Pesti Napló, 1916. április (67. évfolyam, 92–120. szám)

1916-04-01 / 92. szám

i­léten tartsanak üléseket a hazátlanná vált parla­mentek.­­ Az sem utolsó vitás kérdés, hogy Péter király ősszelhívha­t-e parlamenti ülést idegen terükben, van-e annak jelentősége, hatálya és mennyiben? Az is lehet —­­ ennek van a legtöbb valószínűsége­­— hogy minden ülésezés el fog maradni, mert a jelen viszonyok között ugy sincs nagy értelme. A képviselőknek aligha van kedvük az olyan parla­menti tanácskozásokra, amelyeknek határozatait nincs hol és kivel végrehajtatni. Szombat PESTI NAPIZÓ 1916. április 1­ 3 Erőszakolják az olasz­német hadüzenetet Asquith és Kitchener ezért mennek Rómába Basel, március 30. A párisi konferencia kudarcát a követke­zőkben foglalhatjuk össze: Anglia nem hajlandó egyelőre nagyobb embertömeget harcba vinni, mint amennyit a saját szempontjából szükségesnek tart. Olasz­ország nem akar hadat szenni Németországnak; Oroszország a sértődöttet játszotta s nem is képviseltette magát kellő súlylyal; Franciaor­szág nyomatékosan követelte az elhatározó se­gítséget, de nem kapta meg. Valamennyi ku­darc k­özül a legélénkebb nemtetszést provo­kálta azonban Olaszország vonakodása a hadi állapot kiterjesztése kérdésében, mert addig,­rízig az olaszok be nem ugranak, nem lehet arra kényszeríteni őket, hogy a franciáknak, angolokna­k, belgáknak segítséget nyújtsanak a németek ellen. Már­pedig az ententónak az a véleménye — Olaszország kivételével , hogy az olasz-német hadüzenet nélkül nem le­het a világháború esélyeit megjavítani az en­tente számára. Ezt az álláspontot beszélték meg egy kü­lön titkos összejövetelen Anglia, meg Francia­ország és ez adja meg a közelebbi magyaráza­tát annak, hogy miért sietnek Asquith és Kit­chener Rómába. Kitchenernek, mint katonának osztották ki a szerepet, hogy katonai szempon­tokból meggyőzze Salandrát és Sonninot az olasz-német hadüzenet feltétlen szükségéről, míg Asquith a politikai és gazdasági nyomás eszközeivel kíván hatni az olasz kormányra. Pillanatig sem kétséges, hogy Asquith és Kitchener olyan határozottsággal fogják köve­telni Olaszország állásfoglalását, amelynek eredménye — szerintük — most már döntő befolyással lesz a további eseményekre. Való­sággal kényszeríteni akarják és fogják az ola­szokat, de nagyon kérdéses, hogy milyen ered­ménynyel. Beavatottak azt á­llják­, hogy amennyiben Olaszország nem enged, akkor pénzügyi s gazdasági represszáriókkal fogják addig kínozni, amíg vagy aláveti magát az en­tente többsége határozatának, vagy pedig tel­jesen magára hagyják s kiugratják az entente­tal való közösségből. Ebben az esetben, amint beavatott entente-politikusok állítják, Olaszor­szág elveszett, nem fogja senki segíteni s az a tudat, hogy az entente morális, pénzügyi és politikai egysége nincs a háta mögött, az egész olasz akció tartalmi súlyát lefokozza. Briand római kudarcait követte a párisi „nagy" tanácskozáson megkísérlett rábeszélés fiaskója. Most már az utolsó kísérlet követke­zik. A szónokoló Asquith és a szűkszavú Kit­chener vállalkoztak a hosszú útra, hogy kiját­szák az utolsó kártyát. Állítólag az olasz-osz­trák frontra is el akarnak látogatni, hogy meggyőződjenek az ottani helyzetről. Salandra és Sonnino ugyanis Cadornával fedezik magu­kat, mert szerintük Cadorna olyannak tüntette fel és rajzolja meg az olasz-osztrák frontot, amely nem engedi meg az olasz katonai erők csökkentését, annál kevésbbé, miután Cadorna — számot vetve az eshetőségekkel — már sietve építteti ki a leghátsóbb védővonalakat. Kellemetlen napok következnek tehát az olasz kormányra, de másrészt az egész en­tentera is. Ahol ugyanis ennyiféle formában kell a szoros együttérzést kierőszakolni, ott az „unión sacré" tartalmi értéke már nagyon is alászáll­hatott­ , fiának indulatoskodása miatt félbeszakadott s holnapra halasztódik . . . Az Álomlovag aztán addig-addig hány­kolódott ás váltakozott a düh és a megbánás között, migyen felcsapott káborgó patriótá­nak. Sistergő vére nem hagyta nyugodni. Mindig úton volt és ültetgette a szunnyadó magyar lelkekbe a szabadság magjait és csi­nált propagandát a progresszív törekvéseknek. Hajlíthatatlanul makacs, ellenvéleményt alig tűrő, robusztus külsejű, de mégis gyer­mek szí­vű ember volt ez a délibábokat leső, elérhetlen ideálok után rohanó búnutód, aki az ő naivságában boldogságát lelte még abban is,­ ha Virág Benedek poéta uramnak néha­napján egy-egy debreceni pipával és néhány csomó kasparlagi leveles­ dohánynyal kedves­kedhetett budatabáni lakásán. Ámbár az ősz ódaköltő csak burnóti alakjában ismerte az illatos keserű füvet. Egy alkalommal éppen Pestre készült Miklós báró, mert igen jónak találta a Frohner ebédjét, a Komló vacsoráját, a Korona biliiárdasztalait és a Zrínyi-kávéház cigány­bandáját, amelyik olyan buzgalmaiban csinálta a fokossal dirigáló uraságok nótáját: Lóra csikós, lóra, elszalad a méned, Biró udvará­ban szól a csengő rajta, Biró udvarában ihajjal Szól a csengő fajta . • * Heléna asszonykát bizony néha hónapokig is sütögették a sóvárgó vágyak a zsibói magá­nyos kastélyban. Egyedül hallgatta a kandalló bugását, pörgette diófaxokikáját és Ikpnyeivel gyüstölte a szeflfonalat. . Egyszer éppen Pestre készült az Álom­lovag. Négy lóval, ékhós szekéren szokott utazni. Legtöbb esetben csak úgy találomra, pillanatok alatt határozta el magát a leg­hosszabb utakra is. Zsibótól Pest szekér­tengelyen, kedvező időjárással, abban az idő­ben háromnapos utat jelentett. Kitűnő wihip volt, hát mindig ő maga dirigálta a négyesfogatot. Világért át nem en­gedte volna valakinek a gyeplőszárat, amely­lyel hajmeresztő bravúrokat szokott kivágni. — A Hollót, a Konteszt, a Dalit, meg a Jucit hamar a rúd mellé! A Baltát, meg a Cédát lógósnak a saroglyához! — kiáltotta az éppen szeme elé vetődő lovászlegénynek. Valamennyi gazdatisztje és cselédje irtó­zott, rettegett attól, ha utna vitte magával va­lamelyiket. Bogaras, csökönyös ember volt, hát bizony sokszor informális tréfákban lett része az útitársnak. Az egyik botosispán, a gyergyói szárma­zású Birtalan Minya épp javában fújta otthon a déli órában lapátformájú fakanalán a tárkányos bordáslevest, mikor a báró be­nyitott hozzája. — Kriminálteremtette, kend dupla pofá­val fújja ittég a levest, mikor Pestre köll mennünk iziben?! — förmedt a szurokszemü, hegyesbajuszu góbéra. — Mondok, nagysás uram . . . izé, Pestre megyünk? . . . izé, én mengyek Pestre a nagyisás urammal? — hüledezett Birtalan — A ráncos ragadóját, persze hogy kend­­yön velem. Szedje-vegye tüstént a farkas­bundáját, aztán usgye-fólé a szekérre! — Ennye, ennye, a tűzláng vesse föl aztat a Pestet! Pedig a bőröspecsenyét a cikával s a mákosbélest s a tepertős pogácsát még meg se evem. Pedig im­­a, már asztalra hozá őket az asszonyfeleség. — Láncolniadta, ha itthon nem lakott, torkig kend, hát bezzeg korog a potroha Pestig, mert Pestig egy falásnyit se falunk. Hanem most már koszolódjék kend, mert Zilahig gyalog futhat kend a sszekér után,, ha még sokáig járatja kend a légykapóját, — dobbantott Wesselényi s faképnél hagyta Minya bá't. — Hm! A suj essen a dolgába, no! —• mormogott az ispán s néhány friss pogácsát a kabátja zsebébe sülyesztve, kiment a konyhára. Az asszony valószínűleg hallotta a szobá­ban lefolyt beszélgetést, mert mosolyogva fo­gadta az urát. — Ne féljen kend, hallá-e kend? Nem hal kijed éhihel az uton, mert im zsákba dugdo­sám a herecét s a pecsenyét s a punckát s a juhsajtot s a buzacipót. Csak tegye föl kijed a zsákot a szerkérre, hallá­ el — vigasztalta Minya bá't. — Ugy­­a, hogy tegyem föl! De mikor a nagyságos báró úr aszongya, hogy Pestig egy befaló falást se tálunk! Üvére nem le­het kocolódni hát nem eszünk. Punkima felte Szerb vádak Olaszország Belgrád, március Visszatért szerb politikusokkal való be­szélgetéseimből azt az érdekes meggyőződést merítettem, hogy Szerbia mindig a legnagyobb antipátiával viselkedett Olaszország iránt, oly­annyira, hogy amikor Olaszország a monar­kiának megüzente a háborút, a szerb lapok ezt minden különösebb, lelkesebb kommentár nélkül közölték és csupán annak megállapítá­sára szorítkoztak, hogy az entente fegyvereinek erejét jelentékenyen megnövelte Olaszország harcbaszállása. Különösen érdekesen tükröző­dött vissza ez a hangulat a szerb hadsereg tisztikarában, ahol nagy megvetéssel nyilatkoz­tak a monarkia volt áruló szövetségeséről. Ezt az antagonizmust Szerbia és Olaszország kö­zött azonban nemcsak az Olaszország hűség­törésén való erkölcsi felháborodás okozta Szer­biában, hanem főképpen az a tudat, hogy Olaszország ellensége Szerbiának. Ezt azzal is bebizonyította, hogy az 1915. tavaszán folyta­tott tárgyalásokban sehogy sem akart állást foglalni és a tárgyalásokat hozta-halogatta. Szerbia politikusai és a kormánny egészen jól ismerték Olaszország ellenséges intencióit, amelyek főként abból eredtek, mert Olaszor­szág félt attól, hogy Oroszország Szerbia testén keresztül az Adriai-tengerre jusson. Itália balkáni politikájára nézve igen jel­lemző egyik előkelő olasz politikusnak egy ta­nácskozás alkalmával nyilvánított véleménye, amely szerint Olaszország soha sem tűrheti, hogy Oroszország Szerbia segítségével kijusson az Adriai-tengerre, amelynek minden körülmé­nyek között osztrák-magyar-olasz tengernek kell maradnia. A tanácskozáson részt vett egy szerb politikus is, aki megjegyezte, hogy hi­szen Olaszország maga is azt akarja, hogy a monarkia kiszoruljon az Adriai-tengerről. Az olasz politikus ekkor bizonyos kiábrándulás­sal felelte: Én nem hiszem, hogy Ausztria-Ma­gyarország valaha is eltűnjön, mert az európai egyensúlynak szüksége van eme államok fenn­állására. Ez a beszélgetés, illetve a vele egybe­kötött tanácskozás még abban az időben folyt le, amikor az entente minden erejével azon­ volt, hogy a semleges államokat, Romániát, Görögországot és Bulgáriát a maga oldalán kényszerítse bele a küzdelembe. Olaszország akkor oly irányban működött, hogy egyrészt kiszorítsa a monarkiát az­­Adriáról, illetve fő­uralomra jusson, másrészt azonban fedeznie igyekezett magát abban az irányban, hogy Oroszország ne jusson Szerbia révén túlságos ellőnyökhöz. De Szerbiában is jól tudták, hogy­ Olaszország hogyan gondolkozik és hogy en­nek minden igyekezete Szerbia ellen irányul, amelynek működését és aspirációit minden­képpen letörni, meggátolni igyekezett. A szerb­olasz ellentétek miatt a két állam kormányai között egyizben majdnem nyílt szakadásra ke­rült a sor és a viszályt csak az utolsó percben sikerült elsimítani. A szkupstina egyik volt tagja ezekről a szerb-olasz tárgyalásokról igen érdekes rész­leteket közölt velem. Elmondotta ugyanis, hogy az entente a monarkiáról már mint teljesen legyőzött ellenfélről tárgyalt és az országot már fel is osztotta egymás között. A tárgyalások­ során Szerbia Bosznia, Hercegovina és Hor­vátországon kívül Dalmáciát és Albániát is kö­vetelte. Ezen a ponton azután kitört az egye­netlenség, mert Olaszország ezt a két államot, valamint az egész adriai partvidéket a magát számára követelte. Megindult a vitatkozás, amelynek folyamán Franciaország és Anglia Olaszországot támogatták, míg Oroszország minden erejével Szerbia érdekeit képviselte. Tette ezt pedig főképpen azért, mert Romá­niának — arra az esetre, ha az entente mellett száll síkra — a Bánátot és Macedóniát ígérte oda, holott köztudomású, hogy erre a két or­szágra viszont Szerbia tartott igényt. Szerbia­ és Olaszország között így nem jött létre az egyezség és Olaszország, amely ebben az idő-­­ben már túlságosan exponálta magát, kénytel.

Next