Pesti Napló, 1914. május (65. évfolyam, 103-127. szám)
1914-05-01 / 103. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égisz évre__28 kor. — Félévre _ _ _ 14 „ — Negyedévre _ _ 7 „ — Egy hóra____2 „40 Egyes szám____ _ 16 fill 65-ik évfolyam. 103. szám. STI NAPLÓ APRRÓHIRDETÉSEK ÁRAI: Egyes szóm fillér, vastagabb betűvel 12 fillér Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnepistán is. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky utca 12. Péntek, május 1. Nincs tovább! Valaki, akiben sok a humor és az ilyen ember ma nagyon ritka nálunk, azt ajánlotta Magyarország felvirágoztatására, hogy adják az országot bérbe egy amerikai milliárdosnak. Az ötlet egyébként csak félig humoros, némi valósági gyökere visszanyúlik hiszen a történelmi időkbe, amikor Zsigmond király — a brandenburgi házból — tizenhárom szepesi várost bérbe adott a lengyel koronának. Miért ne tehetnék most az egész országgal azt, amit Siegismund akkor tizenhárom várossal cselekedett meg. Az ötlet tehát nem humoros. Nem humoros, hanem kivihetetlen. Teljességgel kivihetetlen. Erről most győződünk meg, most, ezekben az órákban, amikor szinte fertályóránként kapunk valamilyen expozét valamelyik közös minisztertől, osztályfőnöktől, előadóktól. Hadihajók, óriás csónakok, bádogcsákók, papír ivókészletek, bosnyák kimetek, hercegovinai garnizonok, minden pénzbe kerül. Még a tenger tükre is pénzt eszik, a Mannlicherből kifutó golyó céliránya is és a nagyhatalmi eszmény, amelyet este lefekvés előtt kemény párnánk alá törünk, hogy édesebben essék rajta az alvás. Úgy özönlenek felénk a számok, mint tavaszszal a földből a féreg. És van a számjegyek között is százlábú és van köztük, amely vörös sebeket csip és mar, mint a skorpió, mérgezett fullánka is akad, mint a zöld légy. Számok és kiadások. Némileg sokba kerül a dunai nagyhatalomhoz címzett bolt. Egészen precízen: nagy a régie. És ezt nemcsak hogy mi nem győzzük, de nem győzné az a Vanderbilt plusz Rockefeller plusz Carnegie csoport sem, amely esetleg mégis árendába akarná venni a monarkiát. Nem járnának vele jobban, mint a szegény Hohenlohe herceg a Wertheim-féle áruházzal. De Hohenlohe, az herceg, az amerikai milliárdosok üzletemberek, mi pedig, mi szegények vagyunk, koldusok, földönfutók és anyaföldünk maholnap a ringó hajó lesz, amely mint harmadosztályú utasokat rakod ki bennünket a newyorki Szabadságszobor lába elé. És ha Vanderbilt nem bírná ezt az üzemet, hogyan bírjuk ki mi, műkedvelő mágnások sem vagyunk pedig, mint Hohenlohe, aki Wertheimnél hagyta a parókáját is. A Berchtold eleganciájára mondjuk: ez így tovább nem lehet. Míg köröskörül az egész világ a fejlődésben nő, addig egy állam, amelynek polgárai végre is nem vétettek egyebet, mint azt, hogy itt születtek, nem öngyilkolhatja magát céltudatosan. És nekünk hiába fog most beszélni a kegyelmedé lett Nagy Ferenc, hiába Okolicsányi László és hiába Papp Géza és a többi előadók is. Nem vagyunk kiváncsiak arra, amit ezek az urak mondanak, egyszerűen nem vagyunk rá kiváncsiak. Majd ha Papp Géza a bankját, Okolicsányi a földjt és Nagy Ferenc a háztartását, amely felett Isten áldása lebegjen egyébként állandóan, fogják úgy igazgatni, olyan tékozlással, ahogyan most a monarkiával teszik, akkor, de csak akkor lesz a szavuknak a pehelynél nagyobb súlya előttünk. És Tisza is csak akkor beszéljen a csendőrséggel megerősített palotaőröktől védett delegációban, ha Fekete-Geszt földjein fogja azt a vérszívó gazdálkodást folytatni, mint most az államháztartásban. Majd ha Tisza éppen úgy fog őrködni a Habsburg-család érdekei fölött, mint most a Tisza-családéi fölött, akkor szavaljon nekünk dinasztikus hűségről és hazafias áldozatkészségről. Addig azonban legyen olyan kegyes ,és tartsa meg a véleményecskéit a saját maga számára, ha pedig nagyon kikívánkozik belőle, írja fel a világ legköltségesebb göngyölőpapirosára, a hetilapocskájára. Illő helyen majd olvasóra talál azután ez a vélemény is. Mi fizetők, mi azonban semmire sem vagyunk kiváncsiak. Betegek lettünk a számoktól, a szavakból pedig nem kérünk. Elég volt már belőle. És elég volt mindenből. Elég volt a terhekből, elég a kudarcokból, elég a nevetségből, elég a megaláztatásból. Már elég ideig görnyedtünk, szeretnénk már végre egyenesen is járni. A ránk oktrojált kötelességek helyett jogokról szeretnénk végre hallani, arról, hogy emberek vagyunk és arról, hogy országunknak fejlődési lehetőségei vannak, ha nem is többek, mint Szerbiának. Műveit állam, vagyonos társadalom értelmes polgáraiként akarunk végre élni. Szeretnénk szép és nemes dolgokkal foglalkozni és az ő szilaj, vérző és vonagló lelkéi. S akit ő is meg tudna érteni. — Nem lehet! Nem lehet! — sóhajtotta az asszony, az ifjúra gondolva, aki alig mert közeledni hozzá. Szinte fenhangon panaszkodott és jajveszékelt, a sétáló közönség csodálkozva fordult meg utána. Mert már talált magának ideált. Borsi Dénesnek hívták, író volt s amellett kiválasztott,művészlélek s gazdag és hírneves ifjú is s fiatal is egészen. Beesett arca patyolatfehérre volt borotválva, nyakkendői felkelthették volna irigy csodálatát bármely egzotikus hercegnek. Tartózkodó, nemes és választékos ifjú volt s a sporthölgy benne lelte föl most az férfieszményt, amelyért már hónapok óta sóvárgott. Az ifjú is szereli it, ezt kiélezte eszelősen szép kék szemeiből, amelyekben a csodálat széni igézete fénylért, ahányszor csak az aszszony alakját megpillantotta. Csak nem merte bevallani. Félt s reszketett a hangja, ahányszor csak beszélgetésük melegebb fordulatot öltött. Az asszony lekerült most messzire, az elhagyott tengeröböl felé, ahol fehér sziklák sütkéreztek elhagyatva a nap hősugaraiban. Egy elhagyott padon ülve meglátta az ifjút, akit egész délelőtt hiába keresett. Szeretett volna hangosan felsikotlani örömében. Igen, Borsi Dénes volt. A víz alatti kagylókat nézte, a sötét és rejtelmes algákat s a sziklapartnak csillárszerűen széttapadó állati növényzetét. Alig ocsúdott föl, mikor már elötte állott szive asszonya, szerelmesen és Virginia írta: Szekula Jenő A nő izgatottan sétált a fürdő fehér utján, amelyet, mint valami karcsú testőrség, tündéri jegenyesor szegélyezett. A tenger hús és sós levegője az arcába csapott, tűzben égő szeme közé, de ez még csak idegesebbé tette s még jobban elhalványította az arcát. — Nem jött el — mormogta idegesen s finom és szépmetszésü ajkába harapott, hogy majdnem kiserkedt a vére. — Mit akar tőlem az a férfi? Szétnézett a reggeli korzó tömkelegében, de csupa idegen és rája nézve értéktelen vagy közömbös arcokat látott. Sok tiszteletteljes és meghitt s csodálkozó pillantással is találkozott a tekintete, mert szép, kiváltságos és mindenképen kívánatos asszony volt, de kelletlenül kapta el a fejét. Most nem érdekelte senki. Szive egy ifjúért volt eszeveszett és földöntúli lángolásban s most boszantotta, hogy nem találkozhattak. — Miért kerül? — tűnődött kínos lázban, mig úgy érezte, mintha ostorral vernék finom, jól ápolt, de elkényeztetett testét. — Talán fél tőlem? A gyáva! Magas, karcsú és igézetes alak volt; majdnem sovány s jegenyenyvésű termetét kívánatosan borította el a kínai aranyselyemmel áltözött könnyű öltözék. A sportledik vakmerő és elszánt fajtájából volt, életének javát tátrai hegymeredélyek fölött töltötte, észvesztő gyorsasággal száguldó szánon, vagy vadászaton, szilaj paripa hátát megülve és összepréselt és lányos növésén nem látszott meg kétéves asszonyiságának a terhe. Néha kilométerekig beúszott a tengerbe, a haragos hullámok közé, ahová még a legelszántabb úszók sem merték követni. Dacos, erőszakos természet volt különben is, szenvedélyességében nem ismert korlátot vagy határt. Már lánykorában elkényeztették. Az apja dúsgazdag gyáros volt, aki gyermekének egyetlen kívánságát sem merte megtagadni. Akkor még Dán Virginiának hívták s körülrajongott szépsége volt a délutáni táncteáknak és a zalai vadászmezőknek. Azóta Kovách Pálné lett belőle, egy huszárszázados felesége, a rettegett Kovách, párbajok hőse, akinek oly félelmetes ereje volt, hogy ökröt ketté tudott volna szelni karddal. De az asszony már unta, megvetette félig és félt is tőle, bár lánykorában úgy beszélték, hogy halálosan beleszeretett a katonába. Talán csak megvesztegette a daliás férfinak országos hírneve, vagy csak a barátnőit akarta boszantani vele. Ki tudja? Makrancos és szeszélyes hölgy volt, az ízlése folyton változott s ami ma kedves volt neki, az holnap terhére vált s lángoló haragra lobbantotta erős és kártékony vérét. Már válniszeretett volna, kerülte a férjét s a fürdőre is előle, menekült. Valami finom, gyöngéd és nemes ifjúra vágyott, aki ne legyen medvevadász, de kedves legyen, sápadt legyen az arca s a teste legyen törékeny és nemes, mint valami évszázados gyönyörű hegedű. Hogy megérthesse Mai számunk 32 oldal