Pesti Napló, 1914. szeptember (65. évfolyam, 212–241. szám)

1914-09-01 / 212. szám

. "Budapest, kedd PESTI NAPLÓ 1914. szeptember 1. (212. szánt.? küldöm néktek szerencsekivánattaimat és kérem a Mindenhatót, hogy továbbra is oltalmazzon ben­neteket és zászlótokat további fényesen ragyogó győzelmekhez segítse. József főherceg altábornagy, hadosztályparancsnok. Szabácsi kalandok Egy magyar úriasszony elbeszélése Bécs, augusztus 31. Életveszélyes kalandok után ideérkezett Péter szabácsi bankigazgató felesége, aki ma­gyar származású hölgy. Fáradtan és betegen, de sikerült kis leányaival együtt az ostromolt szerb városból az utolsó percekben kimene­külnie s tapasztalatairól a következő rendkí­vül érdekes részleteket mondotta el. — Négy éve éltünk Szabácsban, elég jól ment a dolgunk. Férjem­ az ottani Kereske­delmi Bank igazgatója volt. Amint a szerb mozgósítás megkezdődött, az osztrák-magyar monarkiával egyszerre megszakadt minden összeköttetés. Mi rögtön a konzulátushoz mentünk. Már akkor igen sok osztrák-magyar alattvalót találtunk ott. Volt köztük több asszony, akiknek a férje külföldre utazott, ezek kétségbeesve szaladgáltak és érdeklőd­tek, hogy mit kell tenniök. A konzulátuson azt mondták, hogy másnap, vasárnap délelőtt in­dul még egy vonat és azzal valamennyien el­utazhatunk. Ez a vonat nem indult és csak a konzul utazott el, az osztrák-magyar alattvalók pedig itt rekedtek. Hogy milyen borzasztó fé­lelem és izgalom vett rajtunk erőt, azt nem tudom elmondani. — A férfiakat elfogták és Valjevóba in­ternálták őket. Férjemért Szabács legtekinté­lyesebb polgárai álltak jól és igy néhány na­pig szabadon maradt. Augusztus nyolcadikán a prefekturára internálták, onnan hazajöhe­tett ebédre és éjszakára is, de a nap többi ré­szét a prefektúrán kellett töltenie. Felhívták, hogy legyen szerb állampolgárrá: választást engedtek neki a fogság és a szerb hadseregbe való belépés között. Férjem ezt a felhívást visszautasította. — Kedden, augusztus 11-én délután hat óra felé egy magyar repülőgépet pillantottunk meg. A szerbek lövöldöztek rá, de nem tudták eltalálni és a repülőgép épségben visszatért Magyarországba. Visszatérése után csaknem rögtön osztrák-magyar tüzérség bombázni kezdte Szabácsot. A város lakossága a pin­cékbe menekült és ott maradtak tíz óráig, amoikor a bombázás megszűnt. A szerb kato­naság egy erdőbe vonult vissza, tulajdonkép­pen nem is fejtettek ki ellenállást. Másnap reggel három óra felé megint megdördültek az ágyuk és egészen délig záporként hullott a gránát és a srapnell. Délben a szerbek kitűz­ték a fehér zászlót. Kilenc osztrák ulánus jött a városba egy zászlóval. Az ablakokból rájuk tüzeltek, mire a bombázás megint megkezdő­dött. Az osztrák-magyar csapatok mind köze­lebb jöttek a városhoz és két órakor egy ez­red magyar baka bevonult a főutcába.­­ A szerb lakosság megint rájuk lőtt, mire a házakból mindenkit kikergettek. Sok férfit a templomba zártak, a többieket kiűz­ték a városból. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Szabács fél óra alatt egészen kiürült. Mi bemutattuk a parancsnoknak útlevelünket, amelyet az osztrák-magyar konzul is láttamo­zott és engedélyt kaptunk az ottmaradásra. Hat katonát szállásoltak be hozzánk. — A nap többi része és a következő nap nyugodtan telt el. Csütörtök délben tizenkét órakor a város előtt megdördültek a fegyve­rek. Mi gyorsan bepakoltuk a legértékesebb és legszükségesebb holminkat egy kis kézi­táskába, de nem mertünk kimenni az utcára, mert sok golyó a mi házunkig is eljutott. Végre hat óra felé el mertünk menni a Fő­térre, itt tartózkodott a vezérkar, a train és a többi szállítóeszköz. — Azt a tanácsot kaptuk, hogy amilyen hamar csak lehet, hagyjuk el a várost és menjünk át a Száva magyar partjára. — Este hét óra felé sűrű sötétben indul­tunk el mi, osztrákok és magyarok a folyó felé. Szégyenletes, eszeveszett futás volt ez. Egy parasztszekérnek eltörött egyik kereke, a kocsis rögtön otthagyta és a lovára ülve me­nekült tovább. A kocsik egymást próbálták megelőzni, a kocsisok vadul káromkodva ver­ték lovaikat, a sebesültek jajgattak, a rossz rázás után úgy dobált a kocsi, hogy azt hit­tem nem érünk épségben a Száváig. — Végre megérkeztünk. A vámház épü­lete megvédett a golyók elől és mi szívszo­rongva vártunk, hogy mikor jön értünk az ígért hajó. Félórai várakozás után megérke­zett. A menekülők minden talpalatnyi helyet elfoglaltak rajta. Sűrü sötétben, kioltott lám­pákkal indult hajónk visszafelé. Útközben két srapnell repült el fejünk felett és a magyar parton durrantak el. Csakhamar magyar földre értünk. Az­éjt Klenak faluban töltöttük el. Két bécsi tiszt adott nekünk kölcsönbe hatvan koronát, mert szerb pénzünket nem akarták elfogadni s igy tudtunk Bécsbe utazni. Az utazás három napig tartott. Egy vezérkari őrnagy halála Bécs, augusztus 31. A Schimanko-család a déli harctérről táviratott kapott, hogy Schimanko Hermann vezérkari őrnagy az ellenség előtt tanúsított hősi magatartás után elesett. Sedan írta: Lakatos László Az ütközet, amelyről itt szó lesz,­ az 1870. esztendőben történt, szeptember hónap­nak első napján, Sedan körül. Már este volt, úgy hat óra felé. A né­metek, akik Bazeillee és Donchéry felől olyan rettenetes számban törtek elő, mintha csak akár a júliusi gabona, egyenesen a föld­ből érkeznének, a franciáikat egészen beszo­rították a sedani katlanba. A császár — III. Napoleon — ezen a napon már a harmadik hadvezért látta megkínzott csapataina­k élén. Reggel még Mac Mahon, a szebasztopoli hős parancsnokolt fölöttük. Mac Mahon megsebe­sült és ő maga Ducrot tábornokot nevezte ki utódjának. De ez is csak órákig győzte és vé­gezet­ül is gróf Wimpffennel, egy idegen szár­mazású és fölöttébb tehetségtelen főtiszttel próbálkoztak. Szivesebben neveztek volna ki tehetségesebbet, de hát nem volt más, nem volt jobb, különb. Van idő, amikor a császá­rok­­ megszorulnak és igy lett ennek a nap­nak ebéd utáni óráiban gróf Wimpffenből fő­vezér. A poroszokkal és a bajorokkal ő sem bírt. Nemcsak azért, mert tehetségtelen volt, hanem azért is, mert az ütközetnek ebben az órájában már egyetlen francia sem bírt volna az ellenféllel. Wimpffen nem is azért vál­lalta a megbízatást, mintha a legcsekélyebb bizalommal lett volna maga, vagy a vállalko­zása iránt, hanem vállalta, mert ugy paran­csolták. Gróf Wimpffen katona volt és egy percig sem jutott eszébe, hogy a felsőbb pa­rancsnak lehet nem engedelmeskedni is. — Vállalom — gondolta — bár tudom, hogy itt már nincs szó semmiről, csak arról, hogy én viseljem a felelősséget — azért. („Azért" — ez a bukást, a vereséget je­lentette, de Wimpffen még gondolatban sem merte ezeket a csúf szavakat agyában meg­görgetni.­ — Viselni a felelősséget, viselni ártatla­nul, viselni és egy szót sem szólni, ez is hő­siesség, sőt ez a legnagyobb hősiesség. Ezeket gondolta gróf Wimpffen, amint hogy minden embernek meg van adva, hogy mindig és mindegyik cselekedetére megtalálja a mentő filozófiát. Ezzel a jótéteménynyel élt ő is és azontúl nem gondolkozott tovább. Nem törődött a háborúval, a katonákkal, ma­gával sem. Csak egyetlen gondja volt. Az, hogy mentől távolabb legyen a császártól, aki ezen a nnnon — érthető — szerfölött ideges volt. Magát és környezetét kínozta. * A császár ideges volt. Egész délelőtt gyöt­rődött. De azután, a délutáni órákban, ami­kor Wimpffen példájára a többiek is meg­szöktek mellőle és a császár az alprefektúra épületében egyedül maradt, az idegessége el­ült. A császár neuraszténiás ember volt, mond­hatni hisztériás és nagy i­gazoltságait hirte­len és minden átmenet nélküli mély nyugodt­ság szokta felváltani. Ez a nyugodtság nem volt petyhüdtség. Ellenkezően, ezek voltak az ő legjobb órái. Ilyenkor, ha nem is termelt új gondolatot, kitűnően tudott szemlélődni és ilyenkor összeszedte, összegyűjtötte magát. Most is ilyen órája volt a császárnak. Ilyen órája, amikor minden eszébe jutott és azért semmi sem bántotta őt, semmi sem fájt neki. Most is minden eszébe jutott. Születésének rejtélye és ifjúságának pompás és kalandos nyomorúsággal teli évei. Amikor néhány szál ember élén Cherbourgba tört... a jó Roth­schild, akitől Wiesbadenben állandóan­­pénzt kért és aki állandóan adott... Strasbourg, ahol fel akarta lázítatni a helyőrséget, de a polgárkirály, az esernyős Lajos Fülöp elfo­gatta őt és a hámi várba zárta... Onnan ácslegényként szökött meg, szájában pipa, vál­lán gerenda ... De a két esztendő, amit ott töltött, keserves volt és csúnya betegségét, amitől most nem tud lóra szállni, ott sze­rezte ... Azután képviselő lett, majd köztár­sasági elnök . . . Istenem, az államcsíny, a csá­szári korona ... Milyen szép is volt ez ... de csak eleintén... Azután jöttek a Victor Hugo, csipkelődései, a küzdelmek ... Nem kapott fejedelmi feleséget és ő elvette a szép spanyol nőt... Boszuból lette ... De azután mégis minden szép lett... A krimi győzelem ... Kína ... Solferino ... a megvert ausztriai csá­szár kezet fogott vele... a párisi világkiállí­tás ... Viktória királynő „mon cousin"-nak szólította őt... a fény ... a Tuilleriák ... fia, a császári herceg... Magyar csendőrbravúr Szikesfalu, augusztus 31. Augusztus 22-én egy csendőr­járőr vité­zül visszavert a Vaskapuban egy szerb táma­dást. Fock György csendőrőrmestert, Sütő Béla csendőrjárőrvezetőt, Materna Károly, Strohalm József és Vida József próbacsend­őröket kivezényelték a Felső-Vaskapuhoz. A csendőrjárőrt a túlsó partról heves puska­tűzzel fogadták a szerbek. A kis számú csend­őrcsapat nem ijedt meg a túlnyomó ellenség­től, hanem több sortűzzel elriasztva a szerb katonákat, csónakba ültek s átevezve a Du­nán, felgyújtották az ott horgonyozó búzával, kukoricával és fával megrakott szerb uszály­hajót. Ezután elfogtak két szerbet, akiket a határvédelem szempontjából alaposan kikér­deztek, s fontos értesüléseket szerezve, vissza­tértek csónakukon a magyar partra. A szer­bek valóságos golyózáport zúdítottak a csend­őrökre, de azok a lövéseket viszonozva s nagy pusztítást okozva a szerbek soraiban, szeren­csésen és sértetlenül partra értek. Meg kell jegyezni, hogy a csendőrök egy része még a csendőri vizsgát sem tette le. Szerb csendőrök megöltek egy újságírót Bécs, augusztus 31. A „Südslavische Korrespondenz" jelenti: Komn L. ur, belgrádi levelezőnk, aki augusztus 1-én este a szerb fővárosban eltűnt, értesülésünk szerint rövid­del eltűnése után a belgrádi rendőrfőnökségen meg­halt. Kornt augusztus elsején azzal a hamis váddal, hogy Ausztria és Magyarország javára kémkedést űz, letartóztatták. Néhány nappal később állítólag has­hártyagyulladásban betegedett meg. Holttestét csa­ládja nem látta. Minden jel arra vall, hogy levele­zőnket, a­ki megszerezte volt a szerb állampolgársági jogot és akit nem lehetett kireklamálni, a fogházban megölték a csendőrök. A muzulmánok kiirtása Szerajevó, augusztus 31. Vasárnap a következő hivatalos kommü­nikét tették közzé: Miután a volt török szandzsákban táborozó szerb és montenegrói csapatok az ottani muzulmán telepeket össze­lövöldözik és valóságos irtóakciót indítottak az irántunk barátságos érzelmekkel viseltető muzulmán lakosság irá­it, csapataink Plev­jéig benyomultak a szandzsákba és ezzel megakadályozták az ottani muzulmánoknak már javában folyamatban volt kiirtását. Mi­után azonban a szandzsák állandó megszál­lása katonai szempontokból ezidőszerint még nem vehető tervbe és az e területeken lakó muzulmánok csapataink elvonulása után min­

Next