Pesti Napló, 1917. február (68. évfolyam, 32-59. szám)

1917-02-01 / 32. szám

08-ik évfolyam. 32. szám Csütörtök, február ? Budapest, 1917. ELŐFIZETÉSI ÁRAK. Erett tin . . • 38 kor. — EL Fél ívre . • • . 19­­ —­­Negyedén». • • 9 . Egy bóra. • • • 3 «» vre ■da éra­­ Budapesen, és pályaudvarokon 32 allér AJPRÓ HIRDETÉSEK ÁRAI­. Egyel lró 10 fillér, vastagabb betűvel 20 fillér éfirdetések nfilm­éter nimickaat dijszabái szerint Hegeb­aft napaoklnt Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vilmos császár ut 55. Parlamenti erkölcsök Délelőtt az ügyvédi kamara fegyelmi bí­rósága időleges szilenciumra ítélt egy urat, akinek arra a három hónapra, amire a ka­mara az ügyvédség gyakorlatától eltiltotta, hála Istennek, lesz másik elfoglaltsága. Ez az mn­ ugyanis képviselő, országgyűlési képviselő, magyar országgyűlési képviselő. Jármy Istvánt eltilthatta a kamara attól, hogy elvállalja Nagy János, vagy Kohn Ignác ügyének képviseletét. Erre Jármy Istvánnak nincs joga, de joga van arra, hogy képviselje a tiszaháti kerület vá­lasztóit, hogy törvényeket megszavazzon, vagy elutasítson. A képviselő koronaőrt választhat, dönthet arról, hogy a király milyen hitlevelet bocsásson ki, szavazatán múlhatik a delegáció összetétele és — nem nevetséges, ez így van — a legkényesebb összeférhetetlenségi ügyekben is van szava és szavazata. De ne ütközzünk meg azon, hogy Jármy István szilenciumos ügyvéd tulajdonosa egy prolongált mandátumnak. Hiszen ez a parla­ment számítja tagjai közé Baross Jánost, Muslay Gyulát, Dániel Gábort. Ez az a parla­ment, ahol minden szerdán összeférhetetlen­ségi ügyek, liter­álások és egyéb piszkok miatt kell interpellálni, ez az a parlament, amelynek egyik tagja a pozsonyi ügyészség fogházában ül. Ivánka Imre mandátumát nem semmisí­tették meg. Ivánka Imre nevét valahányszor név szerinti szavazás van, a Ház jegyzője kö­teles a képviselők névsorában felolvasni. Ez a parlament képviselné hát a magyar értelmisé­get, a magyar hagyományokat, ez képviselné az egyetemes nemzetet és ez a parlament az, amely megtagadta az általános választói jogot. Nemrégiben egy képviselővel szegényebb lett a parlament. A körvasutas gróf volt ez, ifj. Teleki József. Az érsekújvári kerületet kép­viselte ő, Érsekújvárt, ami a munkapárt szá­mára hódított területnek számít, hiszen régeb­ben éveken át néppárti politikus, Kovács Pál volt a gazdája. Teleki József lemondott, még­pedig a miniszterelnök egyenes utasítására és a kormányzópárt számára most előállott az a probléma, hogy miként lehetne megmenteni ezt a kerületet, amely korábban ellenzéki volt és amely munkapárti korában látta, miként futamodik meg grófi képviselője az összefér­hetetlenségi bizottság elől. Ügyes és alkalmas férfiú kellett, olyan, aki mindenképpen meg­felel az igényeknek és akire esetleg a volt nép­párti szavazók is leadhatják voksukat. A mun­kapárt erre felléptette Zsembery Istvánt. A munkapárt, amely állítólag szabadelvű párt, most, hogy egy veszendő mandátu­mot megmentsen, programmja keretén be­lül mégis helyet talált annak a Zsembery Ist­vánnak, aki az egyetemi antiszemita heccek leghirhedtebb vezére volt. Hogy­an férnek meg egy párton Zsembery István és Vadász Lipót, hogyan támogathat Zsembery egy olyan kor­mányt, amelyben a kereskedelmi tárcát Har­kányi János tölti be, olyan problémák ezek, amelyek nem is adódhatnak más országokban, csak Magyarországon. A munkapárt antiszo­ciális párt, nemzeti kérdésekben konzervatív, az egyetlen programos pont, amelylyel létét fé­­ligmeddig igazolhatná, a társadalmi liberaliz­mus. Ámde ez a párt most egy felekezeti agi­tátort léptet fel képviselőjelöltnek, csak azért, hogy visszakaparintson egy kerületet, amely a múltban néppárti volt. A Zsembery István je­löltségben nemcsak Zsembery az, akit kifogá­solni kell, hanem a munkapárt is, amely ilyen politikai múltú embert a magáénak vall és kerülettel megajándékoz. Mert úgy látjuk, hogy ha az érsekújvári mandátum valami oportunizmust tesz szükségessé, akkor nem Zsembery lesz az, aki programmját fel fogja áldozni, hanem a munkapárt. De milyen áldozatot hozhat a munkapárt? Ahoz, hogy valaki áldozhasson, hallatlan er­kölcsi tőkék felett kell rendelkeznie. Az áldo­zat lelki nagyság, az áldozat egy etikai képes­ség. A munkapártból hiányzanak mindezek az erkölcsi komponensek és az érsekújvári kerü­let szavazó­asztalán csak azért nem áldozza fel a munkapárt a szabadelvűséget, mert a dicső­séges polgári forradalmak e nagyszerű törté­nelmi öröksége soha sem is volt az övé. A munkapárt hirdethette a társadalmi és a fele­kezeti szabadelvűséget, de valóban egyiket sem ismerte. Hol az a szabadelvű reform, ame­lyet hét esztendős korlátlan uralma alatt a munkapárt létrehozott volna? Nemzeti, társa­dalmi, felekezeti liberalizmus — a munkapárt egyiket sem ismerte. Nemzeti szempontból konzervatív volt, társadalmi szempontból kö­zömbös, felekezeti szempontból óvatosan al­kalmazkodó és köpenyegét egyformán borí­­totta rá Mangra Vazulra és Zsilinszky is. Csak egy szabadelvűséget ismer és az a közgazda­­sági liberalizmus. A bankokkal való szoros atyafiságnál mellékes volt társadalmi állás és felekezet, a bankliberalizmusnak egyetlen eu­rópai parlamentben sem volt olyan vezér­­pártja, mint amilyen nálunk a munkapárt. És A­strának? írta: Moly Tamás St. John Henry lord már négy éve élt Párisban. Vidám, gondtalan, drága mulatsá­gokkal átszőtt életet élt és szerette Parist, mely néki tarka, változatos, jókedvű volt és kifogyhatatlan az örömökben. Ismerték a lordot mindenfelé, ahol a hejjehujás rakoncátlan élet estéi széjjelpat­tantak mint szines szappanbuborékok, melye­ket gazdag ember gyermeke ereget. Ahol meg­jelent — magas, nyúlánk termete föltűnt, jól megrajzolt arca, melyet hosszú szőke haja lá­gyan keretezett körül, megnyerő volt — min­denki tudta, hogy ő angol főnemes, előkelő finom családból való. Gondosan öltözködött, drága holmit vi­selt, melyet barátai, meg barátnői i­s szívesen megcsodáltak. És mintha ez lett volna a lord tulajdonképpeni célja: „Azért hordom e finom ingeket, csipkegallérokat meg kézelőket, nehéz virágos selyembrokátból varrott kabátokat, remekbe hímzett mellényeket, e nagyszerű tol­lakat a kalapomon, e pompás csattokat a ci­pőmön s e kiváló spád­ét oldalomon, hogy azok, akik jószívvel vannak hozzám, gyönyör­ködjenek benne“, szokta volt mondani kedves, finom mosolylyal. „Arra nem is gondolok, hogy vannak talán ellenségeim, akik e disz, ée drága holmi láttára elszomorodnak. Ha csak magamról lenne szó, szívesen járnék olyan egyszerűen, mint a legegyszerűbb polgár­em­ber, akinek a munka az öröme. Engem a pompa már régen nem szórakoztat, sőt, meg­vallom, inkább tehet, mert nekem ez munka, mely gondot okoz.“ Volt rá gondja, hogy meg­jelenése mindig ízlésesen fényes legyen. Baráti körét egyszer egy csodaszép gyű­rűvel lepte meg, melyet a balkeze hüvelykuj­ján hordott. A gyűrű gondos mivű arany kari­kájába páratlan ragyogású rubin volt nagy művészettel beágyazva. Színe vérvörösen sö­tétlett, a kő olyan volt, mintha tűz lobogna benne. Csiszolása tökéletesen érvényre juttatta szépségét s aki meglátta a gondosan ápolt hó­fehér kezén, kénytelen volt hangosan elis­merni: — Milyen gyönyörű drágakő! St. Joh­n lord kedves mosolylyal, jóleső elégedettséggel hallgatta gyűrűje dicséretét. „Igaza van, uram“, vagy „Igaza van, asszo­nyom“, mondotta, „ez a gyűrű valóban szép“. És megcsillogtatta a vérvörös követ. Egyik-másik úr megjegyezte, talán egy csöpp irigységgel baráti szivében: — Ez a gyűrű nagyon drága lehetett!?... __ Nem­ — felelte reá a nemes lord rög­tön — igazán neon volt drága. _ Értem — mondotta rá finom mosoly­ával a francia barát — St. John lordnak nem volt drága... nem igy gondoltam. __ Téved — válaszolta ugyancsak kedves mosolylyal a lord — ez a gyűrű bármelyik vásárlónak sem drága. Én három aranyat fizettem érte. Ennyit kértek, rögtön meg is adtam. — Mylord tréfált — Komolyan mondom — ismételte a lord mosolyogva — az ára három arany volt — Ennyit én is adnék érte. __ Sajnálom, hogy ezúttal nem lehetek szolgálatára — felelte udvariasan a lord — de nem kereskedem vele. És vigasztalódjék: ez a gyűrű azért olyan olcsó, mert a rubinja hamis. — Mylord ma igazán pompás kedvében van s meg akar bennünket tréfálni. — Miért gondolja? — Mert egy St. John lord nem hord üveg­ből készült drágaköveket. Mint ahogyan nem hord semmit, ami értéktelen. — Ellenkezőleg, éppen én cicomázhatom magamat ilyen utánzott holmival, mert én adom meg a dísznek az értékét. Egy szegény foltozó varga ujján ez a gyűrű el sem képzel­hető, ugyebár? A vérvörös rubinnak nagy sikere volt. Nem telt bele három nap s­ már ismerte a bou­­levardon s a borsban sétáló nép is. És ismerte azt a kis anekdotát is, melyet a lord róla mon­dott, hogy nem valódi drágakő, hanem festett üveg s mindez nagyon tetszett a népnek. Egy gazdag tésztagyáros hajlandó lett volna száz aranyat is adni a gyűrűért, „csak azért, mert a köve olyan nagyon ham­is.“ Egy este­­a lord a színházba ment. Persze nem a nézőtéren ült az előadást nézni, hanem a színpadon volt, a színfalak mögött s beszél­getett a köréje sereglő színésznőkkel. Ez mu­latságosabb. A színésznők meg nagyon örültek neki és végigcsodálták a lordot, tetőtől talpig. A művésznők között a legszebb egy operaéne­­kesnő volt: Marion La Pastourdle. Fiatal te­remtés, dús fekete hajú és fekete szemű s az ajaka olyan piros volt, hogy nem is kellett rája festék, ragyogott, mint a lord ujján a rubin. — Milyen szép gyűrű! — mondotta s a szeme fölvillant; két kezébe fogta a lord bal­kezét, kissé magasra emelte, nem csupán azért.

Next