Pesti Napló, 1916. október (67. évfolyam, 273–303. szám)

1916-10-01 / 273. szám

4. Vasárnap PESTI NAPLÓ 1916. október L helytállot­tak a románok, közvetlen közel­ből még lőttek és szuronynyal harcoltak. Ezek leöldösődtek, kettő eldobta a puskáját és térdenállva könyörgött kegyelemért. Az eső­t­lenség az ágyúk alatt tizenkilenc halottat hab­ogott, köztük egy főhadnagyot. Hideg szél fújdogál, a katonáik a köpe­nyeikbe burkolózva guggolnak. Komor és ünnepélyes némaság. Egy patrus indul a hegynek, a csérlepte ösvényen szótlanul ban­dukolnak. A páncélvonat besütve, indulásra vér. Kegyetlen fájdalom markolt a flelkekbe. A hegyeiket bámuljuk és várunk. Lázár Miklós: A bárgyúság vámszedői Védekezzünk a fővárosi piócák ellen A piacokról, vásárcsarnokokból, élelmi­s­szerüzletekből kisírt szemmel jönnek haza az asszonyok. Jgeni elég, hogy a legszerényebb napi élelmezési szükségletek megszerzése messze meghaladja a polgárság anyagi ere­jét, még megaláztatással is jár az, ha valaki­­vásárolni akar. A vásárcsarnoki korától az­t előtt se igényeltük, hogy tánc- és illemtaná­roktól tanuljon modort, de a régi időkben nem mertek hangoskodni, nem mertek sérte­getni, legfeljebb szájaskodtak és a felügyelők, a rendőrök ilyenkor mindig elhallgattatták őket. Ma valóságos kálvária a piacokon, a vásárcsarnoki árusoknál, az élelmiszerkeres­kedőknél vásárolni. Jaj annak­ az asszony­nak, aki csodálkozni mer azon, hogy valami kétszer annyiba kerül, mint tegnap, jaj an­nak, aki félénken érdeklődik, vájjon nem csalódás-e, hogy tegnap óta ez, vagy az így, vagy úgy megdrágult, vagy a kereskedésben éppen elfogyott. A háromszáz és ötszáz szá­zalékos árdrágulás mellett még külön kegy, ha az ember a véres pénzéért kap valamit és ráadásul még örüljön is, hogy egyáltalá­ban kap. Ám ez a hang nemcsak az élelmezési pia­co­kon lett divatos és közkedvelt, ahol az­előtt sem a rokokó édeskés frazeológiájával­­beszéltek, hanem az egész polgári világon átvonul és mérgezi az életünket, tépi az ideg­zetünket. Bemegyünk a kávéházba, ott a a pincér tesz boldoggá a reggeli háromszoros drágulása mellett. A fodrásznál megtisztelve ——— ——— —SSm kell éreznünk magunkat, ha mégis hajlandók­­ foglalkozni velünk. A villamoson csak elfoj­tott dühvel mehetünk, mert örülnünk kell, ha a kalau­znő felvesz bennünket a kocsijára. A konflis előbb származási igazolásokat kér, a családfánk iránt érdeklődik, azután az anyagi viszonyainkat akarja ismerni, különben vagy a pályaudvarra kell mennie, vagy etetni akar, legjobb esetben is rendelve van. Ha kereskedésbe megyünk és a gallér a háromszorosába, a nyakkendő az ötszörösébe kerül és a fejünket merjük rázni, a segéd ri­degen ránk szól: „A fronton nem kell nyak­kendő." A szabónál nem szabad csodálkozni, hogy háromszázötven korona a saccó ruha, de ha csodálkozunk, már nem is csinálja meg. A cipész is csak azért áll velünk szóba, mert régi vevők vagyunk és a gombos cipőt is csak azért csinálja meg kilencven koro­náért, mert a nagyságos úr már vevőm volt, miikor harminc koronába került. Gorombáskodnak velünk, vagy boldogí­tanak bennlünket, miközben úgy megzsarol­nak, hogy minden egyes alkalommal a rend­őrséghez kell menni miatta. De ki mer a rendőrségre, a bíróságra menni­­az árdrágí­tás, a gorombáskodás és a boldogítás e vesszőfutása miatt? Senki! És talán ez a hiba. Ha nem nyugodnánk bele olyan állati türe­lemmel abba, hogy ilyen egyszerűen foszto­gatnak bennünket, ha minden egyes alkalom­mal följelentenek, aki élelmiszerekkel, szük­ségleti cikkekkel megzsarol bennünket, aki gorombáskodik velünk, vagy bojkottálnánk azokat, akik boldogítanak bennünket, akkor nem harapóznék el olyan féktelenül az a fosztogatási düh, ami ott most már minden téren úrrá lett a fogyasztó, a vevő ellen. A fejőstehenet jól tartják, hogy tejest ad­jon, a sertést hizlalják, hogy zsírja legyen, de a fogyasztót, azt zsarolják, sanyargatják, kifosztják és ráadásul még meg is sértik, leg­jobb esetben pedig boldoggá teszik, ha mégis kiszolgálják, ha ruhát, cipőt csinálnak neki fantasztikus áraifért, úgy kezelik a polgársá­got, mintha mindenki árdrágító lenne, mintha mindenkinek a jövedelme a hadseregszállítók kereseteinek arányában növekedett volna a háborúban. A szervezetlenség, a fogyasztó tü­relme, a közönség apatikussága a visszaélé­sek egész láncolatára ad okot és alkalmat. Olyan szemérmetlenséggel folyik a fosztoga­tás minden téren, hogy a harctéri zsebkuta­tók erkölcse szinte semmivel se alacsony resi­dűbb, mint amivel most itt a különböző szükségleti cikkek forgalmazói a közönséggel szembefordultak. A kormány, a helyi hatóságok pedig semmit se tesznek e visszaélések ellen, holott egészen nyilvánvaló, hogy használna, ha egy­előre megijesztenék, azután megbüntetnék azokat, akik a publikumot piócázzák. A bí­róságok immel-ámmal elitélnek néhány ár­drágítót, a legnagyobb részük pedig nyugod­tan folytatja üzelmeit. A képviselőházi élel­mezési vita eredményétől vajmi keveset vá­runk és ha az élelmezési diktatúra olyan so­káig késik, olyan nehézkesen születik meg, bizony az se hozhatja már meg azokat az eredményeket, amit nyolc héttel azelőtt, ami­kor ez intézmény életreszólítását e hasábokon követeltük, még biztosíthatott volna. De az az új hivatal sem fogja azért a főváros életét átformálni. Itt helyi hatósági intézkedések­ről lenne szó. A polgármesternek lehetne egy intő szava a közönség érdekében. A polgár­mesternek morális úton kellene hatni a kö­zönség kiuzsorázóira, esetleg néhányukkal statáriális úton végeztetne. Be kellene zárni néhány élelmiszeres boltot, ki kellene tolon­colni néhány kofát, pellengérre kellene állí­tani azokat a kereskedőket és iparosokat, akik itt nagy szemforgatással csinálják a ma­guk fosztogatásait. Kétségtelen, hogy átmene­tileg, míg komolyabb módok és lehetőségek nyílnának arra, hogy alaposan megbüntessék az igeneket, addig is hatna az ilyesmi. A közönség pedig ne hagyja magát. Ne hagyja magát­ kifosztani és ne hagyja magát boldogítani. Ha minden alkalommal, amikor meg akarjá­k zsarolni, elmenne a hatósághoz, legyen az a rendőrség, legyen a bíróság, ha néhány ilyen szemérmetlen kofát, telmiszer­árust, kereskedőt, iparost jól megbüntetné­nek, bizony meghunyászkodnának a többiek. De közönyösséggel, kétségbeeséssel, vagy leg­­jobb esetben összeszorított fogakkal és ökö­ben nyomott kezekkel, azzal még ebben a város­ban senki se tudott eredményt elérni. A kö­zönség ne riadjon vissza a botránytól. A kö­zönségnek nincs oka félni. Annak van oka félni, aki árakat drágít, aki szipolyoz, aki zsarol. Ha tehát az ilyenekkel lármát csap­nak, ha az ilyenekre felhívják a figyelmet, ha az ilyeneket megbélyegeznék, akkor an­nak kétségtelenül van valami eredménye, meg­félemlítő hatása. Az, aki nem szállít a hadseregnek, az,­ aki neon foglalkozik árdrágítással, az ma a­ pénzéért úgyszólván semmit se kap. Azért­ nem kap, mert nincs megszervezve a fogyasz­tás a minden irányban megszervezett értéke­sítéssel szemben. Ezen ma nem lehet segíteni, elkésett vele a fogyasztó. De legalább azz­al kell szembeszállni, aki még azzal sem éri be, amit a viszonyok juttatnak számára, aki még többet akar, még jobban nyúzna bennünket, mint ahogyan a körülmények miatt hagyni kénytelenek vagyunk magunkat. Méltóság-, teljes viselkedéssel, vagy rezignáltsággal nem érünk el semmit.­­ A szipolyozók jól számítanak, amikor a pesti ember al­gavallérságát, feszengését,­ restelkedését beleveszik a spekulációjukba.­­Itt szégyenlik magukat az emberek, ha arról i­s van szó, hogy fejbe kell ütni a zsarolót, itt­ nem mernek hangosan beszélni egy boltban,­­ ha szemtelenkedik a kereskedő, itt ,meg­tisztelve mindenki, ha a pénzéért valamit kap, itt tehát lehet csinálni, amit a világon sehol se mernek. De ha néhány úr hangos lenne,­­ mikor zsarolják, ha néhány h®gy bevágná a­ bolt ajtót, mikor piócázzák, ha egy kis moz­golódás látszanék a publikumban, hogy min­­­­dennek van határa és ezt nem le­het tová­­bb tűrni, annak látszata volna mindjárt a viszo­nyokban. Ha azonban odatartjuk a mellünktet, hogy csak tessék szipolyozni bennünket, ha belemegyünk abba, hogy legyünk megtisz­telve, ha a pénzünkért még cserébe adnak is valamit, hát akkor meg is érdemeljük, amit­ itt cselekedni mernek velünk, akkor megérde­meljük, hogy arra a sorsra jussunk, amely máris osztályrészünk, arra, hogy a pénz­­­zünkért se enni, se inni ne adjanak, hogy a pénzünkért ne öltözködhessünk, ne élhes­­­­sünk, csak azért, mert a piócáknak semmi; se elég és mi valami ál-nagyuriassággal, val­­lami érthetetlen keleti beletörődöttségge­l; hagyjuk, hogy ezt csinálják velünk. ká­ ­ i­­ mondani, akkor igazán fel kell ébresztenem magammal együtt téged is abból a hitedből, hogy ez elég a földi üdvösségre; meg kell mondanom neked, hogy én nem mondok le ennyiért a világról, a világnak az én szá­momra is kínálkozó jogosan vágyott örömei­ről, amelyeket veled, vagy melletted, de nélkü­led is megkapni akarok. Tiltó erőszakosságod ebben, hasonlítana ahoz, mintha a dilettáns hegedűs azt követelné a feleségétől, hogy so­hase hallgasson meg művészt. — Ugy­e, fur­csa volna?­­ Nem, édes Tamás, ez nem lehet, — és ezt gondold meg azalatt, amíg távol vagyok tőled. A néni türelmetlenül forgatja a fejét, nem érti, izgatja, hogy mit írhatok annyit. Be is fejezem már. Isten áldjon meg Tomi. Lásd, már jobb kedvem van, hogy túl­estem ezen a levelemen. Vigyázz a kanári madaradra! . Ne vedd el tőlem ezentúl a napot, a le­vegőt, a saját magammal­ rendelkezés jogát, amelyről én soha le nem mondtam, csak lusta közönynyel és tudatlanul tűrtem, hogy meg legyek fosztva tőle. Vagy pedig tedd, hogy én magam resz­kessek a gyönyörtől, ha a raboddá lehetek és magam kivánjak azzá lenni! De te, nem te­hetsz azzá. Vigasztalásod lehet, hogy senki sem is tehetne, ha magam nem sóvárognám. Valamikor rám ijesztettél azzal az öngyil­kos­ fenyegetéssel, most az jut eszembe, hogy hát én várjon a kútba ugorjam-e, ha nem úgy lesz, ahogy én akarom? Nem folytatom. Azt hiszem, megértettél. Még egyszer: Isten áldjon meg, Tamás." Budapest, szeptember 30. A keszthelyi választás. A képviselőház elna­­­polta magát és a parlament szünete nagyjában a­ politika szünetét is jelenti. Ami politika most van, az kortespolitika, a szó legszorosabb értelmében, de persze csak egyetlen kerületben és ott is alig tud kibontakozni. A keszthelyi kerületről van szó, az elhunyt Rakovszky Béla örökéről. A kerület hi­vatalosan az alkotmánypárté, nagyon pozitíven emlegetik gróf Hadik Jánost, akit természetesen az egész ellenzék támogat, de Hadik még nem nyi­­­latkozott pozitíven, hogy vállalja-e a jelöltséget, s így aztán határozottság hiányában több kombi-­­­náció szabadult föl, különösen a kerület néppárti tradícióira való utalással.­­ Az osztrák népfelkelők bevonulásának el-­­ halasztása. Illetékes helyről közlik, hogy az állan­­­­dóan Magyarországban tartózkodó s az október 2-án népfelkelési tényleges szolgálatra behívó jegy e­gyel már behívott 1866—1871. évi születét osz­trák állampolgárok bevonulását a magyar állam­polgárokéhoz hasonlóan bizonytalan időre szintén elhalasztották. Ezeknek az osztrák állampolgárok­nak azonban készen kell lenniök arra, hogy ujabb behivóje­gy utján bármikor behívják őket. Adakozzunk a hadifoglyok gyámolításra

Next