Pesti Napló, 1913. október (64. évfolyam, 232–258. szám)

1913-10-01 / 232. szám

* ■a Budapest, szerda PESTI NAPLÓ ^ L /1913. október 17 ______1232. szám­ tudatalattiságnak nevez, késztette őt arra, hogy az esett emberhez húzzon. Nem vádolunk. Pozitív adataink nincse­nek. Az egyetlen, amit tudunk, az, hogy Ti­sza mindmáig nem felelt Kristóffy József vádjaira. Ám ez a szokatlan hallgatás,, na­gyobb vád, mintha pozitív számadatok lóg­nának a levegőben. Tisza, amikor hallgat, mindenkinél inkább vádolja önmagát. Miért teszi ezt? Ha semmi félnivalója nincs, miért nem fogja perbe Kristóffy Józsefet, miért nem talál módot és alkalmat arra, hogy ügyét ő maga vigye a törvény elé, amint ezt megkövetelik az ország alkotmánya, a miniszteri felelősségről szóló törvény és mindenekfelett az az egyéni tisztesség, amelynek Tisza mindig legelső vitéze, Szent­­György lovagja akart lenni. / --------"'"ti A városok, I * városok, a magyar gazdasági élet e nevezetes faktorai, a magyar kultúra igazi fáklyavivői egy­szerűen jóindulatot, erkölcsi támogatást kérnek, erre csak nem kaphatnak elutasító választ? Nem. De kaphatnak választ, mely biztatóan hangzik s nincs mögötte semmi szándéka a cselekedetnek. Kaphatnak választ, mely földgáz helyett frázist ad és a városi hitelügy gyors, radikális rende­zése helyett szép szónoklatot a városok hivatá­sának fontosságáról. A városi kongresszus legtöbb­ résztvevője nagyon jól tudja, hogy amint az állami gépezet mai kezelőihez fordul, üres ígéreteket kap. Sza­vaikból kiérezhető ez a meggyőződés, ez a féle­lem. Kár tehát, hogy nem vonták le tapasztala­taik s meggyőződésük konzekvenciáit s nem mondották meg, hogy a mai rendszer nem na­gyon titkolt antipátiával viseltetik sok egyéb fon­tos és fejlődésképes alakulat mellett a városokkal szemben is. Mi a városok bűne a kormány szemében? Az, hogy természetüknél fogva a demokrácia fészkei s mint ilyenek, örökös fenyegetést jelen­tenek a munkapárt számára. Hiába választott nagy részük olyan képviselőt, aki árkon bokron megy a kormány után. Nagyon jól számontart­­ják fenn, mennyi terrorizmusba, mennyi pénzbe került minden ilyen mandátum! Hogyan félem­lítették meg a városokat, amelyeknek az ilyen, lelkiismeretet nem ismerő rendszer, milliókra menő kárt okozhat. Milyen szemérmetlenül tették közhírré, hogy az a város kap meg mindent s egyáltalában csak az a város számíthat kórházra, iskolára, jogos kulturszükségletei kielégítésére, mely mandátumot szállít, még pedig lehetőleg miniszternek, vagy államtitkárnak. Az ilyen fe­nyegetés nem lehet hatástalan, de azért Tiszáék igen jól tudják, hogy a városok világosan látó polgársága fojtott keserűséggel nézi a rendszerü­ket s ha egyszer szabadon nyilváníthatja vélemé­nyét, meg fogja bélyegezni a romboló munka­párti uralmat. Itt van tehát a kormány városok iránt ér­zett antipátiájának forrása. A kormány igen jól ismeri a városi elemek meggyőződését. De a városok is ismerik a Tisza-rendszer legtitkosabb tendenciáit. Aki például Harrer Ferenc fővá­rosi tanácsnoknak nagyváradi előadását, a köz­— Hová megy, Rózsi? — kötött bele a korsós leányba. — Nem vagyok én Rózsi, hanem Kati — felelte a leány. Kinek a leánya vagy? • — A remetői Molnáré — felelte Kati. — Van-e már szeretőd? A lány durcásan vállat vont. — Minek, kérdi? — szólt.­­— Rendet úgy­sem vállalnám. —­­Nem rólam van szó — incselkedett az öreg — hanem erről a fiatal barátomról. A leány lopva Romhányira pillantott. Nap­­barnította arcával, amely nagyperemű szalma­kalapja alól még férfiasabban sötét lett elő, fé­nyes, fekete, nagy szemével, kivételesen simára borotvált arcával, rövidre nyírt hajával, amely­ben ősz szálaknak nyoma sem volt és főként karcsú, rugalmas atléta-termetével Romhányi még mindig a szép férfi példaképe lehetett volna. A leány elpirult, aztán szó nélkül elfutott. Romhányi hangosan felnevetett és tovább ment az öreg úrral. Megint csak a lélek halha­tatlanságáról vitatkoztak és eközben hosszú utat tettek meg. Észre sem vették, hogy Kati foly­ton a nyomukban van. Egyszerre csak Kati nagy elhatározással előresietett és megfogta Romhányi karját: — Ifiur! Romhányi­ csak most vette észre a leányt, aki minden izében remegett. — Mit akarsz? — förmedt rá nyersen. — Ne haragudjék, ifiur — zokogott fel a leány és nem tudott többet mondani. Rápillan­tott Romhányira, mint a megtört szemű őz. Kö­nyörgés, vágyakozás, hirtelen fellobbant szere­igazgatási reformról elolvassa: egyszerre világosi lesz az előtt Tisza reform-igyekezetének végze­r­tes tendenciája. Kinevezett vezetőtisztvise­lők és laikus elemek résztvétele az igazgatásban ez — ilyenféleképpen mondja az előadás­t— na­gyon helytelen s a városok által hangoztatott elvekkel merőben ellenkező megoldás. Mi hozzá­tehetjük: egyenesen orosz megoldás ez. Kinevezni, tehát az autonóm testülettel szembeni felelőtlenné tenni a tisztviselőket, de amolyan ta­­­nácsadó szerveket rakni melléjük, minden hatás­kör nélkül: ez az orosz abszolutizmus rendszere. A Tiszának valóban az a szándéka, hogy orosz mintájú centralizációval tüntesse el az autonó­mia minden emlékét. A városok felismerték ezt a szándékot. Ha egyéb nem, ez az egy bűnünk, az, hogy látni és tudni mertek, elegendő, arra, hogy semmi, még oly jogos kérésük se találjon izgalmat. Bizonyos melankólia vonul végig a magyar Városok kongresszusának nagyváradi tárgyalá­sain. Rég hangzott el országos kongresszuson annyi okos szó, annyi hozzáértő, talpraesett fej­tegetés. Rég kísértünk figyelemmel ilyen magas nívójú tanácskozást. De a legbölcsebb eszmék szerzői, a legreálisabb tervek komponálói, mind, mintha a szkepszisnek ezzel a sóhajával zárták volna fejtegetéseiket, mindez azonban csak ak­kor valósítható meg, ha segítséget kapunk. Se­gítséget — természetesen az államtól, de — s ebben különböznek a városok más olyan testü­letektől, amelyek az állam segítségére apellál­nak — legelső­sorban erkölcsi segítségről van szó, vagyis olyan állami beavatkozásról, mely az állami költségvetést nem terheli meg. Földgáz és hitelügy — az eddigi tárgyalások során felmerült két legfontosabb kérdés, egy­aránt megoldhatatlan állami elhatározás nélkül, de egyaránt nem kíván anyagi áldozatot. S ha­sonló ezekhez a városok legtöbb más kívánsága. Azt lehetne tehát gondolni, hogy a dolgok ilyen állása mellett minden reményük megvan a váro­soknak egy jobb kor felvirradtára. Mert hiszen pénzkérést meg lehet tagadni, hivatkozással a viszonyokra ... a növekvő szükségletre . . . az adóteherre és sok egyéb kifogásra. De ha a volt ódon könyvvel, Kant és Hegel mellett hé­ber betűs szent könyveket melengetett kebelén. Örökké jókedvű, üde, csaknem gyermekes ke­délyű emberke volt. ?*-­ Romhányi egy sétán ismerkedett meg vele és úgy megörült neki, mintha csak valami régi kívánsága teljesedett volna be ezzel. A nyakkendők, nők, szerelmes levelek mellett Romhányit már régóta vonzották a filozófusok írásai. Titkos szenvedélye volt a bölcselkedés, amelyhez nem nagyon értett. Nem is ért na­gyon rá. Hiába hozatta meg a legdrágább német könyveket, ott sárgultak meg a könyvespolcán, mert minden idejét lefoglalták az asszonyok, óh az asszonyok!... És végre talált egy öreg embert, akinek hatalmas, domború homloka mögött — amely olyan volt mint egy óralap törpeterm­etű állvá­nyon — csodálnivaló és okos rendbe voltak szedve azok a homályos eszmék, amiken Rom­hányi álmatlan éjszakákon annyit tépelődött. Nem volt az öreg urnak egy szava, egy gondo­lata sem, amely ellentétben lett volna tetteivel. A sok hazug, képmutató, ferde észjárású vagy szajkószerű ember után Romhányira nézve va­lóságos üdülés volt a kedves, gyermekes, őszinte szivii talmudista. Egyszer, amikor a mezőn jártak és a lélek halhatatlanságáról vitatkoztak — Romhányi he­vesen és szenvedélyesen, az öreg fölényesen és gúnyosan — egy parasztcseléd jött velük szem­ben, csecs­es korsóval a karján. Az öreg úr szí­vesen állt szóba a parasztokkal és különös öröme telt benne, ha egy leánynyal elévedhe­­tett. Ném­etek szövetsége Horvátországiján, Rumi­ból táviratoztak. Itt ma megalakult a Horvátor­szágban élő németek szövetsége. A horvátországi lem égett búzakék szemében nedves fénynyel­ — Menj, menj! — mormogta türelmetlenül Romhányi és előre sietett. A leány visszamaradt, leült az út szélére és babos kendőjébe rejtette az arcát. Az öreg úr mindebből alig értett valamit.­ De amint már messze jártak és egyszer hátrafor­dult, még rövidlátó szemével is észrevette, hogy­­ Kati hűségesen követi őket, mint a kutya. Fi­gyelmeztette is rá Romhányit. Romhányi egy pillanatra visszanézett és látta, hogy a leány meggyorsítja a lépéseit, szinte rohan feléje. Ekkor aztán Romhányi gyorsan le­hajolt és az ut porából felszedett egy követ, megfenyegette Katit, mintha meg akarná dobni. Kati ijedten megfordult és most már esze nélkül kezdett futni vissza a falu irányába. Az öreg úr kíváncsian nézett fel Romhányi arcába, amelyet egy keserű, gúnyos vonás szinte kettévágott. Ennyi undorodást, fanyar kegyetlenséget még nem látott soha emberi arcon az öreg úr. Romhányi, hogy némi magyarázatát adja kü­­­lönös viselkedésének, megszólalt: — Vissza kellett kergetnem ezt a bolond leányt, mert ha tűröm, nemsokára nyakamon volna a falu minden bolond asszonya és én itt elsősorban pihenni akarok. A „pihenni“ szó oly mélyen, oly fájdalma­san búgott ki Romhányi szavaiból, hogy az öreg talmudista egyszerre mindent megértett. A szép férfi keserűségét, aki megöregedett és akinek életéből azontúl hiányozni fog épp az, aminek minden dicsőségét, sikerét köszönheti. Romhányi tudni sem akart többé a nőkről, akik szétmar-,­cangolták és ott hagyták a porondon csonkán, roskadtan, száz évvel megöregedett«!... Budapest, szeptember 39. Szervezkedik a függetlenségi párt. A független­ségi párt országos szervezése egyre folyik. Október 5-én tartja nagygyűlését a nagyenyedi függet­lenségi párt. Október 12-én Zala megye ellenzéke tart szervezkedő nagygyűlést, amelyen megjelenik Káro­lyi Mihály is. Október 19-én Förster Aurél tart be­számolót Monoron. Ekkor lesz a kolozsvári függet­lenségi párt nagygyűlése is, melyre J­u­s­t­h Gyula is elutazik. Október 26-ikán a mohácsi és a he­ves megyei függetlenségi párt tart szervezkedő gyűlést. Egyesülni fognak októberben a szegedi függetlenségi pártok is. Zlinszky István ország­gyűlési képviselő vasárnap Albertirsán mon­dott beszámolót, amely, után Förste­r, Aurél be­szélt. Andrássy üdvözlése. Gróf Andrássy Gyula balatonfüredről a következő táviratot kapta: Nagyméltóságu Andrássy Gyula urnak, Tordaszent­­lászló. — Darányi Ignác képviselőnk ittléte alkalmá­ból nagyszámban egybegyült választóközönség Nagy­méltóságodat azon alkalomból, hogy az alkotmány­párt megalakítására és a parlamenti­­béke helyreállí­tására az első nagy lépést megtette, osztatlan lelke­sedéssel üdvözölni határozta. B­e­d­e ő Gabon

Next