Pesti Napló, 1913. szeptember (64. évfolyam, 207–231. szám)
1913-09-02 / 207. szám
előfizetési árak« Egtízévre _ _ 23 kor. — fin. Félívre »M «. U m s Negyedévre— _ 1 . — Egyáftóra —— 2 . 40 * Egyes szám _ _ _ —10 EH. 64-ik évfolyam. 207. szám. TIMPLÓ APRÓHIRDETÉ BÉKÁRA* Egy®* uá 6 fllUr, TUta((Il lib.tüTol 10 flllfc Hirdetések milliméter tzémtsatolsói, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Kedd, szeptember 2. Granicsár-uralom. Tisza István ki akar békülni Horvátországgal. A dolog kezd sürgős lenni. A horvátok már a második királyi biztost fogyasztják, mégpedig a szó legszorosabb értelmében s attól lehet félni, hogy nem akad többé ember, aki a granicsár-szolgálatra vállalkozik. S aztán olyan jó, olyan lágy szíve van ennek a Tiszának! Nem tudja nézni, hogy odaát a Dráván túl alkotmány nélkül törvényhozás nélkül kormányozzanak. Érzékeny kedélye nem bírja el az abszolutizmus vádját, ezért békül. Akadékoskodó, a kákán is csomót kereső politikusok persze azt fogják mondani most: miért nem békül Magyarországgal?Miért közömbös a magyar abszolutizmussal, a magyar törvényen, alkotmányon, parlamenten kívüli állapottal szemben? Ilyen kifogás bizonyára nem fog elmaradni, de azért van Tiszának vaskeze, hogy ne törődjék semmiféle hasonló megjegyzéssel. A horvát béke alapja gyanánt a vasúti pragmatika régi problémájának megoldását emlegetik. A horvátországi kivételes állapotok életbeléptetését annak idején nem a pragmatikai harccal okolták meg. Nem ezért küldtek Zágrábba királyi biztost, nem ezért oszlatták fel az országgyűlést. Ha most mégis ezt rángatják elő, nyilvánvaló, hogy a bajok gyökeres orvoslása helyett borravalót kínálnak a horvátoknak, mégpedig olyan borravalót, amelynek mi adjuk meg az árát. A vasúti szolgálati pragmatika nyelvi intézkedéseinek kihagyásavolna ál Utólag az a csudaszer, amely az összes horvátokat megszelídítené. Mi sohasem tartottuk szerencsés dolognak a pragmatikával felidézni olyan konfliktusokat, amelyek addig nem háborgattak bennünket. De ha most revideálják a pragmatikát, ha kihagyják a nyelvi intézkedéseket, ez nem annyit jelent, hogy visszatér a régi állapot; ez az államvasutak legfontosabb vonalainak elhorvátosítását jelenti, ez azért történik, hogy a horvát soviniszta törekvéseknek nyisson utat. Ezek a törekvések persze könnyen megnyerhetik a munkapárti rendszer támogatását. Megnyerhetik abban a pillanatban, amint arra szolgálnak, hogy útját állják a becsületes, a jogos, az elfogulatlan magyar politikusok részéről is támogatott horvát követeléseknek. Ez az eredmény alkalmas volna a korrupció által már elért békülés leplezésére. Már csak azért is tiltakoznunk kell ellene. Tiltakoznunk a magunk érdekei miatt, amelyeket nem szabad áldozatul dobni a munkapárti rendszer horvátországi üzelmeinek. És tiltakoznunk, mert mi Horvátország számára is igazi alkotmányosságot, széles néprétegek kielégítését, demoráciát és erősítő gazdasági politikát követelünk, míg Tiszáék bizonyos engedmények leple alatt a granicsár-uralmat akarják megszilárdítani. Horvátország ellenséges érzületének igazi oka az elmaradottság, szegénység, kivándorlás, primitív gazdálkodás, tömegeket elnyomó közigazgatás. Olyan bajok és nyomorúságok egyszóval, amelyek nyomása alatt mi is szenvedünk s fentartói ellen épp úgy küzdünk, mint ők, akiknek tudniok kell, hogy e minden fejlődést visszalökő rendszerben nem a magyarságot, hanem a rendszernek itthon is jól ismert bűneit kell gyűlölniük. Mi meg vagyunk győződve róla, hogy a magyar nép igazi képviselői és a horvát állapotok leplezetlen feltárói meg tudnák érteni egymást. Ha mégis Tiszának sikerülne utat találni a maga gyilkos és korrupt rendszerével a horvát politikusokhoz, ez annyit jelentene, hogy az erőszak és a korrupció a Dráván túl is győzedelmeskedik egyelőre. Miért is ne lennének Zágrábban granicsárok, holott annyian vannak a szűkebb értelemben vett Magyarországon? Hiszen ez a fogalom nincs országhoz kötve, ez itt is, ott is jelenti a gerinctelen politikust, akinek elvei alapjában nincsenek, országgal, néppel nem törődik s kész támogatója minden rendszernek, amely elég ügyes és elég ravasz, hogy magához láncolja. Mint itthon, Zágrábban sem a Programm, az elv, a vasúti pragmatika, vagy más egyéb, hanem a politikai erkölcstelenség az, amire a granicsár-uralom számít. S itt is, ott is idegen érdekek érvényesítője. Mert ha mégis csak közelebb megyünk a kérdésnek ama részéhez: miért lett hirtelen sürgős a horvát béke, rábukkanunk ez idegen érdekekre. Kérdezzük meg előbb: mire való volt az abszolutizmus? A horvát alkotmány felfüggesztésének diszkrét és nem is olyan diszkrét megokolására a balkáni helyzet szolgált. A horvátok megbízhatatlanok, a szerbek kifelé gravitálnak, a tó Lőcse régi kövei. — A „pusztuló emlékek“ sorozathoz. — . Vasárnap délután, a lőcsei utcákon, — ami e bevezető mondat után következhet, hangulat, líra, elragadtatás, a régi kövek meséinek dicsérete, körülbelül elképzelhető. A feltámasztott Biedermájerrel együtt előbb művészek, aztán hók felfedezték és népszerűvé tették az ódon kisvárost, a boltozatos kapualjat, vasrácsos ablakokat, kihalt utcákat. Ezek a kihalt utcák! Vásáros szekerek zörögtek valaha göröngyös kövezetükön, eltűnt árkádjaik alatt három nyelven alkudoztak a felhalmozott portékára, gazdag kereskedők laktak körül a kőházak emeletein. Mert gazdagok voltak a kalmárkodás és nem kevésbbé a különböző kiváltságok révén,azért rakhatták házaikat szép faragott kövekből. S mert közben elmúltak a kiváltságok, a gazdagság, a nevezetes vásárok, azért, járhatunk oly teljes csend közepette a napfényes és mindkét végén ragyogóan zöld halmok képével lezárt utcán; hogy megmaradtak a régi élet tanúi, azt is jórészt az elszegényedésnek köszönjük. Áruig dúsan ömlött, a pénz,, addig szakadatlanul építkeztek a kalmárok, leégett a város, más támadt helyébe, a divatból kiment faragott köveket kicserélték újakkal, szóval barbár munkát végeztek, műemlékeket rontottak akár csak ma. Régi emlékek féltő gondozása többnyire szegénységet takar. Mikor látjuk, mennyivel dúsabb, gazdagabb, szebb volt az, ami reánk maradt, mint amit a magunk erejétől remélhetünk, akkor kezdjük számbavenni és pusztulástól óvni a múltak maradványait. A művészi örökség rombolása azonban még nem jelent gazdagságot; ez is szegénység, abból a fajtából, amely nem is sejti a maga állapotát és gondatlanul pazarol. Ismerjük jól a pazarlásnak ezt a formáját. Ez a cím, hogy: pusztuló műemlékek,szinte mindennapos olvasmányunk, meg nem szűnő, elszomorító felsorolása emberi barbarizmusnak és természetes elmúlásnak. Néhány napja a lőcsei Szent Jakab-templom milliókat érő faragott fa oltárának pusztulásáról volt itt szól. Ez a hír megdöbbentőbb a hozzá hasonló sablonos közleményeknél. Mindenki tudja, hogy nagyon kevesedmagával Lőcse olyan magyar város, ahol még a középkori architektúra emlékeiből maradt valami. S nagyon közeli a gyanú, hogy ahol pusztul az egyik szép és drága faragvány, ott a másik is pusztul és lassan kint az ódon kövek, a szuette oltárok nem szerepelnek, csak a műemlékek országos bizottságának jegyzékében. Egy gyors utazás, rövid körültekintés meggyőzött bennünket arról, hogy a régi kövek és fák elmorzsolódása itt még nem olyan félelmes tempójú, mint sok más hegyen, a város szegény, tehát nem épít, nem változik, csak egyegy állami középület rontja meg brutálisan a régi, nemes patinájú képet. Páratlan szépségű ez a kép mindenütt, ahol csak érintetlenül megmaradt. Képekből, kézikönyvekből legalább, a lőcsei városháza szélesebb körben ismeretes. De e városházán kívül s az útmutató könyvekbe felvett nevezetességeken kívül szinte minden utcája megérdemli, hogy konzerváljákés megóvják könnyelmű változtatásoktól. A licseiek maguk nagyjában ismerik ódon házsoraik értékét, sok turista fordul meg a városban, örülnek az idegenek s a templomokban nagy gyönyörűségünkre feltalálható a magyar földön oly ritka sekrestyés, aki évszámokat mond, stílusmagyarázatokat tart és — ebben nem hasonlít olasz kollégáihoz — hálásan köszöni meg szerény nikkel-pénzekből álló honoráriumát• Szent Jakab temploma kívülről kissé felújított — fél százada restaurálták a tornyát — belül szegényes kissé maga az architektúra, amely hatszáz év változásait viseli. Hanem a felszerelés! Egész sora a sok százados, faragott és festett faoltároknak és mindnek élén a hatalmas szárnyas főoltár, aranyozott figuráival s a szárnyak fölött magasba nyúló gótikus csipkézettel. Pál mester, aki vagy négyszáz év előtt faragta, itt élt Lőcsén s a képek, amelyek a két becsukható oltárszárny hátsó oldalát díszítik, ugyancsak rég porladó lőcsei festők művei. Az irigylendő város ősi kultúrájának, gazdagságának nagyszerű emléke ez. Úgy mondják, Bécs meg akarta szerezni évekkel ezelőtt s ígért érte kétmillió forintot. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy sokkal több, vagy kevesebb pénzben kifejezhető értéke, de bizonyos, hogy megbecsülhetetlen kincs a maga helyén, ott, ahol keletkezett, ahová a művészet és a műveltség történetének ezer szála köti. Ez az imponáló és ritka remekmű csakugyan veszedelemben van, amint veszedelemben van a templom mindegyik régi, szép fa oltára s általában az egész berendezés. A legfőbb veszedelem: a pénz hiánya. Emiatt esztendők múlnak el és semmit szakértő módon javítani, konzerválni nem lehet. Nemcsak a faragott oltárok Mai számunk 28 oldal