Pesti Napló, 1915. október (66. évfolyam, 274–304. szám)

1915-10-24 / 297. szám

Vasarnap PESTI NAPLÓ 1915. öMSber 24. 730J1 TŰZHELY Lelki Klinika Málib­a" aláírással érkezett e hé­ten az alábbi levél: „ Engedje meg, kérem, hogy én is­­kopog­tathassak ajtaján s becses tanácsát kérjem az én súlyos esetemben. Tizenkilenc éves csinosnak mondott leány vagyok, nagyon sokat járok társaságba s igen víg­nak vagyok általában elismerve. Szüleim falun laktak s mint tizenkilenc éves kisleány kerültem a városba. Még zsenge gyermekkoromban megismerked­tem egy kadettel, a szomszédos földbirtokos fiá­val. Folyton együtt voltunk, testvérek gyanánt osztódtuk meg bánatunkat és örömünket s mi sem volt természetesebb, mint hogy szerelem fejlődött ki közöttünk. Szüleim nem ellenezték a dolgot s tizenhat éves koromban megtartottuk eljegyzésünket. Én kimondhatatlanul büszke voltam, az idő­közben főhadnagygyá kinevezett vőlegényemre és jól esett a barátnők irigykedő pillantásai által ki­sérve, kart-karba öltve végigsétálni a korzón az én déli termetű, szőke vőlegényemmel. Nem is gondoltam másnak az életet, mint amilyennek egy csacska gyermeki fantázia elkép­zelheti. Így annál súlyosabb volt a csapás, az álomvilágból való föleszmélés, amidőn vőlegényem a harctéren súlyos sebet kapott — a jobb karját amputálták — s igy tehetetlen nyomorékká lett. Bár a család nagyon vagyonos s anyagi gond­jaink nem lennének, mégis oly rettenetes gondo­latnak tetszik az a tudat, hogy életemet egy nyo­morék mellett kell eltöltenem, — hogy legszíve­sebben, ha a kötelességtudás vissza nem tartana ettől a lépéstől — visszamondanék, visszaadnám a szavát... a gyűrűt... E mellett vőlegényem is folyton hangoztatja, hogy ő, ha én nem lennék, már rég véget vetett volna életének s könyörög, hogy se őt, se maga­mat nem ámítva, mondjam meg az igazat. Szülei is minden reményüket, bizalmukat belém helye­zik, valósággal búskomorrá lett fiúk kedélyének helyreállítóját látják bennem. Pedig én érzem, hogy erre a feladatra én nem lennék képes, hogy az ő iránta érzett szerelem sem volt az igazi... óh, adjon kérem tanácsot egynek — az vi­gasztal — a sok közül. Válaszát epedve várom..." Ebben az esetben nem kérhet más­tól tanácsot, csakis saját magától, a saját szívétől. Ha az nem mondta meg már réges­régen, hogy mit kell tennie, én h­iába mon­danám meg. De az is igaz, hogyha a szive egyáltalán megszólalt volna, akkor nem kért volna se tőlem, se mástól tanácsot. Úgy áll a dolog, hogy önnek nem a szive, csupán a kislányos hiúsága volt érde­kelve, mikor daliás vőlegénye karján végig­sétálhatott az utcán, s csak annak ör­­ült, hogy „a barátnők az irigységtől pukkad­nak". De most, hogy a vőlegénye súlyosan sebesülve visszajött a harctérről s a karját amputálták,­­ most gondolja magában: „ki fogja irigyelni tőlem a félkezű­ vőlegényt?" És most egyszerre úgy érzi, hogy nem tudja meghozni azt az „áldozatot", hogy egész életét egy nyomorékhoz kösse s egy­szerre rájött arra is, hogy nem is szerette őt soha igazán! És ebben tényleg igaza is van, kisasz­szony, ön sohasem szerette ezt a fiatal­embert, aminthogy nem is képes igazán, ön­feláldozással szeretni senkit — csakis saját magát. Ne restelje tehát ezt őszintén bevallani a vőlegényének és az ő szüleinek, akik re­megő szível remélik, várják öntől szeren­csétlen fiúk búskomor kedélyének felvidítá­sát. Mondja meg őszintén és becsületesen, hogy nem érez erre hivatást magában, hogy ez a feladat túlhaladja az ön erejét, s kérje meg őt, hogy mentse fel önt adott szava alól. Meg vagyok róla győződve, hogy az a fiatalember hamarosan fog találkozni egy olyan leánynyal, aki szeretni tudja őt igaz szívéből így, nyomorékan is, s százszor job­ban fogja őt becsülni azért, hogy testi épsé­gét, egészségét áldozatul adta a hazáért... Aki boldog lesz, hogy megoszthatja az életet vele, hogy ápolhatja, gondozhatja őt s aki bizonyára boldoggá fogja őt tenni, ön ellenben, ha álszégy­enből, hiúságtól vezetve restelné bevallani az igazat s mégis feleségül menne hozzá, nemcsak saját maga lenne boldogtalan, hanem boldogtalanná, szerencsétlenné tenné őt is egész életére. Pedig az a derék, hős fiatal katona meg­érdemelné, hogy nagyon, nagyon boldog le­gyen s hogy a legjobb, legderekabb, legkivá­lóbb leány legyen a felesége... Bánatos asszony. Miután ön most teljesen sza-­­bad s nincs semmi okuk sem arra, hogy érzéseiket titkolják, rejtegessék, kérje meg a fiatalembert,­ hogy legyen őszinte önhöz s mondja meg becsü­­letes nyíltsággal, mi a tulajdonképpeni terve, szán-­ déka? Ha szereti önt s feleségül akarja venni, meg-­ ígérheti neki, hogy szívesen és örömmel vár reá, amig az esküvőt megtarthatják. De ha nem sze­­­reti annyira, hogy ebből egy egész életrevaló frigy­ lehetne, hanem csak szórakozni, mulatni akar ön­? nel s annak a leánynak udvarol komolyan, — ak­kor is férfias kötelessége azt megmondani önnek, s ön levonja belőle a konzekvenciát. Visszaadja neki szavát, igéretét , s f igyekezni fog elfelejteni őt s egyedül gyermekében találni vigasztalást, megnyugvást. Mindenesetre csakis akkor állhat helyre lelki egyensúlya, nyugalma, ha ez a helyzet tisztázó­dik s ön tudni fogja: hányadán van vele tulajdon-i képpen? * Budapesti 1895. Mindenesetre várja meg a­ háború végét s ha az illető épen és egészségesen­ hazakerül, igyekezzen minél hamarább tisztában jönni vele. Ha meggyőződik arról, h­ogy számithat reá, hogy bízhatik benne, szóval, hogy feleségül akarja önt venni, akkor megteheti a szükséges lépéseket.De mindenekelőtt — miután önnek a gyer-­­meke a legfontosabb — előbb hozza tisztába ú­ férjével azt a kérdést, hogy válás esetén beleegye­­zik-e ő abba, hogy a gyermek önnél maradjon. Mert a törvény értelmében a fiúgyermek kétéves­ korától kezdve az apát illeti meg. Ha minden kérdést így békésen és szépen meg lehet oldani és elrendezni, akkor ám váljanak el,­ miután békésen együtt élni nem tudnak. 1 . háború és a francia halhatatlanok Mindinkább bővül a köre ama francia intel­lektuálisoknak, akik kezdenek feleszmélni és szé­gyenlik magukat. És különösen a francia sajtó miatt szégyenkeznek, amely nem átallotta a leg­förtelmesebb mocsokkal beszennyezni kezét, hogy bennünket és szövetségeseinket megdobáljanak, íróik miatt pirulnak, akiknek a világháború szö­veget szolgáltatott aktuális rémregényeikhez, ahol mi­ kivétel nélkül mint gyilkosok, rablók és gyúj­togatók szerepelünk. Tudósaik miatt pironkodnak, akik lelkiismeretlenül s gyakran meggyőződésük ellenére minden tudományos vívmányt, eszmét, felfedezést nevetségessé tettek, lekicsinylettek, ha az a Rajna túlsó oldaláról származott. De legfőképp a francia akadémia hallhatatlanjai miatt szégyen­keznek. — A németek — így szól Ernest Charles is­mert író és kritikus a ,,Grande­ Revue"-ben — tu­dományos módszerei és doktrínái épp oly súlyosak, mint lövegeik. Ez ellen tiltakoznunk kellett és szembeállítottuk velük a mi módszereinket És til­takoztunk is, de Uramisten, hogyan! Tudományos tenoristáink Nietzscheről és Schopenhauerről fe­­­csegnek anélkül, hogy valaha egy sorát is olvasták volna. Egyik halhatatlanunk, Frederic Masson, a történetíró és zenész, aki egész életét azzal töl­tötte, hogy Napoleon tubákos szelencéit gyűjtötte össze és két császárné ingeiről lajstromot készített s azokat osztályozta, azt a vidám ostobaságot igye­kezett megmagyarázni, hogy mért nem ér Wagner zenéje egy fabatkát sem. És a tudományos confe­rence-ok egymást váltották föl s ezeken a halhatatla­naink a klasszikus pohár cukros víz mellett szem­beállították a francia zsenialitást a teuton pedan­téiriával. Pedig szegények egyebet sem­ tettek, mint jjajg-ségi közhelyeket... mell itették JieL^Milyen „ cso­­­dálatos tanulságot meríthetünk ebből a háború­ból! A névtelen tömegek csöndesen feláldozták és kitüntették magukat, mialatt dicső nagyságaink szégyent hoztak nevükre. Rouanet, a „Hugranité" kritikusa még szigo­rúbban bánik az akadémikusokkal. Egy, a fronton harcoló barátjának levelét közli lapjában, aki azt írja, hogy szívesen kitartanak a lövészárkokban, de imádkoznak azért, hogy a „halhatatlan birkák" Párisban ne butítsák el egészen s ne vezessék félre végkép a francia közvéleményt. „Canard Enchainé" (A bilincsre vert kacsa), ez az elmés új élclap már név szerint állítja pellen­gére a halhatatlanokat. — Nem csalódtunk — írja a tekintélyeket nem igen respektáló lap — Henri Lavedan, Riche­pin, Donnay, Rostand, Bourget, Capus és a többi hasonszőrű urakban. Megesküdtünk vol­a rá, hogy Rostand sosem fogja megérteni, hogy az a költői véna, mely ihletet merített egy hosszú orr­ból, kudarcot fog vallani, ha a háború áldozatait akarja megénekelni. Megesküdtünk volna rá, hogy Jean Richepin ugyanaz marad a háborúban, mint ami a békében volt — és ehez nincs mit hozzáten­nünk. Megesküdtünk volna rá, hogy Lavedanban nem lesz annyi illendőség, hogy megérezze, hogy pornografikus írásmódja és j'menfichisme-je (fü­tyülök rá életfelfogása) távolról sem jogosítja fel arra, hogy a nemzeti erély tanárául tolja fel ma­gát. Meg mertünk volna rá esküdni, hogy Capus, Donnay, Bourget és a többi urak nem értenek máshoz, minthogy régi szerepeiket mímeljék, hogy ismét vadásszák azokat a kis hatásokat, amelyek­kel a színpadon akkora sikereket arattak; meg mertünk volna rá esküdni, hogy arcátlan kupléik és tanácsaik után, amikkel hősi népünk — ame­lyet különben nem is ismernek s tőle mit sem ta­nultak —• füleit teletömték, most a regenerált Franciaországról fognak csacsogni, pedig tegnap még^ örökgyP­ra • francia dekadenpiáról-^énekeltek-Meg mertünk volna esküdni, hogy Frédéric Masson akadémikus aggastyáni mivoltából jogot fogj meríteni ahhoz, hogy mindeféle témáról ostobaság­­okat irkáljon. És ezekkel a szavakkal a Canard Enchaint­ neki listája még korántsem merült ki ; a lebilincselt­ kacsa még igen sokszor esküszik, aminek különöseit­ a „Humanité" örül nagyokat s felhasználja az al­­kalmat, hogy még egyszer végigvágjon Frédérie, Masson-on. A „Canard"-nak igaza van. És különö­­­sen akkor van igaza, amikor tiltakozik­ Masson piszkos eljárása ellen, aki szemére meri vetni Ro­­main Rollandnak, hogy mint állami tanár az állam­tól pénzt fogad el. Ez az öreg bonapartiánus ne­ igen merészeljen pénzügyekről beszélni... Vagy­­ talán ingyen ir az „Echo de Paris"-ba, mialatt sze­­gény katonáink a bőrüket át hagyják lyukasztani a­ lövészárkokban ? Vagy Barnes talán ingyen, áljai cikkeit ? Ejtsünk talán meg egy-két szót Franciaország­ háborús költészetéről. Hugues Delorme a legtipiku­sabb háborús verseket a „Les Poetes de la Guerre" című antológiában gyűjtötte össze. Ha e verseknek­ az volt a céljuk, hogy minél több mocskot fa hagy­janak ránk , azt elérték. Különben pedig valameny­­nyi vers az ismeretes klisék után készült. Mu­tatóban álljon itt az egyik vers tartalma : "Az 'ér­zéki és érzelmes Grete azon ábrándozik, ivasjon kedvese, Vilmos, hoz-e majd neki szép párisi afri­kákat, mialatt a szintén misztikus hajlandósága, Vilmos odakint a lövészárokban azt álmodja, hogy­ szőke Greteje libává változott át, nyársra húzták, ahol a jó öreg Germán isten vajat csöpögtet rá, hogy csak jó ropogósra süljön ki- „Nem"! —• Időt állja fel Ernest Charles, —, a háború még nem, ajándékozott meg bennünket egy igazi nemzeti köl­tővel, még nincs Victor Ilugo, sőt még egy ici-pici Dérouléde-ünk sincs. • J elsöpörte a haszontalan s ártalmas francia szépítősze­reket. Manapság — aki tiszta, üde, hatalos és városias arcot kiván — Dr. Jutassynak­, a közismert kozmetikai orvosnak szépitőszereit használja Dr. Jutassy-krém — 5 R Dr. Jutassy-szappan 2 R Dr. Jutassy-puder__ 5 R Kapható minden jobb üzletben. Főraktár: Kosmeticai Gyógyintézet Budapest, Kossuth Lajos­ utca 4. n.

Next