Pesti Napló, 1914. május (65. évfolyam, 103-127. szám)

1914-05-01 / 103. szám

2 Budapest, péntek *T r­- ; - M . , ■ • A - H- p; ■• . - PESTI NAPLÓ 1914. május 1 d­OS. szám.) Imár az öngyilkosságig beteltünk azzal, ■hogy lelket, testet egyformán leal a cső-, nyitó, teljességgel meddő és kilátásta­­lan anyagi küzdelem terhei alatt gör­nyedjünk. Levegőt akarunk, napfényt és életet, mert már magunk is betegek ▼agyunk a sirámoktól, amelyekre hely­ezetünk kényszerít. Valamit akarunk,­­ami szép, jó és nemes, valamit, ami nem a régi. Mert a régi utat nem birjuk már. Nem, nem, akárhogyan is akarnak, nem birjuk. Nem lehet! Nincs tovább! Akik jönnek A trónörökös emberei Bécsből jövet, a vonaton volt alkalmunk­­ beszélgetni egy férfiúval, aki hivatásánál és állásánál fogva illetékes arra, hogy nyilatkoz­zék azokról, akik Ferenc Ferdinánd trónörö­köshöz közel állanak. Az illető személyiség­­ kitűnő ismerője a monarkia ügyeinek, az udvarnak és a trónörökös környezetének —. e beszélgetés során érdekesen csoportosította azokat a férfiakat, akiknek a trónörökössel való összeköttetésük a nyilvánosság előtt is­meretes. Amiket elmondott, fölötte érdekesek; megismerkedünk azokkal, akik egyszer sze­replő tényezői lesznek a monarkia életének, akik most talán pihennek, csendben vannak, de egyszer még jönni fognak. — A trónörökös környezetében — mon­dották nekünk — három csoportot kell meg­különböztetnünk:­ a katonákét, a politikusokét s a barátokét. A régi osztrák politikusok és katonák közül nincs közöttük egy sem. Tehet­ség, jelentős­­ ember­ügy sincs azok között, akiknek ma Bécsben, az udvari életben, ve­zetőszerep jutott., A nagy zsenik rég hiányoz­nak az udvarból, amely inkább a középszerű-­ ségek­ találkozóhelye. Kedves, szeretetreméltó emberek ezek mind, akik a dinasztia politi­káját szolgálták, vagy akik ma is vezetőhelye­ken vannak, de tehetség, kiváló szellem nincs közöttük.­­ Csak ismerni kellett volna a táborno­kokat, akik még tíz évvel ezelőtt a vezérkar­­­ban, a hadtestek élén és a legtöbb katonai felügyelőségekben szerepeltek. Milyen meg­­vénhedt és elmaradott emberek voltak. Róluk mondotta Fejérvéry, amikor egy alkalommal szóba hozták a magyar képviselőházban egyi­kük nyugdíjazását: „Lehet, hogy kitűnően festenek ezek az urak a tábornoki egyenruhá­ban, de alsónadrágban kell őket megnézni!“ — Ferenc Ferdinand csakugyan pőrére vetkőztette az öreg tábornokokat s igy jöttek helyükbe az ő emberei, az uj katonák, a fiatal és tehetséges emberek. Az első közöttük báró hötzendorfi Conrad Ferenc. Másodízben vezér­kari főnök a még ma is fiatal tábornok, ami­­kor 1906-ban az agg Beck helyére a vezérkari főnök székébe ült, ezt már a trónörökös aka­ratának kellett tulajdonítani. Conrad njitotta föl a vezérkart, friss embereket helyezett el, öregeket elcsapott s igy kezdődött meg a had­sereg vezetőségének fölfrissitése. Ezek a fiatal­ tábornokok a trónörökös emberei: Auffenberg Móric lovag, aki hadügyminiszter is volt és aki ma is a trónörökös egyik legkedveltebb katonája; Potiorek Oszkár, a boszniai tarto­mányi kormányzó, Böhm-Ermeli Ede, akik hadseregfelügyelők lettek; azután Scheman Balázs, Tersztyánszki­ Károly és Pflanzer- Baltin Károly, akiket egyformán a trónörökös szeme vett észre. Schemuát állították oda a vezérkari főnök helyére, amíg Conradnak távozni kellett. Tersztyánszky a jövő kisze­melt vezérkari főnöke, Pflanzer-Baltint pedig a hadtesttiszti iskolák parancsnokságával bíz­ták meg, amely a legkülönb bizalmi állások egyike. A trónörökös szereti a fiatalokat. Budapesten volt három év előtt a szekerészek­nél egy fiatal vezérkari alezredes, májusban már tábornok lesz és a tréni főfelügyelője. — Egy nagy hadgyakorlaton kell meg­­nézni a­ trónörököst, tűsként szemeli ki a maga katonáit s miként készíti elő jegyzőkönyvé­ben a k­ék ívre ítéltek névsorát. Hány tábor­nok bukott meg igy hadgyakorlatokon és hányan jutottak hirtelen előtérbe! Fiatal fő­hadnagyokat vett észre a trónörökös, ifjú vezérkari kapitányokat, akik tiz év óta hal­latlan katonai karriert futottak meg. Ezek mind a trónörökös emberei, akikkel még ta­lálkozni fogunk. Különös tehetségek is vannak köztük: Potiorek, Schemua, Csicserics nagy­szerű katonák s amellett igen képzett, művelt emberek. — Két fiatal katonának van azért a leg­nagyobb reménysége: a két tisztnek, akik mel­lette töltik esztendőiket. Brosch az egyik, Bardolff a másik. Még mindketten fiatal embe­rek, a trónörökös teljes bizalmának élvezői s bizonyos, hogy még nagy karrier előtt álla­nak. Ez a karrier nemcsak katonai lesz ... — A politikusok, akik a trónörököshöz közel állanak, a legkülönbözőbb pártokat és szempontokat képviselik. Az osztrákok közül a­ trónörökös bizalmát gróf Sylva­ Tarouca, gróf Czernin Ottokár és gróf Mensdorff-Pouilly képviselik. A trónörökös szereti e három kép­zett és kitűnő főurat, ad a véleményükre és információikat szívesen meghallgatja. Sylva- Tarouca soká volt képviselő, ma a konzerva­tív emberek egyik vezetője Ausztriában. Ki- ,­tűnő szónok, nagyszerű képességekkel és tu­dással. Mensdorff-Pouilly néhány beszéde és nyilatkozata is feltűnő képességnek tanúsága.­ Czernim tehetségét ismerjük s ha politikájának irányelvei nem is rokonszenvesek a magyarság előtt, e férfiú értékét nem lehet letagadni. — A magyar politikusok közöl gróf Zichy Jánost szereti a trónörökös személyileg. Mi­­ tudjuk, hogy nagyrabecsülője gróf Andrássy Gyula tehetségének; az alkotmánypárti vezér delegációs fölszólalásait különösen értékelte. Több ízben érintkezett gróf Hadik Jánossal, őrgróf Palaotcini Györgygyel, gróf Majláth­y Józseffel, a Czerdty-akkal, Festetich-ékkel, Pallavicini­ékkel. Egyik legkedvesebb embere őrgróf Pallavicini Sándor; számtalanszor va­dászott nála csongrádmegyei birtokán. Ezeken a vadászatokon kerüli a trónörökös a politi­kát, de a társaság megválogatásában már meg­nyilvánul a politika. . Ír­r Gróf Szapáry László, és gróf Kará­csonyi Jenő is a trónörökös kedvelt magyar­jai közül való. Gyakran érintkezik Hornonr,R­­i­court grófokkal is. Régi embere és hive Lányi zu­­­József nagyváradi kanonok, címzetes tinnini fii püspök, aki magyar oktatója volt. Hogy a trónörökös mennyire a jövendő számára tar­­■lógatja embereit, mutatja, hogy Lányi püspök .,. is a háttérben marad egyelőre. — Íme, ezek a trónörökös bizalmas em­berei. Katonák polgári sorból és politikusok igézettől sugárzó arccal. — Miért kerül engem, Dénes? — kér­dezte szemrehányó hangon, míg sötét szeme fátyolos párázatban úszott. Az ifjú az asszonyra emelte mámoros és lázban égő tekintetét. — Szeretem magát, Virginia — suttogta ▼*k áradozással. De nem merek magával mutatkozni. Mit szólna hozzá a világ s az emberek? Az asszony letelepedett az ifjú mellé a padra. Megragadta finom fehér és­­jól ápolt kezét. A keble zihált, arca szédítő tűzben égett. „Szeretem, Virginia!“ Most mondotta először neki. Milyen szépen hangzott! Hogy megszüle­tett végre forró nyári tűzben a nagy vallomás. — Ha én nem bánom — felelte — akkor mit törődik, Dénes, a világgal? — S a férje? — Nem érdekel. Terhemre van már az az ember.­­ Pillanatnyi csend támadt. — Mit szólna Kovách kapitány, ha meg­látna bennlünket Itt a sziklaparton? — kérdé az ifjú s hangjába vak reszketés és félelem vegyült. — Semmit! — felelte az asszony vonta­tottan. Határozatlanul és bizonytalanul mondta. Az ifjú tudta, hogy ez nem igaz. Vad, erős és szenvedélyes ember. Talán darabokra törné a csontjait a kövön s a nőt is megfojtaná talán, ha megtudná, hogy asszonyának a szivét már elfordították tőle. — Ne beszéljen arról az emberről, Dénes — mondotta az­ asszony.­— Ne­ említse a ne­­vek ha szeret Gyűlölöm. — Jól van, ne beszéljünk — mondotta az ifjú kábult megnyugvással. De gondolatai mégis rettenetes és láthatatlan ellenfelének alakja körül szágu­ldoztak, akinek jogát még a törvényes rend is védi. Sokáig hallgattak. — Mondja, — szólott az ifjú hirtelen — hallotta ön Balázs Olivér hitét? — Igen — felelte a nő sápadtan. — A fér­jem agyonlőtte párbajban. . . — Azt beszélik ... •­­ — Hogy miattam történt. Ez nem igaz. Ne higgje. Kártyán vesztek össze. — Kártyáztak? — mondotta az ifjú von­tatottan s újabb s­ még mélyebb hallgatásba merült. — Dénes, maga ne féljen. Magát nem bánthatja — bátorította az asszony. — A tes­temmel védeném meg, a véremmel, a csont­jaimmal. Az ifjú tiltakozni próbált. — Csak magát féltettem, Virginia. —­ Engem ne féltsen. Én csak magának fogok élni s csak magáért. Ha maga nem lenne,­­ kietlen sivataggá változna előttem a világ, elborulna a föld és kopárrá válna, mint valami rettenetes özönvíz után. Ha a férjem okoskodna, hát elválok tőle. Még azt sem kí­vánnám, hogy maga elvegyen. Ne aggódjék.. A kedvese lennék, a cselédje. Hirtelen fölkapta a fejét. — Bolondokat beszélek, Dénes, bocsás­son meg érte. Az ifjú szeretett volna térdre borulni a nő előtt, hogy tiszta és liliomhajlású fehér kezét­­csókjaival borítsa el, de félszeg volt, nem bírta megtenni most sem, hogy az imádott hölgy ajkáról elhangzott a nagy ígéret, amely a fülé­ben zsongott, mint valami meleg nyári eső, amilyenektől újjászületik a föld. Csak ennyit mondott: — Mikor jön meg az ura, Virginia? Az asszony arca elkomorult, mintha a­­fekete felhők takarták volna el a napot — Holnap — sóhajtott szomorúan.­­­— Mi lesz velünk? — nyöszörgött az ifjú. — Megint nem láthatjuk egymást. Ki tudja, meddig ! !. Virginia összerázkódott. — Dénes! — sóhajtotta kábultan, mintha csak magának beszélne, vagy a tengernek, vagy a magasan szálló fehér felhőknek. — Még van időnk. Ki tudja, mit hoz a jövő. . Az ifjú elsápadt. A nő eszelős lázban hadarta: — Várom ... este a kertben. Eljöjjön, Dénes. Ugy­e, hogy el fog jönni hozzám? A hátsó kapu, amely az erdő felé vezet, ki van törve. Azon keresztülszökhet. Nem fogja észrevenni sem a komornám, sem a házmester. Jöjjön! Felállott. Elsietett. Hosszú ruhája vakító sávban suhant el a part arany homokja fölött. Az ifjú tágra meredt szemmel nézte. Mint ahogy a holdat nézi az ember, amely elmerül a vakító felhőkbe. Besötétedett. A tenger hullámai vak mo­rajjal törtek meg a haragos parton. Az ifjú szédülő fővel sétált a villa kerítése előtt. A karcsú pálmák ónszinü leveleikkel hivogatóan integettek feléje. — Ha volna bátorságom! — sóhajtotta az ifja­s arca elsötéteden. .

Next