Pesti Napló, 1917. július (68. évfolyam, 165–190. szám)

1917-07-01 / 165. szám

Budapest, 1917. 68-ik évfolyam. 165. szám. Vasárnap, július 1 &PRO HTRDBTBSBK AlUl Egyes író 10 Bttér, vastaga«» betűvel » Blítr HMrt^ek mill.méter »ámítással, dijszal/nj szerint Me^MíniV hétfS kivételivel mindert- nap. P.LOFIZBTHS1 AVAKi lstsz évre ... 38 ke?. — SIL Fel-évre .... 19 »­­ . •Negyed­évre. • . 9 . 50 , Egy hóra .... 3 , 30 , J *­rry és szant­ara­­ Budapesten, vidéken­­és pályaud­varokon 12 fillér Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vilmos császár út 55. H­ajóéki asszony írta: Erdős Renée Az író szépen irt és fájdalom sokat. Mert amink, aki egyszer inni kezd, nem lehet keve­­s­­et irni. Minduntalan jöttek irásai a lapok­ban, kedves, borongó írások, finomak, előke­lők, zárkózottak és mégis megindítók, mé­lyek. Csupa régi em­lék hamvadozott ben­nük, száradt muskátli illat, ereklye-illat, el­tűnt fények, imádságok és csöndes irások, el nem ért vágyak és érett szenvedések. Min­denféle szép és finom férfi­ dolog, amit külö­nösen az érettebb asszonyok szerettek és ér­tettek. A fiatal leányok és telivérű asszonyok türelmetlenebbek olvasmányaikban is. Nekik színes robogás kell, nekivadult hev­ség, lük­tető történet, kezdet és vég, vagy valami gyötr­­elk­­es, sejtető félbenhagyottság, amihez min­dig jöhet valami váratlan véletlen. Az író történetei pedig fénytelenül éltek a musunk félhomályában, kedves szomorúsá­got és vá­gyat keltve az olvasóban, vágyat minden elmúlt dolog után és mély részvétel az élet abbamaradt, vagy elpazarolt, meg nem látott, vagy félreismert örömei iránt. A vidéki asszony, ülvén szép házának egyik csöndes szobájában, az ablak mellett, ahol kis asztala állott, mindenféle selymek­kel, pamutokkal, varró és horgoló tűkkel, immár századszor gondolta magában: — Ez az ember megértene engem. Ott feküdt előtte a­ folyóirat, mely a köl­tőnek most folyó regényét hozta hétről-hétre s amit az asszony minden vasárnap reggel ü­nnepi érzések között várt. Nem reggelizés közben olvasta el, nem volt iyen profán.­­Ha­nem délután, mikor minden csöndes volt a házban, vendég nem volt és enyhe hangulat szállta meg lelkit, olyan, aminőt a templom­ban érzett, ahova kevés bűnének tudatával lépett be s azzal a benső fohászszal, hogy vajha Isten megbocsátaná neki őket. Nem volt fiatal többé, erősen közeledett negyvenedik évéhez. De dióbarna hajában egyetlen ősz szál sem volt még s arca az időtől oly érintetlen, mint az apácáké, akik mellett elment az élet. — És várjon mit mesélhetnék neki? tű­nődött azután, hogy folyton az íróra gondolt. Mit mondhatnék neki magamról, ami érde­kelhetné­? Semmi különöset, semmi érdeke­set és izgatót. Ha elmondanám az egész éle­temet, három-négy mondatban elmondhat­nám. Nem ahoz mentem, férjhez, akit szeret­tem. Volt egy kis fiam, hatéves korában meg­halt, volt egy udvarlóm, akit nem hallgattam meg. Az uram ilyen és ilyen. S az élet, az életem csendesen folyik tovább. . . Ez volna minden. Igen, de ő mindebből megértené, hogy az életem még­sem egészen köznapi élet." És megértené, hogy miért vágyódom oly nagyon utána. Tulajdonképen, amikor a vidéki asz­szony így ábrándozott az íróról és vágyódott utána, nem is t­tána vágyódott, hanem saját maga után, a saját életének teljessége, értel­me, beigazoltsága után. Aztán hogy valaki így szóljon hozzá: Ez az ön élete asszonyom, nem kevesebb és nem értéktelenebb, meit mind a nagy életek, amikről tudunk s amiket csodálunk, de nem értünk. Az ön élete asz­szonyom szép és monumentális asszonyélet, a befelé történések megkövült emlékeivel, egész gallériájával a szép és nemes áldoza­toknak. . . Ezt szerette volna hallani egyszer, csak­ egyszer életében s valaki olyantól, akinek hisz. Hogy aztán tovább folytassa életét a nagy földszintes házban, a konyhán, a kert­ben, a magas szobákban, a kézimunka asz­tal mellett és kis könyvtárában. Ezért gon­dolt az íróra vágygyal és csaknem ifjúi lelke­sedéssel. Ő, a hallgatag és félig elmúlt, vagy tealkonyuló dolgok költője meg tudná mu­tatni neki a saját életét, amely bizonyos napo­kon és órákban elsiklik előle, érthetetlennek, értelmetlennek és hiábavalónak tűnik előtte, olyannyira, hogy a legnagyobb kétségbeesé­sek vesznek erőt rajta s arra gondol: ne ves­sen-e véget neki? — Szeretnék vele beszélni, csak egyszer legalább! Ha idejönne hozzánk! De nem jön ide. Irni neki? Nem, ezt nem lehet. Nagyon ostoba dolog az ilyen levél. Nem méltó hoz­zám. És hogy lehet levelet írni ilyesmiről. Nem. Találkozni kellene vele egynéhányszor és beszédbe elegyedni erről és arról. Észre­vétlenül mutatni meg magamat neki! Ha valaha úgy beszélne velem, mint barátjával! Mit mindent mondana meg magamról, amit én nem is tudok, csak sejtek, de amit ő men­ten észrevenne! Milyen jó voksa hallgatni őt, amint beszélte nekem magamról. Óh, egyszerre érdemes volna élni! Így ábrándo­zott az asszony az ablak mellett, miután sok­szor egymásután elolvasta a regény folytatá­sát és teleszívta lelkét azzal a meleg és halk szomorúsággal, ami belőle áradt, a nemes és gyöngéd szenzációkkal, amik fölött az író tolla szinte félősen elsiklott. Minek elmon­dani, leírni mindent? Hagyni kell valamit el- ! Az oroszok Kelet-Galiciában az offenzívát megkezdték, az első támadásukat visszavertük. Görögország visszahívta bécsi, berlini, szófiai és konstantiná­polyi követeit. A­ román fronton is támadni akar­nak az oroszok Az orosz katonai és munkás­tanács hivatalos kiküldöttjei julius 12-ikén tanácskoz­ik először az osztrák, magyar és bolgár szo­ciáldemokrata megbízottakkal a békéről. a királyi pár Möncheni?« ártaz?ak. vagy irás (M.) Sy.k fantasztikus regény - t arról :az emberről, aki minden században csak né­h­ány évet morzsol le. A regényírók ilyenkor nyomon kísérnek egy elképzelt alakot más-más környezetben, más-más időben, más-más tár­sadalmi berendezések és megújhodott szociális formák közt. Ez a képzelmi játék nem ártana néha a politikusoknak is. Mindenkinek, aki foglalko­zásakénen fizi az emberieken való uralkodást, — i * Tt ugya­n mi egyéb a politika? — föl kellene időnként szabadítania helyhez és idő­höz kötött látását, tudását és szárnyat adni a kiröppenő képzelem­nek minden korokon és formákon keresztül. Két lehetőség közt kell válogatni. Van, aki szivárványos jövőt lát maga előtt, melyben minden rossz kijavul s minden sötétség kitisz­tul. S van, aki lényegében, változatlannak hatja az örök szerencsétlenségre és igazság­talanságra hurcolt szegény emberiséget. Van, aki azt mondja: Eljövend az örök béke kora; s van, aki azt mondja: Az emberek örökké fognak marakodni. Fej vagy írás, választani kell; háborgó káosz csapkod a két világnéz­let közt, melyet nem az ész hidal át, hanem a temperamentum. Hol a bölcs, akit ez esetben nem vér­mérséklete ragad erre vagy arra? S hol a bölcs, aki kivül tud maradni ezen a dilemmán? S ki az, aki szememre hányhatja, hogy a két eshetőség közül egyet választottam ma­gam számára? Mert csak egy igazság e­­cseség van, ha az ember nem válasz. De választani muszáj, nem hogy akarom-e vagy sem. Beleketdtem, so­dor az ár; tőlem csak az függ, erre vagy arra sodortassam magamat vele. Matematikailag szólva, két egészen egyenlő esélylyel állok szemben. Tehát fogadásokat köthetek mind a kettőre- Mérjük össze a nye­reséget a veszteséggel. Ha az emberiség hala­dásképességét fogadom m­eg, ezáltal megtelik a lelkem hittel, karom teltre acélosodik. Ha az em­beriség változhatt ' afisás­­ra és komisz'­igára teszem föl a végzetes tétel, örökre legyöngülök, elernyedik, va főként elvesztem cselekvőképességemet és vele együtt életörö­mömet is. Ekkora feneket kellett kerítenem, hogy a magyar kormány volt elnökének és a munká­ról elnevezett pártjának egészen ritka pszi­chológiai különlegességét valahogy megköze­lítsem. ők nem hisznek az emberi tökéletes­dű­lcs tanában, öröknek vélik a mát, minden rosszával és tökéletlenségével együtt. Helyes. Érthető. Velük szemben — úgy gondolják őré — túlbuzgó rajongók állanak. Eddig a kép tiszta, semmi különösség benne. De most kezdenek a szálak összebo­nyolódni. Jön a logikai ugrás a látszólag lo­­gikus rendszerben. Aki a mát olyannak tudja amilyen, för­telmesnek és csúfnak s a holnapot a bus­má­hoz számol hasonlatosnak, annak mindegy lehet, hejdMes­­z holnap. Az, mint valami I indiai mozdulatlanul és imádja a­ rettentő Istenséget, mely bennün­télnek e földére céltalan szenvedélyek­­gigviselése okából leküldött. De Tisznék mást tesznek, ők küzdenek; még pedig bevallottan: a jelenért, annak a további, minél további fenmaradásáért. S­­itt­ jön a furcsaság. Van vérontás, éhség, drága­ság, van oktalan elszegényedés és jogtalan meggazdagodás. Van annyi rossz, hogy ennél már rosszabb nem is lehet. S Tisza nem­­ azt mondja, amit a lehiggadt bölcs, hogy sajnos, bizony így van, mert igy volt s mert mindig így lesz, hanem szer­e­dé­lyesen hirdeti, hogy ami van, n­­a jó, az a szép, az a becses, ez az, amit meg kell őrizni. S ebből meg m­i következik? Hogy Tisza nem­ tartozik azok közé a dolgok mélyére látó gon­dolkodók közé, akik a végzet két esélye közt választottak, mert ez esetben következetesen vagy félre kellene állnia a cselekvők sorából, vagy pedig haladni a haladni akarókkal.

Next