Pesti Napló, 1917. augusztus (68. évfolyam, 191-217. szám)
1917-08-01 / 191. szám
2 Szerda PESTI NAPLÓ 1917. augusztus 1. adni, képviselvén azt az álláspontot, mely egyedül elképzelhető három évi vérontás után, midőn bizonyos, hogy sem minket nem győzhetnek le, sem mi nem semmisíthetjük meg az egész világot. A külügyminiszter értelmetlennek mondja ezek után a háború folytatását. Hogyan fejezze ki meggyőződését, véleményét, visszarettenését és megborzadását a tömeg, a nép embere, akit diplomáciai felelősség, mérséklet nem kötelez? Ha már a legmagasabb helyen így hangzik a lesújtó ítélet: értelmetlent akkor alulról harsány kiáltásban kell kitörnie a felszabadulás érzésének. Czernin ötvenmillió ember lelkéből beszél; a póznélküli s óvatos diplomata hangjának az ad hasonlíthatatlan erőt, hogy ebben a kérdésben két állam sokfelé húzó népe és pártja, ujjainkon megszámlálható néhány perverz, vagy feltűnni vágyó ember kivételével mellette van. Igaz, Grerninnek könnyű volt ötvenmillió ember hangján beszélnie. Michaelis nem ütheti meg a tisztességes, de határozott békevágy hangját úgy, hogy a hang az egész német nép lelkében rezonáljon. Mi hisszük, hogy odaát is törpe kisebbség az uszítók. De hangosak. Czernin a megegyezésen alapuló békéről beszélt, s a németországi alldeutschok számára a Verständigungsfrieden ,vadító vörös posztó, „nyomorúságos formula“, bénák mankója, melylyel szemben a DeutscheFrieden jelszavát írták zászlajukra; ez a német béke a „határok biztosítását“ jelenti s a határbiztosítást alldeutschék még ma is úgy magyarázzák, hogy ennek kedvéért például Belgiumot, tehát idegen nyelvű, fajtájú, önálló, nagy kultúrájú népet annektálni kell. Nagy kérdés azonban, nem hallgatnának-e el ezek az uszítok, ezek a félelmes tébolya vérgezimádók, ha ellentmondást nem Hir,ő hangolt s a német nép kétségtelen nagy több ■ get nevében rájuk rivallnának? Ez, mindeddig, nem történt meg. Michaelis, ugyanakkor, midőn Czernin egy alkotni kész optimámia szép békeprogrammját vázolta, ugyancsak újságírók előtt a francia annexionisták iálatos terveit leplezte le. Lehet, hogy a leleplezés burkoltan a német uszítók ellen volt fordítva. Sőt valószínű, mert a kancellár által mondott tények már ismeretesek voltra is a francia kamara titkos üléséről szóló tudósításokból az derült ki, hogy a francia komány Poincaré és híveinek aljas tervei miatt kétségbeesett védekezésre szorult. Érthettek a német annexionisták is a kancellár beszédéből. Megérthették, ha akarták, mily türében bontogatta maga alatt egy leszegezett Lávát az ambituson, felkelt, odaállt az udvar közepére és felnézett a padlásajtóra. Fentről a padláson járók dobogó lépte tetszett néha. Egyszer csak a nyíláson kirepült valami fehér. A levegőben szárnyakra esett szét és ideodahullongott. Telekt kottalapok voltak. Az őrmester felkiáltott a padlásra. Azok nem feleltek. Kisvártatva megint nagy papírcsomó repült a levegőben. Majd tompa recsegés zaja hallatszott a padlásról. Valami láda recsegése, amint alkalmasint azok feszegették. Az ajtónyitásban megjelent a fekete és megnézte a világoson, hogy mit tart a kezében. Ide-oda forgatta: szőkefürtös paróka volt. Vigyorogva felcsapta a fejére. Nagy volt neki, de megállt rajta. Az alantiak hangosan nevettek, az őrmester sóváran nézte. A fekete megint eltűnt, helyette a szőke ember jelent meg az ajtónyitásban, amint nagy ügygyelbajjal rángatott oda egy ládát. A lépcső alján ülő két katona felkászolódott, felsietett a lépcsőn. A vállukat alája illesztették a ládának, fent a sebhelyes szőke, meg a fekete megemelték. A láda lassan jött lefelé. A heverészőek felültek vagy lábra álltak, várták a ládát. A teherhordók letették az udvar közepére. Már akkor az őrmester két katonát mohón félrelökve, odasietett és sóvár kézzel könyikig belenyúlva, kirántott belőle, amit lehetett. A kis fekete — fején a francia parókával — szemközt vele szintén belenyúlt. A többiek is kezdték kihajigálni a holmit. Tarka szövetek voltak ezek, színházi jelmezek, lakk lábszárak, parókák, süvegek. Úgy röpködtek a ládából a serényen dolgozó karok alól hátrafelé, mint a pillangók. Ahová hullottak, vig ordilás, nevetés, marakodás hangzott fele Piros rongyok* sárgult csipkék* utálatos más népek ősi birtoka után kezet nyújtani, hóditó őrületért emberek százezreit s a nemzeti vagyon miniftkljait feláldozni. Érthettek belőle — ha akartak. De ha akarták, úgy is értelmezhették a beszédet, hogy a kancellár, midőn kiemelte, hogy ellenfeleink a legkevésbé sem gondolnak az annexióról való lemondásra, mintha még jobban eltávolodott volna a birodalmi gyűlés békehatározatától, mintha csak azt mondta volna: mit ér ezek után az egész rezolució? Ezt nem mi mondjuk, ezt egy német békepárti lap veti, nem jogtalanul, a kancellár szemére. S ho így maga a német közvélemény nincsen egészen tisztában a kancellárnak a német többség imponáló nyilatkozatához való viszonyával, akkor igen nagy szükség volt arra, hogy Michaelis magatartását Czernin magyarázza meg, azzal a kijelentéssel, hogy ez a határozat Michaelis beszédével együtt elválaszthatatlan egészet alkot. Habozás nélkül elfogadjuk a külügyminiszter határozott interpretációját, mely Michaelis kissé elmosódott fejtegetéseit szerencsésen egészíti ki. A kancellár csak hálás lehet a külügyminiszternek, ha a maga politikai talentumát, egységes támogatást élvező meggyőződését a közös küzdelem szolgálatába állítja. Bismarckja a német népnek sem minden nap akad. A német nép erejéből, nagyságából, érdemeiből nem von le semmit, hogy a változó sors a bécsi külügyminiszteri székbe nagyobb koncepciójú, élesebben látó, határozottabban cselekvő s valljuk be, szerencsésebb helyzetű államférfit ültetett, mint amilyet Németország kancellárnak nyert A két államférfiú viszonya súlyos feladatokat ró Czerninre. Míg Michaelis szándékai s meggyőződése felől maguk a németek sincsenek tisztában, neki, Grerninnek kel azt a politikát megtestesítenie, mely a küzdő és vérző népek óriási többségének ideálja. Londonból Berlinbe Bécsen át vezet az út, csak néhány napos ez a jelszó, de talán hosszú életű lesz. Mi nem vagyunk a kezdeményezés dicsőségére. A békeszerző glóriás címét is szívesen átengedjük másnak — a béke kedvéért. De ha úgy követelik a viszonyok, hogy most a külügyminiszt aranyozott cafatok, tüllök, flitteres atlaszok szállongtak a földre és a katonák egymásba botolva, haloltukban bukdácsolva kapdostak a holmi után. Ez is, az is magára kapkodva, amit szerzett. Az egyik katona magára öltött egy nagy pávakék női belépőt és azon keresztül spádét övezett a derekára. Egy másik lovagcsizmát talált, de csak egy felet. Kicsi volt neki, csak torokig tudta belenyomni a lábát, igy ugrándozott tehát a szárán, a csizma fejét kölöncként lökdösve féllába előtt. Megint egy másik rózsaszín selyem-álarcot tett fel és furcsa mozdulatokkal csapkodva a karjait, kukorékolt. Volt, aki ismeretlen szabású ujjast nadrágnak nézett és annak felöltésével bíbelődött és volt aki fehér cilinderére ráhúzott még egy sárgarézből való, színes üvegekkel ékes királyi koronát. A virágok közé egy nyurga, fiatal fickó feküdt, mímelte, hogy alszik és hermelinszegésü piros palásttal takaródzott. Vad nevelés, röfögő és sikoltó kiáltások, eszeveszett torz ugrálások verték fel az udvart. Akik reszelték eleinte, utóbb azok is magukra kaptak egyetmást. A sebhelyes szőke lerántotta a virágok közt alvóról a palástot és vállára kerítette. Mindenki boldogan nevetett, mindenki máson és különösen szívből magán. A fészerből, ahová öltözni bújt, a lármába előlépett a kis fekete. Pikkelyezett tüllszoknyát vett a derekára, a vállára egy virágos, tarka szoknyát kötözött, fején a hosszú paróka szőke fürtéi csapódtak. Harsány kacagás fogadta. Valaki rákiáltott, hogy táncoljon. Nem kérette magát, elkezdett táncolni. Nőutánzó, ledér mozdulatokkal kacagtatta őket. Azok ráütögettek. Az egyik megfogdosta a mellét ,mire a kis fekete vékony bangóit si Lloyd George Anglia Haderejéből A búvárhajóveszély elmúlt Genf, július 31. Lloyd George angol miniszterelnök, mielőtt Londonba visszautazott volna, magáig hivatta a párisi lapok képviselőit, akik előtt érdekes nyilatkozatot tett Anglia készültségéről. Anglia ma büszkén elmondhatja, mondotta, hogy központja a szövetséges hatalmai ellátásának. Miután a háború kezdetén flottája, kivül egy olyan kis hadserege volt, amely összehasonlítva az európai hadseregekkel, egy skatulya ólomkatonának látszott, ma öt és fél millió emberrel rendelkezik, nem számítva a flotta félmilliónyi legénységét és az egymilliós gyarmati hadsereget. A szövetségeseknek Anglia közel kétmillió tonna kereskedelmi hajótérfogatot bocsátott rendelkezésére, az angol bányákban közel egymillió ember dolgozik és el lehet mondani, hogy Angliában a mezőgazdasági üzemen kívül nincs magánipar, csak háborús ipar. Fejtegetései közül a legérdekesebbek azok voltak, amelyek a búvárhajóháborúra vonatkoztak Az angol miniszterelnök beismerte, hogy a német búvárhajók áprilisi eredményei csakugyan megdöbbentőek voltak. Ha az elsülyesztések ezen a nívón is maradtak volna, akkor helyes lett volna a német kormány számítása és Angliát néhány hónapon belül térdre kényszerítette volna. Közben azonban szerencsére a búvárhajóháború eredményei csökkentek, a veszedelem teljesen elmúlt. Nagy-Britanniáit éhséggel legyőzni nem lehet, szükséglete fedezve van és a torpedózás elleni védőrendszabályok immár nagyon hatásosak. Egy sürgönyt kapott éppen, amely azt jelenti, hogy a hajótérfogatban való átlagos veszteség az újabb időben jelentékenyen az áprilisi eredmények mögött maradt. Ehhez járul az angol hajógyárak lázas munkája, amelyek a háború kezdete óta 682 hajót, közte húsz dreadnoughtot építettek és ezidőszerint 668 új hajót bocsátottak vízre. A párisi konferencia eredményével az angol miniszterelnök meg van elégedve. Természetesen nem árulhat el semmit, csak annyit, hogy Oroszország Németországnak az utóbbi napokban örvendetes meglepetést szerzett, a legközelebbi napok az ellenségnek újabb meglepetést szereznek, de ennek már nem fog örülni, költözött. Egy másik a derekát csípte meg.’ Odavoltak az elemi kacagástól. A sebhelyes széke a királyi palástban odalépett és karonfogta. — Én vagyok Ferdinand, gyere, te leszel a szeretőm! Ekkor az őrmester, akinek az arcán pufók és kapzsi pirosság ült, rávágott valamivel a szőke katona fejére. Az dühösen visszarántotta a fejét. Vad tekintete az őrmester szemébe fúródott, aki hevülten és forrón kiáltotta: — Te nem leszel Ferdinánd! Én leszek a király, mert én vagyok az őrmester! Kuss innen! Nem látod a kezemben a kormánypálcát? Aranyozott fából való kormánypálcát tartott a kezében. A szőke eleresztette a fekete karját. Az őrmester lerántotta róla a palástot és nagynehezen, félkézzel magára cibálta. Aztán rákiáltott a cilinderesre: — Add ide azt a koronát! Az siető szolgálatkészséggel levette a koronát. Az őrmester habzsoló szemmel, görcsös kézzel kapott utána. És a boldogságtól formátlan arccal a fejére tette. Majd módosan a karját nyújtotta a feketének. — Gyere, az én szerelőm leszel és most parancsolni fogunk! Odavezette a lépcsőhöz. Felmentek a garádics negyedik fokára és ott leültek. Az őrmester méltósággal végignézett a tarka rongyokban röhögő népen. És meglátta a szőkét. Az még mindig az előbbi helyen állott és sötéten nézte a királyt. — Térdeljetek le előttem! — mondta az őrmester és megütögette a kis fekete la- pockáját. A katonák a sokféle szikekben vigyorogva a téren a cselekvés sora, akkor cselekedjék, alá kor teljes határozottsággal mutasson utat a kancellárnak.