Pesti Napló, 1916. április (67. évfolyam, 92–120. szám)
1916-04-01 / 92. szám
iléten tartsanak üléseket a hazátlanná vált parlamentek. Az sem utolsó vitás kérdés, hogy Péter király ősszelhívhat-e parlamenti ülést idegen terükben, van-e annak jelentősége, hatálya és mennyiben? Az is lehet — ennek van a legtöbb valószínűsége— hogy minden ülésezés el fog maradni, mert a jelen viszonyok között ugy sincs nagy értelme. A képviselőknek aligha van kedvük az olyan parlamenti tanácskozásokra, amelyeknek határozatait nincs hol és kivel végrehajtatni. Szombat PESTI NAPIZÓ 1916. április 1 3 Erőszakolják az olasznémet hadüzenetet Asquith és Kitchener ezért mennek Rómába Basel, március 30. A párisi konferencia kudarcát a következőkben foglalhatjuk össze: Anglia nem hajlandó egyelőre nagyobb embertömeget harcba vinni, mint amennyit a saját szempontjából szükségesnek tart. Olaszország nem akar hadat szenni Németországnak; Oroszország a sértődöttet játszotta s nem is képviseltette magát kellő súlylyal; Franciaország nyomatékosan követelte az elhatározó segítséget, de nem kapta meg. Valamennyi kudarc közül a legélénkebb nemtetszést provokálta azonban Olaszország vonakodása a hadi állapot kiterjesztése kérdésében, mert addig,rízig az olaszok be nem ugranak, nem lehet arra kényszeríteni őket, hogy a franciáknak, angoloknak, belgáknak segítséget nyújtsanak a németek ellen. Márpedig az ententónak az a véleménye — Olaszország kivételével , hogy az olasz-német hadüzenet nélkül nem lehet a világháború esélyeit megjavítani az entente számára. Ezt az álláspontot beszélték meg egy külön titkos összejövetelen Anglia, meg Franciaország és ez adja meg a közelebbi magyarázatát annak, hogy miért sietnek Asquith és Kitchener Rómába. Kitchenernek, mint katonának osztották ki a szerepet, hogy katonai szempontokból meggyőzze Salandrát és Sonninot az olasz-német hadüzenet feltétlen szükségéről, míg Asquith a politikai és gazdasági nyomás eszközeivel kíván hatni az olasz kormányra. Pillanatig sem kétséges, hogy Asquith és Kitchener olyan határozottsággal fogják követelni Olaszország állásfoglalását, amelynek eredménye — szerintük — most már döntő befolyással lesz a további eseményekre. Valósággal kényszeríteni akarják és fogják az olaszokat, de nagyon kérdéses, hogy milyen eredménynyel. Beavatottak azt állják, hogy amennyiben Olaszország nem enged, akkor pénzügyi s gazdasági represszáriókkal fogják addig kínozni, amíg vagy aláveti magát az entente többsége határozatának, vagy pedig teljesen magára hagyják s kiugratják az ententetal való közösségből. Ebben az esetben, amint beavatott entente-politikusok állítják, Olaszország elveszett, nem fogja senki segíteni s az a tudat, hogy az entente morális, pénzügyi és politikai egysége nincs a háta mögött, az egész olasz akció tartalmi súlyát lefokozza. Briand római kudarcait követte a párisi „nagy" tanácskozáson megkísérlett rábeszélés fiaskója. Most már az utolsó kísérlet következik. A szónokoló Asquith és a szűkszavú Kitchener vállalkoztak a hosszú útra, hogy kijátszák az utolsó kártyát. Állítólag az olasz-osztrák frontra is el akarnak látogatni, hogy meggyőződjenek az ottani helyzetről. Salandra és Sonnino ugyanis Cadornával fedezik magukat, mert szerintük Cadorna olyannak tüntette fel és rajzolja meg az olasz-osztrák frontot, amely nem engedi meg az olasz katonai erők csökkentését, annál kevésbbé, miután Cadorna — számot vetve az eshetőségekkel — már sietve építteti ki a leghátsóbb védővonalakat. Kellemetlen napok következnek tehát az olasz kormányra, de másrészt az egész ententera is. Ahol ugyanis ennyiféle formában kell a szoros együttérzést kierőszakolni, ott az „unión sacré" tartalmi értéke már nagyon is alászállhatott , fiának indulatoskodása miatt félbeszakadott s holnapra halasztódik . . . Az Álomlovag aztán addig-addig hánykolódott ás váltakozott a düh és a megbánás között, migyen felcsapott káborgó patriótának. Sistergő vére nem hagyta nyugodni. Mindig úton volt és ültetgette a szunnyadó magyar lelkekbe a szabadság magjait és csinált propagandát a progresszív törekvéseknek. Hajlíthatatlanul makacs, ellenvéleményt alig tűrő, robusztus külsejű, de mégis gyermek szívű ember volt ez a délibábokat leső, elérhetlen ideálok után rohanó búnutód, aki az ő naivságában boldogságát lelte még abban is, ha Virág Benedek poéta uramnak néhanapján egy-egy debreceni pipával és néhány csomó kasparlagi leveles dohánynyal kedveskedhetett budatabáni lakásán. Ámbár az ősz ódaköltő csak burnóti alakjában ismerte az illatos keserű füvet. Egy alkalommal éppen Pestre készült Miklós báró, mert igen jónak találta a Frohner ebédjét, a Komló vacsoráját, a Korona biliiárdasztalait és a Zrínyi-kávéház cigánybandáját, amelyik olyan buzgalmaiban csinálta a fokossal dirigáló uraságok nótáját: Lóra csikós, lóra, elszalad a méned, Biró udvarában szól a csengő rajta, Biró udvarában ihajjal Szól a csengő fajta . • * Heléna asszonykát bizony néha hónapokig is sütögették a sóvárgó vágyak a zsibói magányos kastélyban. Egyedül hallgatta a kandalló bugását, pörgette diófaxokikáját és Ikpnyeivel gyüstölte a szeflfonalat. . Egyszer éppen Pestre készült az Álomlovag. Négy lóval, ékhós szekéren szokott utazni. Legtöbb esetben csak úgy találomra, pillanatok alatt határozta el magát a leghosszabb utakra is. Zsibótól Pest szekértengelyen, kedvező időjárással, abban az időben háromnapos utat jelentett. Kitűnő wihip volt, hát mindig ő maga dirigálta a négyesfogatot. Világért át nem engedte volna valakinek a gyeplőszárat, amelylyel hajmeresztő bravúrokat szokott kivágni. — A Hollót, a Konteszt, a Dalit, meg a Jucit hamar a rúd mellé! A Baltát, meg a Cédát lógósnak a saroglyához! — kiáltotta az éppen szeme elé vetődő lovászlegénynek. Valamennyi gazdatisztje és cselédje irtózott, rettegett attól, ha utna vitte magával valamelyiket. Bogaras, csökönyös ember volt, hát bizony sokszor informális tréfákban lett része az útitársnak. Az egyik botosispán, a gyergyói származású Birtalan Minya épp javában fújta otthon a déli órában lapátformájú fakanalán a tárkányos bordáslevest, mikor a báró benyitott hozzája. — Kriminálteremtette, kend dupla pofával fújja ittég a levest, mikor Pestre köll mennünk iziben?! — förmedt a szurokszemü, hegyesbajuszu góbéra. — Mondok, nagysás uram . . . izé, Pestre megyünk? . . . izé, én mengyek Pestre a nagyisás urammal? — hüledezett Birtalan — A ráncos ragadóját, persze hogy kendyön velem. Szedje-vegye tüstént a farkasbundáját, aztán usgye-fólé a szekérre! — Ennye, ennye, a tűzláng vesse föl aztat a Pestet! Pedig a bőröspecsenyét a cikával s a mákosbélest s a tepertős pogácsát még meg se evem. Pedig ima, már asztalra hozá őket az asszonyfeleség. — Láncolniadta, ha itthon nem lakott, torkig kend, hát bezzeg korog a potroha Pestig, mert Pestig egy falásnyit se falunk. Hanem most már koszolódjék kend, mert Zilahig gyalog futhat kend a sszekér után,, ha még sokáig járatja kend a légykapóját, — dobbantott Wesselényi s faképnél hagyta Minya bá't. — Hm! A suj essen a dolgába, no! —• mormogott az ispán s néhány friss pogácsát a kabátja zsebébe sülyesztve, kiment a konyhára. Az asszony valószínűleg hallotta a szobában lefolyt beszélgetést, mert mosolyogva fogadta az urát. — Ne féljen kend, hallá-e kend? Nem hal kijed éhihel az uton, mert im zsákba dugdosám a herecét s a pecsenyét s a punckát s a juhsajtot s a buzacipót. Csak tegye föl kijed a zsákot a szerkérre, hallá el — vigasztalta Minya bá't. — Ugya, hogy tegyem föl! De mikor a nagyságos báró úr aszongya, hogy Pestig egy befaló falást se tálunk! Üvére nem lehet kocolódni hát nem eszünk. Punkima felte Szerb vádak Olaszország Belgrád, március Visszatért szerb politikusokkal való beszélgetéseimből azt az érdekes meggyőződést merítettem, hogy Szerbia mindig a legnagyobb antipátiával viselkedett Olaszország iránt, olyannyira, hogy amikor Olaszország a monarkiának megüzente a háborút, a szerb lapok ezt minden különösebb, lelkesebb kommentár nélkül közölték és csupán annak megállapítására szorítkoztak, hogy az entente fegyvereinek erejét jelentékenyen megnövelte Olaszország harcbaszállása. Különösen érdekesen tükröződött vissza ez a hangulat a szerb hadsereg tisztikarában, ahol nagy megvetéssel nyilatkoztak a monarkia volt áruló szövetségeséről. Ezt az antagonizmust Szerbia és Olaszország között azonban nemcsak az Olaszország hűségtörésén való erkölcsi felháborodás okozta Szerbiában, hanem főképpen az a tudat, hogy Olaszország ellensége Szerbiának. Ezt azzal is bebizonyította, hogy az 1915. tavaszán folytatott tárgyalásokban sehogy sem akart állást foglalni és a tárgyalásokat hozta-halogatta. Szerbia politikusai és a kormánny egészen jól ismerték Olaszország ellenséges intencióit, amelyek főként abból eredtek, mert Olaszország félt attól, hogy Oroszország Szerbia testén keresztül az Adriai-tengerre jusson. Itália balkáni politikájára nézve igen jellemző egyik előkelő olasz politikusnak egy tanácskozás alkalmával nyilvánított véleménye, amely szerint Olaszország soha sem tűrheti, hogy Oroszország Szerbia segítségével kijusson az Adriai-tengerre, amelynek minden körülmények között osztrák-magyar-olasz tengernek kell maradnia. A tanácskozáson részt vett egy szerb politikus is, aki megjegyezte, hogy hiszen Olaszország maga is azt akarja, hogy a monarkia kiszoruljon az Adriai-tengerről. Az olasz politikus ekkor bizonyos kiábrándulással felelte: Én nem hiszem, hogy Ausztria-Magyarország valaha is eltűnjön, mert az európai egyensúlynak szüksége van eme államok fennállására. Ez a beszélgetés, illetve a vele egybekötött tanácskozás még abban az időben folyt le, amikor az entente minden erejével azon volt, hogy a semleges államokat, Romániát, Görögországot és Bulgáriát a maga oldalán kényszerítse bele a küzdelembe. Olaszország akkor oly irányban működött, hogy egyrészt kiszorítsa a monarkiát azAdriáról, illetve főuralomra jusson, másrészt azonban fedeznie igyekezett magát abban az irányban, hogy Oroszország ne jusson Szerbia révén túlságos ellőnyökhöz. De Szerbiában is jól tudták, hogy Olaszország hogyan gondolkozik és hogy ennek minden igyekezete Szerbia ellen irányul, amelynek működését és aspirációit mindenképpen letörni, meggátolni igyekezett. A szerbolasz ellentétek miatt a két állam kormányai között egyizben majdnem nyílt szakadásra került a sor és a viszályt csak az utolsó percben sikerült elsimítani. A szkupstina egyik volt tagja ezekről a szerb-olasz tárgyalásokról igen érdekes részleteket közölt velem. Elmondotta ugyanis, hogy az entente a monarkiáról már mint teljesen legyőzött ellenfélről tárgyalt és az országot már fel is osztotta egymás között. A tárgyalások során Szerbia Bosznia, Hercegovina és Horvátországon kívül Dalmáciát és Albániát is követelte. Ezen a ponton azután kitört az egyenetlenség, mert Olaszország ezt a két államot, valamint az egész adriai partvidéket a magát számára követelte. Megindult a vitatkozás, amelynek folyamán Franciaország és Anglia Olaszországot támogatták, míg Oroszország minden erejével Szerbia érdekeit képviselte. Tette ezt pedig főképpen azért, mert Romániának — arra az esetre, ha az entente mellett száll síkra — a Bánátot és Macedóniát ígérte oda, holott köztudomású, hogy erre a két országra viszont Szerbia tartott igényt. Szerbia és Olaszország között így nem jött létre az egyezség és Olaszország, amely ebben az idő-ben már túlságosan exponálta magát, kénytel.