Pesti Napló, 1915. október (66. évfolyam, 274–304. szám)
1915-10-24 / 297. szám
Vasarnap PESTI NAPLÓ 1915. öMSber 24. 730J1 TŰZHELY Lelki Klinika Máliba" aláírással érkezett e héten az alábbi levél: „ Engedje meg, kérem, hogy én iskopogtathassak ajtaján s becses tanácsát kérjem az én súlyos esetemben. Tizenkilenc éves csinosnak mondott leány vagyok, nagyon sokat járok társaságba s igen vígnak vagyok általában elismerve. Szüleim falun laktak s mint tizenkilenc éves kisleány kerültem a városba. Még zsenge gyermekkoromban megismerkedtem egy kadettel, a szomszédos földbirtokos fiával. Folyton együtt voltunk, testvérek gyanánt osztódtuk meg bánatunkat és örömünket s mi sem volt természetesebb, mint hogy szerelem fejlődött ki közöttünk. Szüleim nem ellenezték a dolgot s tizenhat éves koromban megtartottuk eljegyzésünket. Én kimondhatatlanul büszke voltam, az időközben főhadnagygyá kinevezett vőlegényemre és jól esett a barátnők irigykedő pillantásai által kisérve, kart-karba öltve végigsétálni a korzón az én déli termetű, szőke vőlegényemmel. Nem is gondoltam másnak az életet, mint amilyennek egy csacska gyermeki fantázia elképzelheti. Így annál súlyosabb volt a csapás, az álomvilágból való föleszmélés, amidőn vőlegényem a harctéren súlyos sebet kapott — a jobb karját amputálták — s igy tehetetlen nyomorékká lett. Bár a család nagyon vagyonos s anyagi gondjaink nem lennének, mégis oly rettenetes gondolatnak tetszik az a tudat, hogy életemet egy nyomorék mellett kell eltöltenem, — hogy legszívesebben, ha a kötelességtudás vissza nem tartana ettől a lépéstől — visszamondanék, visszaadnám a szavát... a gyűrűt... E mellett vőlegényem is folyton hangoztatja, hogy ő, ha én nem lennék, már rég véget vetett volna életének s könyörög, hogy se őt, se magamat nem ámítva, mondjam meg az igazat. Szülei is minden reményüket, bizalmukat belém helyezik, valósággal búskomorrá lett fiúk kedélyének helyreállítóját látják bennem. Pedig én érzem, hogy erre a feladatra én nem lennék képes, hogy az ő iránta érzett szerelem sem volt az igazi... óh, adjon kérem tanácsot egynek — az vigasztal — a sok közül. Válaszát epedve várom..." Ebben az esetben nem kérhet mástól tanácsot, csakis saját magától, a saját szívétől. Ha az nem mondta meg már régesrégen, hogy mit kell tennie, én hiába mondanám meg. De az is igaz, hogyha a szive egyáltalán megszólalt volna, akkor nem kért volna se tőlem, se mástól tanácsot. Úgy áll a dolog, hogy önnek nem a szive, csupán a kislányos hiúsága volt érdekelve, mikor daliás vőlegénye karján végigsétálhatott az utcán, s csak annak örült, hogy „a barátnők az irigységtől pukkadnak". De most, hogy a vőlegénye súlyosan sebesülve visszajött a harctérről s a karját amputálták, most gondolja magában: „ki fogja irigyelni tőlem a félkezű vőlegényt?" És most egyszerre úgy érzi, hogy nem tudja meghozni azt az „áldozatot", hogy egész életét egy nyomorékhoz kösse s egyszerre rájött arra is, hogy nem is szerette őt soha igazán! És ebben tényleg igaza is van, kisaszszony, ön sohasem szerette ezt a fiatalembert, aminthogy nem is képes igazán, önfeláldozással szeretni senkit — csakis saját magát. Ne restelje tehát ezt őszintén bevallani a vőlegényének és az ő szüleinek, akik remegő szível remélik, várják öntől szerencsétlen fiúk búskomor kedélyének felvidítását. Mondja meg őszintén és becsületesen, hogy nem érez erre hivatást magában, hogy ez a feladat túlhaladja az ön erejét, s kérje meg őt, hogy mentse fel önt adott szava alól. Meg vagyok róla győződve, hogy az a fiatalember hamarosan fog találkozni egy olyan leánynyal, aki szeretni tudja őt igaz szívéből így, nyomorékan is, s százszor jobban fogja őt becsülni azért, hogy testi épségét, egészségét áldozatul adta a hazáért... Aki boldog lesz, hogy megoszthatja az életet vele, hogy ápolhatja, gondozhatja őt s aki bizonyára boldoggá fogja őt tenni, ön ellenben, ha álszégyenből, hiúságtól vezetve restelné bevallani az igazat s mégis feleségül menne hozzá, nemcsak saját maga lenne boldogtalan, hanem boldogtalanná, szerencsétlenné tenné őt is egész életére. Pedig az a derék, hős fiatal katona megérdemelné, hogy nagyon, nagyon boldog legyen s hogy a legjobb, legderekabb, legkiválóbb leány legyen a felesége... Bánatos asszony. Miután ön most teljesen sza-bad s nincs semmi okuk sem arra, hogy érzéseiket titkolják, rejtegessék, kérje meg a fiatalembert, hogy legyen őszinte önhöz s mondja meg becsületes nyíltsággal, mi a tulajdonképpeni terve, szán- déka? Ha szereti önt s feleségül akarja venni, meg- ígérheti neki, hogy szívesen és örömmel vár reá, amig az esküvőt megtarthatják. De ha nem szereti annyira, hogy ebből egy egész életrevaló frigy lehetne, hanem csak szórakozni, mulatni akar ön? nel s annak a leánynak udvarol komolyan, — akkor is férfias kötelessége azt megmondani önnek, s ön levonja belőle a konzekvenciát. Visszaadja neki szavát, igéretét , s f igyekezni fog elfelejteni őt s egyedül gyermekében találni vigasztalást, megnyugvást. Mindenesetre csakis akkor állhat helyre lelki egyensúlya, nyugalma, ha ez a helyzet tisztázódik s ön tudni fogja: hányadán van vele tulajdon-i képpen? * Budapesti 1895. Mindenesetre várja meg a háború végét s ha az illető épen és egészségesen hazakerül, igyekezzen minél hamarább tisztában jönni vele. Ha meggyőződik arról, hogy számithat reá, hogy bízhatik benne, szóval, hogy feleségül akarja önt venni, akkor megteheti a szükséges lépéseket.De mindenekelőtt — miután önnek a gyer-meke a legfontosabb — előbb hozza tisztába ú férjével azt a kérdést, hogy válás esetén beleegyezik-e ő abba, hogy a gyermek önnél maradjon. Mert a törvény értelmében a fiúgyermek kétéves korától kezdve az apát illeti meg. Ha minden kérdést így békésen és szépen meg lehet oldani és elrendezni, akkor ám váljanak el, miután békésen együtt élni nem tudnak. 1 . háború és a francia halhatatlanok Mindinkább bővül a köre ama francia intellektuálisoknak, akik kezdenek feleszmélni és szégyenlik magukat. És különösen a francia sajtó miatt szégyenkeznek, amely nem átallotta a legförtelmesebb mocsokkal beszennyezni kezét, hogy bennünket és szövetségeseinket megdobáljanak, íróik miatt pirulnak, akiknek a világháború szöveget szolgáltatott aktuális rémregényeikhez, ahol mi kivétel nélkül mint gyilkosok, rablók és gyújtogatók szerepelünk. Tudósaik miatt pironkodnak, akik lelkiismeretlenül s gyakran meggyőződésük ellenére minden tudományos vívmányt, eszmét, felfedezést nevetségessé tettek, lekicsinylettek, ha az a Rajna túlsó oldaláról származott. De legfőképp a francia akadémia hallhatatlanjai miatt szégyenkeznek. — A németek — így szól Ernest Charles ismert író és kritikus a ,,Grande Revue"-ben — tudományos módszerei és doktrínái épp oly súlyosak, mint lövegeik. Ez ellen tiltakoznunk kellett és szembeállítottuk velük a mi módszereinket És tiltakoztunk is, de Uramisten, hogyan! Tudományos tenoristáink Nietzscheről és Schopenhauerről fecsegnek anélkül, hogy valaha egy sorát is olvasták volna. Egyik halhatatlanunk, Frederic Masson, a történetíró és zenész, aki egész életét azzal töltötte, hogy Napoleon tubákos szelencéit gyűjtötte össze és két császárné ingeiről lajstromot készített s azokat osztályozta, azt a vidám ostobaságot igyekezett megmagyarázni, hogy mért nem ér Wagner zenéje egy fabatkát sem. És a tudományos conference-ok egymást váltották föl s ezeken a halhatatlanaink a klasszikus pohár cukros víz mellett szembeállították a francia zsenialitást a teuton pedantéiriával. Pedig szegények egyebet sem tettek, mint jjajg-ségi közhelyeket... mell itették JieL^Milyen „ csodálatos tanulságot meríthetünk ebből a háborúból! A névtelen tömegek csöndesen feláldozták és kitüntették magukat, mialatt dicső nagyságaink szégyent hoztak nevükre. Rouanet, a „Hugranité" kritikusa még szigorúbban bánik az akadémikusokkal. Egy, a fronton harcoló barátjának levelét közli lapjában, aki azt írja, hogy szívesen kitartanak a lövészárkokban, de imádkoznak azért, hogy a „halhatatlan birkák" Párisban ne butítsák el egészen s ne vezessék félre végkép a francia közvéleményt. „Canard Enchainé" (A bilincsre vert kacsa), ez az elmés új élclap már név szerint állítja pellengére a halhatatlanokat. — Nem csalódtunk — írja a tekintélyeket nem igen respektáló lap — Henri Lavedan, Richepin, Donnay, Rostand, Bourget, Capus és a többi hasonszőrű urakban. Megesküdtünk vola rá, hogy Rostand sosem fogja megérteni, hogy az a költői véna, mely ihletet merített egy hosszú orrból, kudarcot fog vallani, ha a háború áldozatait akarja megénekelni. Megesküdtünk volna rá, hogy Jean Richepin ugyanaz marad a háborúban, mint ami a békében volt — és ehez nincs mit hozzátennünk. Megesküdtünk volna rá, hogy Lavedanban nem lesz annyi illendőség, hogy megérezze, hogy pornografikus írásmódja és j'menfichisme-je (fütyülök rá életfelfogása) távolról sem jogosítja fel arra, hogy a nemzeti erély tanárául tolja fel magát. Meg mertünk volna rá esküdni, hogy Capus, Donnay, Bourget és a többi urak nem értenek máshoz, minthogy régi szerepeiket mímeljék, hogy ismét vadásszák azokat a kis hatásokat, amelyekkel a színpadon akkora sikereket arattak; meg mertünk volna rá esküdni, hogy arcátlan kupléik és tanácsaik után, amikkel hősi népünk — amelyet különben nem is ismernek s tőle mit sem tanultak —• füleit teletömték, most a regenerált Franciaországról fognak csacsogni, pedig tegnap még^ örökgyPra • francia dekadenpiáról-^énekeltek-Meg mertünk volna esküdni, hogy Frédéric Masson akadémikus aggastyáni mivoltából jogot fogj meríteni ahhoz, hogy mindeféle témáról ostobaságokat irkáljon. És ezekkel a szavakkal a Canard Enchaint neki listája még korántsem merült ki ; a lebilincselt kacsa még igen sokszor esküszik, aminek különöseit a „Humanité" örül nagyokat s felhasználja az alkalmat, hogy még egyszer végigvágjon Frédérie, Masson-on. A „Canard"-nak igaza van. És különösen akkor van igaza, amikor tiltakozik Masson piszkos eljárása ellen, aki szemére meri vetni Romain Rollandnak, hogy mint állami tanár az államtól pénzt fogad el. Ez az öreg bonapartiánus ne igen merészeljen pénzügyekről beszélni... Vagy talán ingyen ir az „Echo de Paris"-ba, mialatt szegény katonáink a bőrüket át hagyják lyukasztani a lövészárkokban ? Vagy Barnes talán ingyen, áljai cikkeit ? Ejtsünk talán meg egy-két szót Franciaország háborús költészetéről. Hugues Delorme a legtipikusabb háborús verseket a „Les Poetes de la Guerre" című antológiában gyűjtötte össze. Ha e verseknek az volt a céljuk, hogy minél több mocskot fa hagyjanak ránk , azt elérték. Különben pedig valamenynyi vers az ismeretes klisék után készült. Mutatóban álljon itt az egyik vers tartalma : "Az 'érzéki és érzelmes Grete azon ábrándozik, ivasjon kedvese, Vilmos, hoz-e majd neki szép párisi afrikákat, mialatt a szintén misztikus hajlandósága, Vilmos odakint a lövészárokban azt álmodja, hogy szőke Greteje libává változott át, nyársra húzták, ahol a jó öreg Germán isten vajat csöpögtet rá, hogy csak jó ropogósra süljön ki- „Nem"! —• Időt állja fel Ernest Charles, —, a háború még nem, ajándékozott meg bennünket egy igazi nemzeti költővel, még nincs Victor Ilugo, sőt még egy ici-pici Dérouléde-ünk sincs. • J elsöpörte a haszontalan s ártalmas francia szépítőszereket. Manapság — aki tiszta, üde, hatalos és városias arcot kiván — Dr. Jutassynak, a közismert kozmetikai orvosnak szépitőszereit használja Dr. Jutassy-krém — 5 R Dr. Jutassy-szappan 2 R Dr. Jutassy-puder__ 5 R Kapható minden jobb üzletben. Főraktár: Kosmeticai Gyógyintézet Budapest, Kossuth Lajos utca 4. n.