Pesti Napló, 1915. január (66. évfolyam, 1–31. szám)

1915-01-01 / 1. szám

4 Péntek PESTI NAPLÓ 1915. január 9. Az északi háború A kárpáti harcok Az oroszok visszaverése a Kárpátokban Ungvár, december 31. Az oroszok uzsoki veresége után csapataink az ellenség üldözése közben átlépték a galíciai ha­tárt Az oroszok támadó kísérletét a mieink meg­hiúsították. Munkács, december 31. Csapataink tegnap erős oldaltámadást intéztek az ellenség alsóvereckei állásai ellen. Az ütközet a mi győzelmünkkel végződött és a 260-ik orosz gyalogezred, amely Ungból a mi­nap Alsóvereckére vonult vissza, bár megerő­sítéseket kapott, kénytelen volt kelet felé me­nekülni és az oroszok felsővereckei állásához csatlakozni. Angol jelentés a kárpáti harcokról Rotterdam, december 31. A Morningpost-nak jelentik: A Kár­pátokban a harc kétségbeesett hevesség­gel, mind a két félre borzasztóan nehéz körülmények között folyik tovább. Az oroszok az egész déli arcvonalon megerő­sítették csapataikat. Nagy dühvel intéz­nek támadásokat az osztrák-magyar csa­patok ellen, hogy birtokukba kerítsék a szorosokat és hogy jobb hadállásokba jus­sanak a Latorca-völgyben. A csata ezen a vidéken már két hete dúl. A múlt vasár­napon a Latorca-folyó befagyott. Az oro­szok a folyó jegét több mint hét kilomé­ternyi hosszúságban feltörték, hogy az osztrák-magyar csapatokat az átkelésben megakadályozzák. A következő estére azonban a folyó megint annyira befagyott, hogy egyes helyeken át lehetett rajta kelni. Egyes pontokon a folyó jegén üt­közeteket vívtak. Német vélemény a kárpáti harcokról Berlin,­ december 31. Arra a hírre, hogy az osztrák-magyar csapa­tok Nyugat-Galíciában túlsúlyban levő ellenséges erők elől kénytelenek voltak a Kárpátok pereméig kitérni, a Lokalanzeiger katonai munkatársa meg­jegyzi: a híradás semmiféle aggodalomra nem nyújt legcsekélyebb okot sem. Épp ellenkezően, az tűnik ki belőle, hogy az oroszoknak operációja nem eredményezte azt a stratégiai előnyt, amelyre nyilván törekedtek, hogy Nyugat-Galícián át nyo­mulhassanak előre nyugat felé s ezáltal a Lengyelországban álló ellenséget eltérít­sék offenzivájától. Az orosz hadsereg most vagy tétlenül lesz kénytelen állani a Kár­pátok fala előtt, vagy oly harcokat foly­tatni, amelyek a Visztulától északra eső területeken folyt harcokra a legcsekélyebb befolyást sem gyakorolhatják. Az oroszok azt is tapasztalhatták,­­ hogy a Kárpátok előrészeit egykönnyen nem foglalhatják el. Tervük ilyképpen megsemmisült, mert az osztrák-magyar hadsereg bebizonyí­totta e hadjáratban, hogy nem tagít az el­lenség mellől, sőt most még szorosabban kapcsolódik hozzá, mint amennyire eddig tette, hogy mi okozta ezt a rettenetes zűrzavart ben­nem. Sokáig, hónapokig tartott ez az álla­pot Félőrülten, lerongyolódva csavarogtam a külső korcsmákban, szakállam nőtt és az arcom oly fehér volt, mint a kísérteté. Cso­dálkozom, hogy a rendőrök el nem fogtak éjjelenként. Csodálkozom, hogy senki sem jött segítségemre. Igaz, hogy félig-meddig idegen voltam a városban, de én bizonyára nem tudnék oly részvétlen lenni a szerencsét­lenek iránt, mint ahogy az emberek cselekedtek velem. Barátom, de még csak ismerősöm sem volt többé. Mintha a hazugszájú nő az egész város lakosságát ellenem uszította volna, mintha valamennyi férfi a városban neki adna igazat, elfordultak, ha megláttak, idő­vel az éhenhalás veszedelme fenyegetett... Sok évek múlva megtudtam, hogy a nő azt hí­resztelte el a városban, hogy éjnek idején anyjastól együtt megölni akartam őket. Ma is csodálkozom, hogy nem akadt egyetlen jó­ravaló férfi a lakosságban, aki azt mondta volna, hogy helyesen cselekszem, ha a gyil­kosságot elkövetem. A nyomorban, a szenve­désben, az éhezésben mind világosabban tűnt fel előttem helyzetem. Az a nő férjes álla­potú személy akart lenni és nyilván ezért kellett feláldoznom fiatal, ártatlan életeimet. A nő sohasem szeretett, bár ezt eleget mondta. És hogy nevetgélnek most­ a házban, amely egykor a legbarátságosabb, legkedvesebb ház­nak tűnt fel előttem. Hónapok, vagy évek múlta­k el? Még mindig láttam a meghitt ab­lakfülkét, hol órákig üldögélt ölemben. Lóker­eskedők jöttek a városkába. Nagy­-fozmájú, hangos, ravasz tekintetű férfiak, akik a buevellártót úgy elrejtették ruháza­tukban, hogy azt senki fel nem fedezhette. A zsebkést marokra szorították, amikor ke­nyeret szeltek és a borbély oly erősen borot­ Tátta őket, hogy, a vérük kiserkedt. Felfogad­tak, magukkal vittek, a határon túl mentünk, lovakat vettünk és lassan-lassan észrevet­tem magamon, hogy hangosan beszélek, új csizmára vásik a fogam, éppen úgy barátko­zom a korcsmárosokkal, mintha mindig kö­zéjük tartoztam volna. Csak a nőszemélye­ket nem vettem ölembe, akármint kedvesked­nek is körülöttem. — Csípd meg, Ferkó! — mondogatták a gazdáim a korcsmárosnékra, szolgálókra mutatva. De a Ferkó csak fanyarul a vállát vonogatta. Nagyon megutáltam a nőket. A szerencse kedvezett a vásárokon. Ma­gam is meglepődtem, mikor néhány ezer fo­rint gyűlt össze rövid idő alatt a bugyi­llá­risomban, amelyet most már én is tudtam megfelelő rejtélyeskedéssel gondozni. A bankó­kat, a zsírosakat aggódó figyelemmel számon­tartottam, üzleteken törtem a fejem és bizo­nyos megelégedéssel nézegettem a csizmám orrát az útszéli fogadókban. A lóvásárnak darab időre vége szakadt, a kereskedők elszéledtek otthonaikba, egyedül maradtam. Hová menjek? A vonaton jegyet váltottam, mintegy meg­szokásból, abba a városba, ahol az asszony lakott, mintha várna ott valaki. Megint tél volt, jégcsapok csüngtek le az ereszekről és a toronynak hóbundája volt, csakhogy most jó meleg ruhám volt, csizmám, sapkám, pén­zem ... Ejnye, mit csinál az az asszony, mióta nem láttam? — gondoltam magamban. Az ördög haragszik rá, asszonyra nem lehet ha­ragudni, mondták a kupecek. Tükre előtt ült, haját rendezgette, fur­csán, kancsalítva rám nevetett: — Magát vártam, Félix. Remélem, hozott a vásárról valamit. Az észvesztő mosolygása, a hangja, a válla, a két kis keze talán szebb volt, mint valaha. — Hoztam magának pénzt, — mondtam és szégyenkezve adtam át vagyonkámat, ame­lyet akkor nagyon keveseltem. — Köszönöm, — szólt és megsimogatta a fejem. Azóta sem simogatta senki a fejem, mióta ő simogatott.­­ És néhány boldog hét következett ezután. A városkába gúnyosan nevetgéltek a nők, a férfiak, mikor vele karonfogva megláttak, nem jártunk tehát sehová, otthon ültünk, az ablakmélyedésben. Míg egy reggel rám förmedt: — Mért nem viszi már el az ördög? rá­kérdezte. — Takarodjon ki a házamból. Felkeltem, csendesen felöltöztem és las­san készülődtem, hogy valamely rettenetes dolgot fogok mondani, mielőtt az ajtót bezár­nám magam után. Aztán nem tudtam semmit sem szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a város végi fogadóba, ahol egykor bujdostam. Éjjel újra sétált az ablakok alatt, az ő abla­kai alatt, öngyilkossági tervek, elfojtott köny­­­nyek a torkomban . . . Szerencsére egy hét múlva jöttek a lókereskedők és útrakeltünk lóvásárlás céljából. Félix elhallgatott. A mutatóujjával a kifröccsent borból egy női nevet mázolt a zöld asztalra nagy, szám­jegyhez hasonló betűkkel. — Most harminckétéves vagyok. Újra hozzámegyek. Talán tizedszer . . , Istenem, mi lesz ennek a vége? Különben a kupecnék között sok a hasonló természetű asszony. Más­nak is van baja a feleségével. Legyintett és elkomorodott. — Most már egész életemben lovakat fo­gok venni és eladni. Amíg élek, pedig soká élek. Tán ötszáz évig . . . Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam. A lengyelországi harcok A király újévi hadiparancsa a katonákhoz Az év utolsó napján a király megemléke­zett a hős katonákról, akik immár öt hónap óta dicsőségesen küzdenek hazájukért. Hadi-és hajóhadparancsot intézett a hadsereghez és a tengerészeihez és ebben Magyarország és Ausztria minden vitéz harcosának boldog új esztendőt kiván. A királyi üdvözlet bizonyára a legélénkebb visszhangra fog találni a harcos katonák szívében és a királyi megemlékezés csak még inkább ösztökélni fogja őket a végső győzelem kivívására. A napiparancs, amelyet a hivatalos lap csütörtöki száma közöl, így hangzik: Hadi és hajóhadparancs. A múló évnek öt hónapja óta küzd a monarchia a reá és hű szövetségesére kény­szerített háborúban nagyszámú hatalmas ellenségekkel. Visszapillantván Hadseregem és Hajó­hadam állhatatos kitartására, örömteljes harckészségére és halált megvető vitézségére, a jövő hadiév kilátásai azon­ felemelő biza­kodást nyújtják, hogy Ausztria és Magyar­ország harcos fiai, szárazföldön és tengeren, a legnehezebb megpróbáltatásokat is, ame­lyeket a háború katonai erényeikre ró, a haza javára becsülettel fogják viselni. Fájdalomteljes hálával emlékszem meg azok nagy számáról, kik életüket áldozták­ a véres küzdőtéren igaz ügyünkért; legmele­gebb elismeréssel üdvözlöm vitéz katonáimat azon reményben, hogy Isten segítségével az új év győzelemre fogja őket vezetni. Kelt Bécsben, 1914. évi december 31-ért Ferenc József s. k. A németek zsákmánya Lengyel­országban Újabb 56.000 orosz fogoly Orosz-Lengyel­országban Berlin, december 31. A német nagy főhadiszállásról a Wolff-ügy­nökség a következő közlést kapta: Lengyelországban harcoló csapataink a Lodz és Lowic körül lefolyt harcokat követő üldözés során több, mint 56.000 foglyot ejtettek és számos ágyat és gép­fegyvert zsákmányoltak. December 11-ikén Lengyelországban megindult offenzívánk egész zsákmánya eszerint 136.600 fogoly, több mint 100 ágyú és több mint 300 gépfegyver. A lengyelországi helyzet Berlin, december 31. A berlini Localanzeiger a berni Bund-nak egy hivatalosan jóváhagyott fejtegetését közli a hadi helyzetről. Eszerint az orosz front most Sochacev—Skiernievice—Rava-vonalon mozog. Ez a front most csak Inovlodz és a Nida­szakasz­ közötti területen szenved hiányosság­ban. Az új pozíciók Opocsánál és Konsknál vannak. A német offenzíva Lowictól 15, Lodz­tól 40, Petrokovtól 40 és Novoradomszktól körülbelül 50 kilométernyire haladt kelet felé előre és az utóbbi napok nehéz ütközeteiben az oroszok új frontját benyomta. Az oroszok fő pozíciója nem ingott meg. A legnehezebb méretű arcvonal-harcokról van szó. A kelet felé nyomulást legjobban az oroszoknak Inov­lodz ellen intézett támadása jellemzi, ahol az

Next