Pesti Napló, 1917. július (68. évfolyam, 165–190. szám)

1917-07-01 / 165. szám

Tehát a kes eraderfajtáit folvalan fiaradít is. Ki az? Nézd meg azt s de*?k'negyév«Szégit férfitit, akinem ugy áll a Ferenc József-bábát, mintha az az „ur" hordaná, aki elé a vidéki tiszteletteljes deputációk járulni szoktak, hanem igenis ugy, mintha ő maga is, a vidék a kissé komikusan félszeg küldöttei közül való volna. Hangja recsegve tanít, gesztusai merevek; ez egy toasztozó táblabíró. Azon veszedelmes lények egyike, akik nem gondolkodnak maguk, hanem ellenőrzés nélkül veszik át mások gondolatait. S amit az a másik gondolt, az a jó, az az örök, az a kincs, az a dzsating, amit az ember egyénien meglát s amit merészen végiggondol, az a gyalázat, a szenny, a vétek. Ráismersz már, nyájas olvadóm, hogy az előtted vázolt alak ki és micsoda, az, ő, mutass rá ujjal, fordulj el tőle, tipord f el: a filiszter. Filiszter alaptermészetéből következnek •sorra lényének összes tulajdonságai, lyonok'•főága, daca, dölyfe, álpurkánizmusa, jelszavak vesszőparipáin való urrdvaglisa, művészietlenkicsinyei boszuvágv ^J^jfl^ni népszerűsége is. Mert ilyen többje, akik szintúgy, mint ő, benne fiinyába jegecesedett, üveges szemmel a maguk körül s szeretik összeeszteni , ami esetlegest és viszonylagost maguk körül látnak, az örök igazzal, a megváltozhatatlan szükséggel, szóval az emberi mulandó törvényt a természet örök törvényével. De most jön a legnagyobb különösség, akiáltó anomália. Amíg ezek az úri filiszterek egy csoportba verődve, az erőszak összes eszközeivel védték a rosszat, amelyre ők ráfogják, hogy jó, szóval amíg uralkodtak ezen a nemzeten, addig csak anyagi javainkat, testünket bitorolták. De most — mióta lekerültek a hatalomról — karmos körömmel nyúlnak a lélek és a szellem után. Az új kormánynyal szemben, mondják ők, a munkapárt képviseli az ellenzéket Elragadják ezt a becses nevet, mely a filiszteri maradisággal szemben minden haladásnak és ideáli rítusnak volt eddig ragyogó, magyar foglalatja Mi jogon? kezdjük méltó felháborodással. Nem mintha nem tudnók, sőt igenis nagyon is el tudunk képzelni az új és jószándékú alakulás erőtlen térrázásaival, szükséges vagy szükségtelen koncesszióival szemben való erélyes ellenzéket. De váljon a levitézlett régime részéről? Ugyebár ez még gondolatnak is abszurdum. S abszurdum volna akkor is, ha a filiszten kritika, a sorsnak valamely kiszámíthatatlan játéka folytán ráhibázna az igazságra. Ami nem intolerantiát jelent a bírálattal szemben s nem azt a gonoszságot, mely valakinek — bárkinek — az Igazsághoz való szent jogát el karja vitatni. S ha mégis meg kell vonnunk a volt kormány elnöknek s embereinek minden további— pláne ellenzékinek csúfolt — véleménynyilvánításhoz való jogát, bizonyára kell, hogy súlyos okunk letz légyen reá. Súlyos ugyan, de egyszerű, röviden előadható. Mert tegyük fel — csak föltevés okából hogy a szegénység és fiatalság, mely egymintegy varazsütésre, az alkotmányré vonul, ott, ahogy ők hirdetik, mint ^[^Kénség, tudatlanság és nyomorúság fog felül»ni, s maga körül rend helyett, meg az eddiginél is nagyobb rendetlenséget fog teremteni. Ami csak azért lehet, mert hiszen semmi sem lehetetlen. Tehát van rá száz közül egyetlenegy esély. S a jó, melyet az új alakulástól várunk, ugyan valószínű, de mégsem egészen biztos. A világ tegnapi vezérlőiről ellenben egészen biztosan tudatik, hogy a legrémesebben és legszégyenlet.rebben szírtek kerékbe három élő nemzedéket s még vagy kettőt, amely utánuk következik. Levizsgáltak. Velük készen vagyunk. Már most ha a biztonság áll a valószínűséggel, ha még olyik valószínűséggel szemben is, miért ne választanám a lehetőt szemben azzal, aminek lehetetlensége immár nyilvánvaló? STI NAFKrú £317. ja£as k mondatlanul is, a kitalálásra szánva . . . Az orvosa egyszer, mikor szomorú volt, így szólt hozzá: — Miért nem megy el már innen egy kicsit? Miért ül mindég itt ebben a városba.? •Tudok, egy csöndes, jó szanatóriumot, ahova már magam is régen vágyódom. Menjen el oda és kúrálja magát. — De hiszen iem vagyok beteg! — mondta csodálkozva az asszony. — Dehogy nem beteg — felelt mosolyogva az orvos. — Hogy mondhat ilyet? Mindenki beteg. Menjen, öldtéli. Pihenjen egy hónapot a hiáztól távol, az urától és a várostól távol. Meglátja, jót tesz a kedélyeinek. — Nem bánom, — mondta csendesen az asszony, mert hozzá volt szokva, hogy az orvosának mindenben engedelmeskedjék, s most valami ösztöne" azt súgta, hogy csakugyan jó lesz elmenni hazulról, ha nem meszszebb, legalább a fővárosig. Ott egy kis színházat nézni, egypár leánykori barátnőjét felkeresni, sétálni a Dunaparton, kirándulni a budai hegyekbe és így tovább. Csomagolt tehát és elutazott, magával vive az orvos által ajánlott szanatórium címét. Hátha mégis rákerül a sor! Ha a kedélye nyomottsága nem tűnik el és csak az abszolút csend és migány ét orvosi kezelés hozza helyre. És elment Pestre a vidéki asszony és eleinte mulatott egy kicsit, úgy, ahogy kitervelte, barátnőkkel és ismerősökkel. Míg egy napon hirtelen szíven ütötte őt egy Hr, amit elötte mondtak fel, hiogy az Itó, az ő izója, idegeiben megbetegedj én, elutazott a fővárosból és visszavonult egy csörse szánatóriürsbe. A szanatórium elme ott volt az aszátorty zsebében . . . Egy kicsit még gondolkodott. Szabódott saját magával szembéil, kérette magát saját maga alál, aztán ttlégis, miután előbb bevásárolt egy séreg szép és iiiom asszonyi holmit, piperét, Maisáért, csipkét, ruhákat, egy reggel vonatra ült s este már ott aludt egy födél alatt az iróval, aki neki a szép regényedet irta. Különös érzés volt — vallotta még magának este lefekvés közben — hogy csak falak választották el tőle, s hogy másnap talán már a reggeline-i találkoznak és ő látni fogja a férfit , az is őt és sejtelme sem lesz róla, hogy miatta jött ide. Most, hogy itt volt, most már bevallhatta magának, hogy az egész Utrakelése tulajdonképen rhiatta volt. Talán egy kissé a rosszszíne is, ami akkor az orvosnak feltűnt és egész kedélyállapota, a nagy lehangoltság. Valóban, kissé nagyon is benne élt már a türelmetlenség valami esemény után, ha az a legkisebb és legelmosódottabb is, csak egy percig legalább, egy percig köze legyen itt, még át nem élt dolgokhoz. Vannak asszonyok, akik így keresik meg saját lényüket messze utakon . . . •Nem, a reggelinél nem találkoztak. Ott csak azok a vendégek gyűltek egybe, akik nem voltak betegek, mint ő. A betegek szobájukban reggeliztek és ott is maradtak a fürdő idejéig. De azért az asszony mindjárt az első reggelen hallott az íróról. Egy fiaika leány, aki az anyját kisérte ide, csevegett róla a szomszédjával egy nagyon sápadt fiatalemberrel. Szóról-szóra ezeket mondta: — A munkától ugy kifáradt, hogy »már két hete semmit sem aludt. Mire a sápadt fiatal ember gonoszul azt mondta:, — Lehet, hogy azért néha tudott aludni, mert fiém feküdt te. Ahhoz, hogy az ember aludni tudjék, élibb le kell feküdni. A leány és anyja bevettek rajta, ami a vidéki asszonyt kissé sértette. A lázas türelmellensége, mely mér kora reggel fölkeltette ágyából, némsokára teljes megnyugvást ingert. Kinn a nagy park egy stápols útján szembe jött vele az Itá, az egyik orvos társaságiSS»»» ban. Már messziről miegismerte alakjáról, fejéről, amit arcképeken látott. Mikor közelébe ért, látta, hogy a szemei alatt mély barázdák ültek s hogy halántékán a haj nagyon szürke. Ennek váratlanul megörült, maga sem tudta miért. Különben egészen fiatalos volt alakja még. A kelleténél bár magasabb és ezért kissé hanyag tartású, csak tekintete volt végtelenül fáradt ésszomorú. Hamar szeretnék beszélni vele — mondta az asszony magában és sietős érzések támadták meg szívét. Mint apró villámok cikáztak át fején hirtelen gondolatok arról, amit neki majd mondani fog, legkésőbben azt, hogy, miatta, érette jött ide, azért, hogy megismerhesse. És valóban hamar eljött a nap, mely ezt az alkalmat elhozta: az első együttlét. Az író mikor a vallomást hallotta, nem csodálkozott, úgy vette, mint valami nagyon egyszerű és természetes dolgot, csak ennyit mondott: — Édes asszonyom, én értem már nem érdemes. Igazán, higgye el, egy lépést tenni sem érdemes. Az asszony zavarodottan pirult el. — Talán nem jól mondtam — magyarázkodott aztán — inkább magamért tettem, valami nagy lelki szükségből . . . A lelki szükség Sióra gúnyos mosoly jelent meg az író szája szögletén. — Mi az a lelki szükség? mondta az író — bizonyosan olvasta az írásaimat és azt gondolta, én meg tudnék felelni egynémely kérdésre, amire saját maga nem tud megfelelni magának? Ügye igy volt') Pedig ne higyje! Mi iróka papiroson vagyunk bölcsek és lélekismerők, különben épen olyan kevéssé tudunk eligazodni az igazán fontos dolgokban, mint akárki más. Ugye, most mindjárt kiábrándítóm? — Néni is ezért volt — nem is erre gondoltam — idolidta a vidéki asszony — tulajdonképén csak egy vágyék hellacai .• talán Károly király és Zita királyné szombaton reggel nagyobb kisérettel Münchenbe utaztak. Velük utazott herceg Hohenlohe főudvarmester és gróf Czernin Ottokár közös külügyminiszter is. A királyi pár müncheni utazása, amelyen a külügyminiszter is részt vett, arról a meleg és szívélyes viszonyról tanúskodik, amely a rokon bécsi és müncheni udvarok között van. A Habsburgok és a Wittelsbachok e baráti rokonérzése már hagyományos. Ferenc József utódja ápolja ezt az érzést, ami annál rokonszenvesebb nekünk, magyaroknak, mert Lajos bajor király nagy barátja népünknek, magyar földesúr és kitűnően beszéli nyelvünket. Ezen az úton tehát a nem hivatalos magyar nemzet osztatlan rokonszenve is kiséri IV. Károlyt, akinek háborúban és békében hű szövetségese Lajos bajor király. A müncheni udvar is büszke lehet erre a látogatásra; nemzetközi súlyát nagy baj emeli, hogy a királyt a külügyminiszter kíséri el oda. München, június 30- A bajor székváros ma dél óta ünnepi díszt öltött: vörös-fehér-zöld és fekete-sárga lobogók, lengenek a kék-fehér és a német zászlók mellett az egész útvonal mentén, amelyen Károly király és Zita királyné bevonulnak Münchenbe. A két uralkodóház között való szívós viszony a fogadás külsőségeiben is megnyilvánult. A helyőrség csapatai sorfalat alkottak az utcákon. A királyi ház hercegei és az összes hivatalos személyiségek ötc óra után gyülekeztek a pályaudvaron. Gróf Thurn-Walsasshia oszr.'A-magyar követ és a diszszolgálat tagjai Salzburgig elébe utaztak őfelségeiknek. Amikor a királyi pár megérkezett, Lajos Mirály többször megölelte és megcsókolta Károly királyt és keset csókolt Zita királynénak. A kiséret bemutatása után Károly király és Lajos király végigjárták a diszszázadot, majd négyfogatú nyili díszkocsiban elindultak a palota felé. Az utcán egybegyűlt tömeg a felséges vendégeket, nagy ovációkkal fogadta.