül törvényhozás nélkül kormá­nyozzanak. Érzékeny kedélye nem bírja el az abszolutizmus vádját, ezért békül. Aka­dékoskodó, a kákán is csomót kereső poli­tikusok persze azt fogják mondani most: miért nem békül Magyarországgal?Miért kö­zömbös a magyar abszolutizmussal, a ma­gyar törvényen, alkotmányon, parlamenten kívüli állapottal szemben? Ilyen kifogás bi­zonyára nem fog elmaradni, de azért van Tiszának vaskeze, hogy ne törődjék semmi­féle hasonló megjegyzéssel. A horvát béke alapja gyanánt a vasúti pragmatika régi problémájának megoldását emlegetik. A horvátországi kivételes álla­potok életbeléptetését annak idején nem a pragmatikai harccal okolták meg. Nem ezért küldtek Zágrábba királyi biztost, nem ezért oszlatták fel az országgyűlést. Ha most mégis ezt rángatják elő, nyilvánvaló, hogy a bajok gyökeres orvoslása helyett borra­valót kínálnak a horvátoknak, még­pedig olyan borravalót, amelynek mi adjuk meg az árát. A vasúti szolgálati pragmatika nyelvi intézkedéseinek kihagyása­­volna ál­ Utólag az a csudaszer, amely az összes hor­­vátokat megszelídítené. Mi sohasem tartot­tuk szerencsés dolognak a pragmatikával felidézni olyan konfliktusokat, amelyek ad­dig nem háborgattak bennünket. De ha most revideálják a pragmatikát, ha kihagyják a nyelvi intézkedéseket, ez nem annyit jelent, hogy visszatér a régi állapot; ez az állam­vasutak legfontosabb vonalainak elhorváto­­sítását jelenti, ez azért történik, hogy a hor­vát soviniszta törekvéseknek nyisson utat. Ezek a törekvések persze könnyen meg­nyerhetik a munkapárti rendszer támogatá­sát. Megnyerhetik­ abban a pillanatban, amint arra szolgálnak, hogy útját állják a becsületes, a jogos, az elfogulatlan magyar politikusok részéről is támogatott horvát kö­veteléseknek. Ez az eredmény alkalmas volna a korrupció által már elért békülés leplezésére. Már csak azért is tiltakoznunk kell ellene. Tiltakoznunk a magunk érdekei miatt, amelyeket nem szabad áldozatul dobni a munkapárti rendszer horvátországi üzelmeinek. És tiltakoznunk, mert mi Hor­vátország számára is igazi alkotmányossá­got, széles néprétegek kielégítését, demo­­ráciát és erősítő gazdasági politikát köve­telünk, míg Tiszáék bizonyos engedmények leple alatt a granicsár-uralmat akarják meg­szilárdítani. Horvátország ellenséges érzületének igazi oka az elmaradottság, szegénység, ki­vándorlás, primitív gazdálkodás, tömegeket elnyomó közigazgatás. Olyan bajok és nyomorúságok egyszóval, amelyek nyomá­sa alatt mi is szenvedünk s fentartói ellen épp úgy küzdünk, mint ők, akiknek tudniok kell, hogy e minden fejlődést visszalökő rendszerben nem a magyarságot, hanem a rendszernek itthon is jól ismert bűneit kell gyűlölniük. Mi meg vagyunk győződve róla, hogy a magyar nép igazi képviselői és a horvát állapotok leplezetlen feltárói meg tudnák érteni egymást. Ha mégis Tiszának sikerülne utat találni a maga gyilkos és korrupt rendszerével a horvát politiku­sokhoz, ez annyit jelentene, hogy az erő­szak és a korrupció a Dráván túl is győze­delmeskedik egyelőre. Miért is ne lennének Zágrábban granicsárok, holott annyian van­nak a szűkebb értelemben vett Magyaror­szágon? Hiszen ez a fogalom nincs ország­hoz kötve, ez itt is, ott is jelenti a gerinc­telen politikust, akinek elvei alapjában nin­csenek, országgal, néppel nem törődik s kész támogatója minden rendszernek, amely elég ügyes és elég ravasz, hogy magához láncolja. Mint itthon, Zágrábban sem a Pro­gramm, az elv, a vasúti pragmatika, vagy más egyéb, hanem a politikai erkölcstelen­ség az, amire a granicsár-uralom számít. S itt is, ott is idegen érdekek érvényesítője. Mert ha mégis csak közelebb megyünk a kérdésnek ama részéhez: miért lett hirte­len sürgős a horvát béke,­­ rábukkanunk ez idegen érdekekre. Kérdezzük meg előbb: mire való volt az abszolutizmus? A horvát alkotmány felfüggesztésének diszkrét és nem is olyan diszkrét megokolására a bal­káni helyzet szolgált. A horvátok megbízha­tatlanok, a szerbek kifelé gravitálnak, a tó­ Lőcse régi kövei. — A „pusztuló emlékek“ sorozathoz. — . Vasárnap délután, a lőcsei utcákon, — ami e bevezető mondat után következhet, hangulat, líra, elragadtatás, a régi kövek meséinek dicsé­rete, körülbelül elképzelhető. A feltámasztott Biedermájerrel együtt előbb művészek, aztán hók felfedezték és népszerűvé tették az ódon kisvárost, a boltozatos kapualjat, vasrácsos ab­lakokat, kihalt utcákat. Ezek a kihalt utcák! Vá­sáros szekerek zörögtek valaha göröngyös köve­zetükön, eltűnt árkádjaik alatt három nyelven alkudoztak a felhalmozott portékára, gazdag ke­reskedők laktak körül a kőházak emeletein. Mert gazdagok voltak a kalm­árkodás és nem kevésbbé a különböző kiváltságok révén,­azért rakhatták házaikat szép faragott kövekből. S mert közben elmúltak a kiváltságok, a gazdag­ság, a nevezetes vásárok, azért, járhatunk oly teljes csend közepette a napfényes és mindkét végén ragyogóan zöld halmok képével lezárt utcán; hogy megmaradtak a régi élet tanúi, azt is jórészt az elszegényedésnek köszönjük. Áruig dúsan ömlött, a pénz,, addig szakadatlanul épít­keztek a kalmárok, leégett a város,­ más támadt helyébe, a divatból kiment faragott köveket ki­cserélték újakkal, szóval barbár munkát végez­tek, műemlékeket rontottak akár csak ma. Régi emlékek féltő gondozása többnyire sze­génységet takar. Mikor látjuk, mennyivel dú­­sabb, gazdagabb, szebb volt az, ami reánk ma­radt, mint amit a magunk erejétől remélhetünk, akkor kezdjük számbavenni és pusztulástól óvni a múltak maradványait. A művészi örökség rombolása azonban még nem jelent gazdagságot; ez is szegénység, abból a fajtából, amely nem is sejti a maga állapotát és gondatlanul pa­zarol. Ismerjük jól a pazarlásnak ezt a formáját. Ez a cím, hogy: pusztuló műemlékek,­­szinte mindennapos olvasmányunk, meg nem szűnő, elszomorító felsorolása emberi barbarizmusnak és természetes elmúlásnak. Néhány napja a lő­csei Szent Jakab-templom milliókat érő faragott fa­ oltárának pusztulásáról volt itt szól. Ez a hír megdöbbentőbb a hozzá hasonló sablonos közleményeknél. Mindenki tudja, hogy nagyon kevesedmagával Lőcse olyan magyar város, ahol még a középkori architektúra emlékeiből maradt valami. S nagyon közeli a gyanú, hogy ahol pusztul az egyik szép és drága faragvány, ott a másik is pusztul és lassan kint az ódon kö­vek, a szuette oltárok nem szerepelnek, csak a műemlékek országos bizottságának jegyzéké­ben. Egy gyors utazás, rövid körültekintés meg­győzött­ bennünket arról, hogy a régi kövek és fák elmorzsolódása itt még nem olyan félelmes tempójú, mint sok más hegyen, a város sze­gény, tehát nem épít, nem változik, csak egy­­egy állami középület rontja meg brutálisan a régi, nemes patinájú képet. Páratlan szépségű ez a kép mindenütt, ahol csak érintetlenül megmaradt. Képekből, kézi­könyvekből legalább, a lőcsei városháza széle­sebb körben ismeretes. De e városházán kívül s az útmutató könyvekbe felvett nevezetessége­ken kívül szinte minden utcája megérdemli, hogy konzerválják­­és megóvják könnyelmű vál­toztatásoktól. A l­icseiek maguk nagyjában isme­rik ódon házsoraik értékét, sok turista fordul meg a városban, örülnek az idegenek s a templo­mokban nagy gyönyörűségünkre feltalálható a magyar földön oly ritka sekrestyés, aki évszá­mokat mond, stílusmagyarázatokat tart és — ebben nem hasonlít olasz kollégáihoz — hálásan köszöni meg szerény nikkel-pénzekből álló ho­noráriumát• Szent Jakab temploma kívülről kissé felújí­tott — fél százada restaurálták a tornyát — be­lül szegényes kissé maga az architektúra, amely hatszáz év változásait viseli. Hanem a felszere­lés! Egész sora a sok százados, faragott és festett faoltároknak és mindnek élén a hatalmas szárnyas főoltár, aranyozott figuráival s a szár­nyak fölött magasba nyúló gótikus csipkézettel. Pál mester, aki vagy négyszáz év előtt faragta, itt élt Lőcsén s a képek, amelyek a két becsuk­ható oltárszárny hátsó oldalát díszítik, ugyan­csak rég porladó lőcsei festők művei. Az irigy­lendő város ősi kultúrájának, gazdagságának nagyszerű emléke ez. Úgy mondják, Bécs meg akarta szerezni évekkel ezelőtt s ígért érte két­millió forintot. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy sok­kal több, vagy kevesebb pénzben kifejezhető ér­téke, de bizonyos, hogy megbecsülhetetlen kincs a maga helyén, ott, ahol keletkezett, ahová a művészet és a műveltség történetének ezer szála köti. Ez az imponáló és ritka remekmű csak­ugyan veszedelemben van, amint veszedelemben van a templom mindegyik régi, szép fa­ oltára s általában az egész berendezés. A legfőbb vesze­delem: a pénz hiánya. Emiatt esztendők múlnak el és semmit szakértő módon javítani, konzer­válni nem lehet. Nemcsak a faragott oltárok Mai számunk 28 oldal

Next