Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-15 / 287. szám

· Hangsúlyozom, hogy erélyes volt a rá-Ellentmondást nem törő, meg nem felelző. Cest á prendre ou á laisser. Mintismerem a csarnoki erkölcsöket és a goelöl nagyon szívesen kitérek, szó tovább mentem. A tojások előtt megint megállottam. «— Hogy a tojás? — tudakozódtam. — Nyolc krajcár darabjai Kísérleteztem még a borjúhúsnál, a halaktól, az almánál, a gesztenyénél, de mindenütt olyan választ kaptam,, hogy lelkiismeretlenségnek hittem, hogy ennyi áruért ekkora összeget fizessek. Magam körül néztem , úgy találtam, hogy nagyon sokan úgy gondolkoznak, mint én. Nem vásároltak. Vagy legalább nem annyit, mint amennyit tervbe vettek és nem azt, amire — bocsánat az útszéli kifejezésért — a foguk fájt. Ahogy kissé szomorkodva kifelé ballagtam a bőség palotájából, azon tépelődtem, amit nemeim láttak és füleim hallottak. Hogy lehetséges ez? Ha a csarnokban kevés áru lett volna, érteném a drágaságot Nem tudják ide szántani az élelmiszereket, a munkáskezek elfogytak ... szóval nincs áru; ami pedig mégis én, az magától értetődik, méregdrága. De, mondom, volt bőven mindenből. Bőven? Ez nem is a helyes kifejezés. Roskadozott ott minden a nagy mennyiség alatt. Megváltozott volna ezeknek az áruknak a termelési költségük az utolsó néhány hét alatt? Nemde, képtelenség ez a föltevés. Mi verhette föl hát oly szörnyen az árakat, hogy a háziasszonyok jóformán üres kézzel kénytelenek hazatérni? Csak afajta kacérkodás ennek a kérdésnek a föltevése, mert hiszen a felelet ott ülmindenkinek az ajkán. Tudja mindenki, hogy a főváros piaca ma az uzsora karjai közöttvergődik ésez az uzsora, mint valami szabadjára eresztett utcai személy, féktelenül garázdálkodik. Magam voltam tanúja a következő jelenetnek. Néhány paraszt burgonyát hozott szekéren. Egy kofa megvásárolta az egészet ,és azután ő árusította a közönségnek. Éppen még egyszer annyiért, mint amennyiért vásárolta. Hány és hány ilyen lelketlen ember járközöttünk, aki irgalmatlanul érvényesíti ezt az elvet, nem elég, hogy a világháború minden szörnyűségeit el kell viselnünk, ráadásul mégaz ő zsebüket is meg kell tömnünk törvénytelen haszonnal. Így van ez máshol is? Nem hinném. Németországban hetekkel ezelőtt kezdték irtani ez az élelmiszeruzsora dudváját és ma már ott tartanak, hogy Berlinben olcsóbb, jóval olcsóbb a kenyér, mint Budapesten, holott Budapest búzatermő ország szíve. De még Németországba se kell mennünk. Íó1 magyar vidéki városok is kísérleteznek az izsora lebírásával. Az én szülővárosombanpéldául nem tehette volna meg az a kofa, ahogy vidéki parasztoktól összevásárolja a burgonyát — mert ott délelőtt tíz óráig a kofák nem vásárolhatnak vidékiektől. Másik városk a. hus árát szabta meg, harmadik a tojásét, a negyedik sok burgonyát vásárolt össze és ő maga adja el s szállíttatja haza a vevőknek. Csak éppen Budapest az az istenvertestély, ahol, ha egy tojásért nyolc krajcárt kérnek tőlem, mukkannom sem szabad, mert különben a kofa nyelvére kerülök. Kinek a bűne fez? Kinek a bűne az, hogy a bőség palotájában az élelmiszerek huszárháza pompázik, de minden élelmiszer kényeskedve ezt sipitja itt — Én nagyon drága vagyok ám, csak milliomosok nyúlhatnak hozzám! Asszonyi fejemmel nem tudom megmondani, kinek a bűne. De hogy valaki, vagy valami itt igen nagy bűnös, az bizonyos. Kérjük azokat a t. c. előfizetőinket, akiknek előfizetése november 15-én lejár, hogy a lap megrendelését minél előbb megújítani szíveskedjenek. 1j PESTI NAPLÓ előfizetési ára a magyar korona országaiba, Ausztriába és Bosznia-Herczegovinába : Egy hóram. 2.SO korona negyedévre S.— ,, Fél évre 16.— „ Egész évre 32.— „ a „Divatszalon"-nal együtt negyedévre 10 korona SO fillér. Ktan NAPLÓ ¥9¥4. wienAer tS. Őnagysága levelet ir Budapest, november. Kedves Ilikém, hát téged meg mi lett, aranyom? Máskor novemberre már mindig megjött leveled, melyben az almát küldő vidéki írnokanővér jogaival éhre, egy pár divatos selyemmintát és pongyolára való posztókollekciót kívánsz, aztán megkérded: fekete strucctolladat rézsútosan, egyenesen, vagy laposan tűzzed-e a kalapodra és végül egy pár jó pesti pletykáira vágyik a szived. Az idén elmaradt leveled, drágám, talán csak nem bánt téged is a háború. Hiszen az urad itthon maradhat az enyémmel együtt, — látod, mennyivel okosabb, ha az ember kiábrándul a vele egykorú ideáljaiból, az a hires szerelem úgy is csak kellemetlenségeket okoz és hiszen az ember az urába is lehet szerelmes. A fiad is gyerek, mint az én fiaim, hát mi bánt téged annyira, Huskám, hogy még azt az egy selyemblúzt sem csináltatod meg? Hja persze, ti ott vidéken nagyon jó honleányok vagytok, amit is beszélek, hiszen mi is nagyon jó honleányok vagyunk itt Pesten, például én már annyi hósapkát kötöttem, körülbelül négyet és fogalmad sem lehet, mennyit áldozunk készpénzben. Az uram a hivatalban áldoz, a körben, a kaszinóban, a kávéházban és a borbélynál; ha este elmondja, mennyit áldozott, én majd elájulok. De aztán magamhoz térek és még én mondom neki, hogy soha, semmi pénzzel sem tudja meghálálni a sorsnak azt a boldogságot, hogy itt lehet a családjánál, nálam. Most a polgárőrséghez jelentkezett, az én tudtomon kívül, de kérlek, nem pörölhetek vele, mert a hazafiságára hivatkozik. Különben én is sokat áldozok a hazáért, főleg az időmből, az én drága, drága időmből. Elhiszed, hogy már három hét óta nem voltam cukrászdában? Én nem tudom, hogy korcsolyázhatunk majd az idén, ennyi munkánál... Drágám, ugye ti még nem tudjátok, hogy Budapesten a legújabb őszi-téli divat: a munka? Honnan is tudnátok ott, vidéken, ha csak az alispáknétok nem volt idefönt mostanában ... Hát bizony, szívem, itt most minden úrinő dolgozik, sokan állítólag kötelességtudásból, mások meg azért, mert fiam, nem is hiszed, a munka által mily előkelő, exclusiv körökbe kerül az ember! A múltkor összeszámláltam: nem hencegésképp mondom, hiszen tudod, hogy nem törődöm az ilyesmivel és utóvégre magam is elég jó családból származnék, — de azért, akár hiszed, akár nem, a háború óta huszonhét méltóságos és hat kegyelmes aszszonynyal ismerkedtem meg, akik közül három született grófnő, öttel a méltóságosok közül tegeződünk is, csak az a baj, hogy nem tudom a keresztnevüket és ők is így szólítanak: „izé, édeském, szaladj csak ki erre a címre, a Lőportárdűlőre, de mindjárt, édeském!" Mindezt azonban, ugye elhiszed, nem hencegésképp mondom, de azért, ha épp akarod, elmondhatod Marisoknak, akik oly nagyra vannak a királyi tanácsos bácsikájukkal. Hogy mit dolgozom? Huskám, mindent! Felügyelek, kiosztok, összeírok, látogatok, törődöm a sebesült katonákkal és az újszülöttekkel, a munkanélküliekkel, a fiatal leányokkal és az éhezőkkel, akik csak húst esznek, összeírok én mindenkit a világon, nem vagyok olyan szívtelen, mint sok asszony, aki munkát szerez pénz helyett. Nekem van szíveim, ámbár, az igazat megvallva, nem is tudtam eddig, hogy ilyen jó vagyok. No de le is fogytam ám. Amit eddig semmiféle gyógymóddal vagy pirulával sem tudtam elérni, azt megadta a háború: karcsú lettem, Ilikém, olyan karcsú, hogy csuda. Senki sem mondana, ah harminikcnyolcnak. Ámbár, mi hasznom belőle? Most nem illik jól öltözködni; előkelő asszonyok olyan ruhákat viselnek, mintha a komornájuktól kapták volna őket kölcsön. Látod, ezt nem helyeslem; aszszonynak minden körülmények között törődnie kell a megjelenésével. Bizony, én csináltattam magamnak egy ügyes háromfodros kosztümöt, legalább pártolom a honi ipart, megfizetni úgy se kell, moratóriumban! Ezt a moratóriumot direkt nekünk találták ki Bizony, nem sajnálom a párisi divatot, legalább kedvemre dolgoztatok és a varópőm, nem sózhat rám ellentmondást nem tűrően minden régi diszt és vacakot azzal, hogy Ő most hozta Párisba. Nagyon ügyes munkaruhák készülnek most a szalonokban, gyülésblazok, rövid, kopoldizma közgyám-ruhák selyem hajtóval a jelvény számára. Nagy, sötét himalaya-kabátok pályaudvari szolgálatra, melyek alól alig három ujjnyira látszik ki ú fehér kórházi kötény. Kisebb, úgynevezett szakácsné-kötényt fehérnemű-kezeléshez készítenek, konyha-inspekcióhoz ujszövésű anyagot használnak és a szoknyák zsebbel képszülnek a spájzkulcs számára. És még sok újítást láttam az öltözködés terén. Egyszerű az uj divat, de azért kedves, kérlek alássan. Tegnap aranyszélű zsúrkártyát kaptam postán. Eleinte elszörnyüködtem: háborúban zsúrozásra gondolnak! De aztán eszembe jutott, hogy ennek is meg kell lennie, mert hányan élnek abból, hogy mi szórakozunk! A kárpitos, a csinárszerelő, a varrónő, cukrász, teakereskedő, virágárus — és hiába, ezek kedvéért muszáj zsúroznunk, ez szociális kötelességünk! Kérlek, csinálj propagandát ennek a felfogásnak, melyet érdekesnek hiszek. Legfölebb hósapkát kötünk közben, és mondd, Huskám, négyszemközt: hát mulatunk mi a zsurokon? Ugyan kérlek, azért az egy-két pletykáért eleget unatkozunk és az idén még ezekre sincs kilátás. Már hetek óta nem hallottam egy valamire való pletykát se, melyet érdemes volna megírnom neked. Csupa háborús hír: „a fiam... a testvérem.., az unokaöcsém ..." és csupa hósapka-ügy és nyomorfestés és honnét szerezzünk meleg trikót, többet: ez a téma. Hát igaz, hogy nincs is másra, udvarlásra, mulatságra kedve az embernek. A múltkor mondta a kis szellemes, elegáns N.-né, akiről annyit — és talán nem is alaptalanul — pletykáznak: „háborúban nem tudnám megcsalni az uramat". És én elhiszem ezt neki egyáltalában: most mégis csak más az ember, mint azelőtt. Nézd, én például nem vagyok olyan talművelt asszony, bár azért meg van a műveltségem és olyan erkölcsprédikáló se vagyok, bár szeretném azt látni, aki rólam valami biztosat tud, — de azért nagyon hatott rám ez a háború. Eddig én is csak olyan voltam, mint a többi pesti asszony, akinek jól keres az ura, azt hittem, jár nekem az élettől mindenféle szórakozás, kényelem és az élet nem követelhet tőlem semmit. Hát most jobban megismertem a világot és utóvégre én nem vagyok rosszlelkű, tulajdonképpen az uramat is szeretem, a gyerekeimet pedig imádom, ha betegek. Kezdem belátni, hogy más életet is élhetnék, a lányomat már másképp nevelem, mint ahogy engem neveltek és a fiamnak is más feleséget kívánok, mint amilyen én voltam eddig. És most írás közben elhatároztam, hogy mégis csak kifizetem az új ruhámat. Azt is látom, hogy, ezentúl Pesten nem aszerint becsülik meg az asszonyt, hogy milyen cifrán öltözködik és „milyen nagy házat visz". Most, hogy a legjobb körök asszonyait ismertem meg, csudálkozva láttam, mennyivel egyszerűbben élnek, mint mi és hogy megszokták már a munkát háború előtt is. Ugy ni, Iluskám. Remélem, érdekelt levelem, mely elüt az eddigiektől, tudom. Ma, Isten bizony, semmivel sem akartalak pukkasztani, hiszem most mindenki úgy elszontyolodik beszélgetés közben; most mindnyájan úgy szeretjük egymást, mint a rossz kis testvérkék, akik kikaptak anyjuktól és közös szomorúságukban összeölelkeznek. A mi anyánkat most a haza sorsának hívják; tőle kaptunk ki az ostorral, melyet izgatottságnak, félfizetésnek, gyászeseteknek és takarékosságnak hívunk. Remélem, ha jól viselkedünk, megint mosolyogva néz ránk és ad csokoládét, amit mi dicsőségnek, gazdasági fellendülésnek, új tapétának és cobolykarmantyunak nevezünk. ölel, szívem, szeretettel,mád. Otólra: Mennyi álomkölcsönt jegyez az urad? (Másolta: Ego.)