Pesti Napló, 1914. március (65. évfolyam, 52-77. szám)

1914-03-08 / 58. szám

Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1 914. március 8. 158. szám.) 11 köze lesz a vidék kulturális emelkedésének is, mert köztudomású, hogy a vidékre került ügyvédek a haladásnak, a modern eszméknek és a vidéki kultúra emelkedésének legbuzgóbb előharcosai. 1 Aezvwvwvvz,vwvwvv\,v\.vvv«vwvwvww» PESTI ALBUM A lovak ébredése Alagon még csak a versenyek előkészületei folynak és az ember kockázat nélkül mehet ki tavaszi reményeink Mekkájába. A vonat közönyösen áll meg az állomáson és a legelső, ami már a pálya közelében is feltűnik, hogy sok a gyerek. Hirtelen nem lehet eldönteni, hogy miért? Talán Alagon jobb a levegő? Vagy talán a versenyek nyereségei fölött való gyakori öröm okozza ezt a szaporaságot? De az bizonyos, hogy a kis zsoké-palánták hihetetlenül elszaporodtak és az itteni statisztikai adatok szerint egy-egy ló hátára három istállófiú esik. A tapasztalat ugyan azt mutatja, hogy inkább a ló hátáról esnek az istállófiúk, de hiszen tudjuk, hogy a tapasztalat néha milyen keveset ér. Különösen a lóversenynél.■ i'aty Versenynapokon természetesen a pályának más képe van, hiszen akkor ezt a sok gyereket eltakarítják. Egy része a ló hátára kerül és belföldi lovas címmel gurítja dühbe, a közönséget, másik része pedig az istállók körül ácsorog és várja a jövő tavaszt, hogy ő is lovagolhasson. De most a tréning-napokon ott áll a korlátok mellett és nézi a munkát. Ez abból áll, hogy ismeretlen nevű gentlemanok, igen szürke és igen viseltes ruhákban ülnek a ló hátán és látszólag minden ok nélkül körbelovagolnak. Ha az istállófiú megunta a dolgot, a tribünök alá vonul és golyózik. Az a fiú például, akinek lovaglására a nyáron talán az egész fehérnemű-készletünket fogjuk kockáztatni, ebben a pillanatban veszített el egy sárga golyót, pedig a többi centaur szerint erősen dopingolva van. A kis ujja körmét ugyanis egész télen növesztette, hogy az arasztja hosszabb legyen. Semmi sincsen a versenyek izgalmaiból. A zsoké-anyák és zsoké-feleségek egykedvűen nézik atavaszi munkát, karjaikon a legifjabb zsokékkal. Itt van az egész alagi kolónia... az angolok, a félangolok, a negyedangolok. A szakértői szavakból látszik, hogy itt mindenki ért a lóhoz és az angol viselkedéshez. Mivel itt mindenki angol. Még őnagysága is, aki karján egy kis gyermekkel áll a korlát mellett. Megszólítjuk. A férje már Mister, ő pedig Hédi. Tavaly még Budapesten lakott, utcaseprő volt. — Most itt dolgozik a lovaknál — feleli. — A szénát hordja ki? — Sőt ellenkezőleg — mondja szemérmesen , és megcsípjük a kisfiú arcát. — Ugye, zsoké lesz belőle? — Ha az isten megsegíti és ilyen csenevész marad, annak adjuk. Nincs annál jobb pálya, uram. Ki se fejlődik még és keres. Hiszen már ez is ült lovon. — Versenyben? — Nem. Annyi ideig nem hagyom idegenbe. Tetszik tudni, még nincsen elválasztva. Közben egy másik sportlédi is csatlakozott hozzánk. Eldicsekedett vele, hogy a fia már háromszor esett le versenyben a lóról és mint istállógyerek, kétszer már majdnem első lett. Egyúttal azonban költő. Verset írt a héten. Ezt: Nejedli, Brohacsek, Petruszil, Tausz, Ifotár, Sinka, A kis Weisz és Hlinka. Painter, Puszter, Danek Éljen! Nagy mesterünk Janek! — Mi ez? — kérdeztük megdöbbenve. ■— Ezek a magyar belföldi lovasok, — felelte, — a fiam versbe szedte a nevüket. — Igen .. . igen, — mondtuk szórakozottan — emlékszünk már ... az iskolában is folyton azt tanították, hogy a magyar kiváló lovas nemzet. .. Hűvös márciusi szél fúj, fázós alakok vezetik vissza a lovakat az istállóba. Egykedvűen ballagnak a lovak előtt, nem hallatszik a totalizatőrgépek vidám csattogása, a pénz finom illata nem tölti meg a pályát, valami fanyar, valami elszánt várakozás teszi némává az egészet itten. Semmi szin, semmi lárma nincsen, vészesen komoly készülődés folyik, a zsebek ellen indított hadjárat néma előrehaladásai... istenem, de keveset tudnak erről a lovak! Azok a szegények, csak azt tudják, hogy az első enyhe naptól kezdve már kisebb zabadag jár, de feszülő izmokkal, tágult orrlyukakkal futni kell ismét, körbe, rohanni a barrier mellett, előre, izzadva, fújva. Lehajtott fejjel mennek a vezető után,a meleg pokrócok alatt gőzölögve, pihenni holnapig, hogy ismét a munka következzék. Nagyon csendes állatok ezek, átformált, rendes munkára fogott bölcs lények, ismerik a világrendet és tudják, hogy, ezen a földön mindennek meg van a maga hivatása. A ló például fut. Jól, vagy rosszul... az attól függ, hogy a versenyben melyikre tettünk húsz koronát, y. j. „Juj Pirositó a gyermek arcán Riport a Józsefvárosból — Interviúi egy kis leánynyal — Kernyét kereső gyerekek Azok, akik nem ereszkedtek le Budapest legszegényebb rétegeihez nem is sejthetik, milyen véghetetlen nyomor tanyázik ebben a városban ... Vad nyomorúság, melyből ezernyi társadalmi és fizikai betegség mocsárláza támad és lassan-lassan megmérgezi a mindjobban terjedő szegénységet, ugyanazon arányban, amily mértékben Budapest világvárossá fejlődik. Budapest nemsokára olyan viszonyok közt lesz, amilyenekről Zola oly megdöbbentő képet festett ..Nana“ című regényében. * A Józsefváros tájékán jártam, sűrű cseppekben hullott alá a hirtelen támadt tavaszi eső, s egy Conk-utcai régi ház kapuja alá menekültem. Nemsokára mellém szegődött egy tíz-tizenkét esztendős csenevész leányka is. Ormótlan, rongyos, durva, nagy férficipők voltak lábacskáin s testén rongyokba csüngött alá a piszkos szürke szoknya, ami fölött a vézna derékon foltozott, fakó „prucka“ éktelenkedett ... A gyermek kezeiben kopott, bádoglábas volt s amint szomorú szemeivel reám tekintett, megdöbbenve vettem észre, a sovány arcocskán a pirosító festéket . . . Különös gondolatok támadtak bennem és még egyszer jól szemügyre vettem a szánalmasan nyomorúságos öltözetet, amelylyel kihívóan kacérkodott a kifestett gyerekarc. Megszólítottam: — Te is várod a szép időt? Hová megy? — A népkonyhába nagyságom. Ebédet kell hazavinnem a gyerekeknek. Lassan, óvatosan akarom kitudni, mért van ez a csöpp arc kifestve. Úgy teszek, mintha nem venném észre a szörnyű merényletet, amelyet ez a gyerekleány ifjú arca hamvasságán elkövetett. — Hány gyereknek viszel ebédet? — Három kis testvérem van még otthon. Én vagyok most a legidősebb. Tizenkét esztendős vagyok már! — Mért viszel a népkonyháról ebédet, mikor a szüleidnek van keresetük? — Az bizony — mondja a gyerek — ha az apám nem volna félholt a tüdőbajával. Hiszen tegnapelőtt vitték el a mentők az István-kórházba, mert csak úgy dűlt a száján a vér... Az anyám hat forintot keres egy héten, no most már miből élnénk a sok gyerekkel együtt, ha nem volna népkonyha, amikor a lakásért csak hat forint harmincat fizetünk egy hétre!? Van még harminc krajcár „teszt“, amit meg kell keresni. Azután a többi,mert a népkonyháról csak ebédet kapunk . .. Még nekem is kell keresni, azért nem járhatok iskolába. A mama kivett már nyolc éves koromban, hogy azzal a pár hatossal, amit keresek, segítségére tegyek meg, hogy a gyerekek mellett legyen valaki, mikor ő szegény más. Pedig, de szeretnék még iskolába járni — sóhajtja szomorúan — hiszen még nem tudok se írni, se olvasni! — Hát aztán, ha a gyerekekre vigyázol, mivel segíted megkeresni a kenyeret?! — Hát takarítok reggelenként! Dolgozom a kapitánynénál, meg a Mariska kisasszonynál a Fecske-utcában! Két-két hatost kapok tőlük, pedig csak éppen, hogy felsöpröm a szobát és letörülgetem a port, míg Mariska kisasszony a házmesternénál reggelizik. — Mariska kisasszony, Fecske-utca, reggeli a házifiesternénál, — gondoltam és lassan-lassan kibontakozott elültem a nyomor lélekgyilkossága; kezdtem megérteni a kisleány kendőzött arcocskáját s váratlanul leptem meg kérdésemmel a dicsekvő gyereket: — Hát az arcod miért festetted ki? Nem szégyelsz igy a népkonyhára menni? — Nem én pirosítottam ki magamat nagysága — szepegte az apróság és úgy nézett rám, mint egy megriadt madár — hanem a Mariska kisaszszony, ahová takarítani járok, Teccik tudni , utcai . II..