Pesti Napló, 1917. július (68. évfolyam, 165–190. szám)
1917-07-15 / 177. szám
Vasárnap SZÍNHÁZ, művészet PleiDasz Makrancos, izmos faun kölyök Zsályás tisztáson fütyörészek. És minden nyár és minden részeg. És gyöngyház-tested lenn a parton Félig a magas fűben vészel, Amint lustán fekszel és a vizbe nézel. Pogányok ketten, vagyunk, élünk. Semmi se moccan, semmi se hallik. A nap a hátadon végigaranylik. Harsányi Zsolt Utóirat a Burgtheater vendégszerepléséhez Hogy semmi félreértés ne legyen, e sorok az utóirat formáját választották, amikor az üzleti vállalkozásnak nem lehet már belőle se kára, se haszna. És még egy félreértés lehetőségét is kapcsoljuk ki jó előre: mi a német színházi vendégszerepléseknek elvi barátai vagyunk. Nem bírjuk megérteni azt a kishitű álláspontot, amely tíz vagy húsz, vagy akár harminc német színházi este láttán beharangozza a magyar drámairodalom és a magyar színművészet csődjét. A magyar drámairodalom soha nem volt olyan erős, olyan gazdag, olyan eredeti, mint mióta a német színészek évente hozzánk látogatnak, ami persze időbeli véletlen, és soha nem jutott ki olyan gyorsan és olyan diadalmasan a külföldre, mint mióta a német direktorok személyes érintkezésből ismerik a magyar írókat, ami azután már nem is véletlen. Azt éppenséggel nem lehet megérteni, hogy a magyar színművészetnek miféle kára lehetne abból, ha évről-évre színészek is, publikum is látják, hogy odakint rendezésben, színészetben milyen új tehetségek bukkannak fel és mit produkálnak a régiek. Minél több a komoly színház egy városban, annál jobb előadások lesznek valamennyiben: a művészi konkurrenciának ez a legelső és legtermészetesebb következménye. És minél nagyobb a terrénuma az ilyenfajta művészi mérkőzésnek, annál szerencsésebb lesz az eredmény. Csak meg kell nézni, hogy tíz év óta mennyi új talentum fejlődött éppen a magyar színészek sorában , és a művészetekben az önálló vámterület híveinek el kell némulniok. Ha tehát a Vígszínház lehozza tíz estére a bécsi Burgtheater együttesét és azután a berlini Lessing Theatert, úgy ez az ügy abszolúte rendben van. Csakhogy. . . Ennek a gondolatmenetnek természetes és legfontosabb feltétele, hogy egy ilyen vendégszereplés vagy irodalom, vagy rendezés, vagy színjátszás szempontjából csakugyan elsőrangú. Ha szigorúak lennénk, azt kellene mondanunk, hogy mind a három szempontból kiváló dolgokat kell látnunk egy mindenképpen pretenciózus vendégjáték során; de mert nem vagyunk szigorúak, mert előzékenyek és kedvesek vagyunk, megelégednénk már, ha legalább egy szempontból kapnánk igazi értékeket. A bécsi Burgtheater —hozzáértők régóta tudják — elvesztette vezető szerepét a német irodalom színpadi átültetésében: a klasszikusokat játsza ugyan, de régimódi, érdektelen módon ; a modern irodalmat pedig egyáltalában nem játsza. Budapesten lehetne vendégszerepelni csak a Medeával, a Bölcs Nátánnal, az Iphigeniával, de csak ha a rendezés villamos árama új életre keltené e sokszor látott remekműveket. A Reinhardt klasszikus estéit lelkesedéssel fogadnánk; a Burg klaszikus estéire nem vagyunk kíváncsiak. A modern irodalomnak pedig számtalan műve adhatna egy vendégjátéknak művészi létjogosultságot; a Zwillingsschwester, A csúnya Ferante, a Goldfische nívóját nem vesszük, nem is vehetjük komolyan. A bécsi Burg mindeddig nem bírta magának lekötni a rendezés valamelyik nagymesterét. De néhány igen tisztességes rendezője van: Arthur Holz, Heine, Tressler . . . Egyiknek neve sem szerepelt a vígszinházi vendégjáték szinlapjain. Ami a kisebb baj volna. De egyik sem szerepelt ezeknek az előadásoknak a próbáin — és ezt nem lehet megbocsátani. Ha egy színház vendégútra indul, mindent elkövet, hogy a lehető legjobb előadásokat produkálja. Ezt tette a Burg is, mielőtt kiment Svájcba. Budapestnek ellenben elég jó, ha . . . vizsgáljuk csak meg, hogy micsoda is elég jó nekünk. Lapozzuk fel a legutóbbi osztrák színész-almanachot. Ott például megtaláljuk a Marie Krall nevét, aki a Liebeleiben Katherina Bindert, a Zwillingsschweiterben Ceccát és a Medeában a rabszolganőt játszotta. Az almanach szerint Marie Krall kóristanő. A kórus névsorában találjuk Julius Roth nevét is, aki a „Weh dem, der lügt" vezetőjét és a Goldfische Johanniát játszotta, a Hermann Mencza nevét, aki Domenico volt a Geschwisterben, a Rosa Mencza nevét, aki Maliiát alakította a Goldfischeben, a fogadósnét a Galeottóban és Ghilát a Zwillingsschwesterben, sőt Fritz Blum nevét is, aki a kapitány volt az Estherben. Viszont a Gusli Wittels nevét, aki az Estherben Zares, a Galeottóban Mercedes, a Bölcs Náthánban Daja és a Goldfischeben Matild sze-*repét játszotta, az almanach a Burgszínház tagjai között nem említi. Ezek az előkelő Burg-tagok itt voltak. Viszont Hohenfels Stella, Medelsky Lotte, Marberg Lili, Senders Tini, Dewrient, Heine Al bert, Tressler Ottó, Gerasch Alfréd, Pitscliau Ernst, Marr Hans nem voltak itt. És ezt hivatalosan úgy nevezték, hogy : „a wieni Hofburgtheater együttese". És elkértek egy páholyért hetvenöt koronnát . , Ezt le kellett szegezni e vendégszereplés után. Igen ajánlatos volna azonban, ha a jövőben a Vígszínház igazgatósága szerződéses szigorral szegezné le e szempontokat a német vendégszereplések előtt. (*) A Volksoper igazgatása. A bécsi Volksoper igazgatói székét vasárnap este — egy díszelőőadás keretében — hagyja el Rainer-Simons, az eddigi igazgató. Holnaptól kezdve a színháznak új igazgatója lesz Máder Rezső személyében, aki a budapesti Operaháznak és Népszínház-Vígoperának is volt igazgatója. (*) A berlini nyári szezon. A Berlinben már most is uralkodó, szinte tropikus hőség ellenére, az udvari színházak kivételével az összes berlini színházakban az egész nyáron át játszani fognak. Az elmúlt héten két színdarabot mutattak be. A Residenz-Theater feltámasztotta sírjából Fritz Petersermnek hét évvel ezelőtt már halvaszületett, a faji elmélettel teletűzdelt, kereskedő-tárgyú darabját, a „Konkurrenten" címűt. A legtalálóbb kritikát az eddig még sehol színte kerülni nem tudó darabról nem berlini lap, hanem a Neues Zürcher Zeitung írta, mikor azt kérdezi: „Miért kellett a Residenz-Theaternak a „Konkurrenten" rég elföldelt koporsóját a föld alól kiemelni?" — A más és meguntuk. A darabban ,,Klubleute"-k szerepel- a meséjét sikerült Friedmann Frederich Fritz-néti a berliniek, de csak azok számára elfogadhatóvá, életteljessé tenni, noha régi, megszokott színpadi kaptafákkal dolgozik. Az a jó tulajdonsága megvan, hogy legalább biztos kézzel alkalmazza a letűnt évtizedek polgárcsaládjainak és ,,garantált féregmentesen" kiadott „csinosan bútorozott" udvari szobáinak megszokott kifejezéseit. Nagy- bácsik és unokák esedeznek a darabban ugyanazon leány kegyeiért, épp ugy, mint ahogy már régi és elkopott és csak egész kis német városok színpadain látható népszínművekből megszokjuk se meguntuk. A darabban „Klubleute"-k szerepelnek, akiknek azonban legnagyobb kívánságuk az élettel szemben, és ezzel minden ambíciójuk kielégítést is nyer — saját bevallásuk szerint — egy A FÜGGÖNY ELŐTT Olvasókönyv Írta: Karinthy Frigyes Az éni olvasókönyvem első oldalán a szorgalmas méhecskéről volt egy kedves kis elbeszélés — utána Lafontaine verse következett a hangyáról, aki árut halmoz fel és drágít akarom mondani, takarékoskodik. A tizedik oldalon a jóságos nagybácsiról volt szó. Ezután egy vers következett, ami emlékrám, különösképpen megragadta a figyelmemet. Biztosan emlékeznek rá önök is: ame „Balázs vitéz" volt. A költemény elődta, hogy egy Kubát nevü török bukkan fel 7 ütközetben és hencegve hadonászik halálsárjával. Egy Balázs nevü magyar vitéz azonan szó nélkül kirántja pallosát és ugy fejbevágja, hogy Kubát elvtárs — szintén szó nélül — rögtön összeesik. A vers utolsó két soraiy hangzott: amint lábához omlanak a rettentő tagok, edvtelve így szól a vitéz: Én meg Balázs vagyok." A versben főként a „kedvtelve" kifejezés tszett nekem nagyon már akkor is, látaan fejezi ki a nemes lovag arcát, alakját, a lekemelő cselekedet pillanatában. A következő elbeszélés a kis koldusfiúról éll, aki karácsony éjszakáján megfagy, de risztus mit fáihoz veszi lelkét és felszáll vele menybe Majd a hegyi beszéd következett, hogy aszongya, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, szeresd ellenségedet, jót tégy azzal, aki megátkoz, aki kővel dob, dobd vissza kenyérrel. Ez is nagyon szép volt. Utána jött egy tüzes elevenséggel megírt történelmi beszély, mely Kinizsi Pált, a nemzeti hőst dicsőítette, abban a percben, mikor fogaiban egy, két kezében egy-egy és füleire rakva szintén megfelelő számú török holttesttel némi palotás táncot jár a dicsőséges emlékezetű Rigó mezején. Ez az olvasmány a huszonkilencedik oldalon ért véget, úgy, hogy ha az ember lapozott, a harmincadik oldal „Óra óra, falióra, hallod-e, hogy int a jóra" kezdetű versike sorain keresztül tisztán ki lehetett venni Kinizsi Pál, tisztelt barátom, félsikerült portréját. Az „Óra-óra" után jött még egy kedves kis karcolat, Dugonics Tituszról, végre pedig, záróversül, finom kis esti imádság, amelyben a tanuló lelkét a szeretet és jóság istenének ajánlja, kérve őt, tartsa meg kedves szüleit és testvéreit, nemkülönben minden embertársát egészségben és békességben, boldogságban, ámen. Az én olvasókönyvem ilyen volt, úgy látszik, nem ártott meg — de némi aggodalom fog el, ha arra gondolok, milyen lesz a kisfiamé, aki idestova iskolába kerül, milyen lesz, ha a pedagógia lépést akar tartani az eseményekkel. Balázs vitéz, Kinizsi Pál és Dugonics Titusz hazafias alakja egy kicsit elhalványul a felrobbanó akna tüzében — a hősi csaták és győzelmek krónikását, ha efajta olvasókönyvet akar írni kell, hogy „embarras de richesse" fogja el, hol kezdje, mivel ábrázolja a zsenge gyermeklélek előtt a harci dicsőség magasztos gondolatát? Írjon a mazuri tavakról, ahová negyvenezer embert fojtott be egy nap alatt ,a hadvezéri lángész? A gázbombáról írjon, melytől legyek módjára hullott el az ádáz ellenség — vagy a repülőgépről, ahonnan tűzeső zuhogott alá? Micsoda vézna szabólegényke Kinizsi barátunk ahoz a sápadt, nyugodt kis hadnagyhoz képest, aki finom ujjának egy nyomásával egész falvakat levegőbe röpit — mi az a négy, vagy öt török ahoz a száz meg száz fejhez és lábhoz és kar* hoz képest, ami ott a levegőbe kalimpál? Beszélni szeretnék azzal az úrral, aki kisfiam számára már írja valahol az olvasókönyvet. Beszélni és vitatkozni vele, meghallgatni a szempontjait, megtudni, végiggondolta-e, amit csinálni akar. Ha oktatni és tanítani akar, nem szabad hazudnia — az életét feláldozó modern hős figurája pedig hazugság, ha nem abba a háttérbe állítja, amibe mi láttuk, ha nem rajzol melléje kövér hadseregszállítót, árdrágító kofát, hazug politikust, uszító spekulánst. Persze, ez a háttér nem gyereknek való látvány, nem szívnemesítő példa — de mit tegyünk? A hazugság, a hamis romantika, a rosszhiszemű eszményítés talán többet ér ennél? Egy ötven percentes indítványom volna, ne írjunk egyikről se, se a hősről, se a spekulánsról. Ne zúduljatok fel e szóra, a pedagógusok és moralisták, hát az egyéni bátorság és önfeláldozás erénye hol marad akkor?. Mivel idomítsuk a fogékony lelket, ha FESTI NAPLÓ 191'/. Jxülas 13. fa