Pesti Napló, 1917. augusztus (68. évfolyam, 191-217. szám)

1917-08-01 / 191. szám

2 Szerda PESTI NAPLÓ 1917. augusztus 1. adni, képviselvén azt az álláspontot, mely egyedül elképzelhető három évi vérontás után, midőn bizonyos, hogy sem minket nem győz­hetnek le, sem mi nem semmisíthetjük meg az egész világot. A külügyminiszter értelmet­lennek mondja ezek után a háború folytatá­sát. Hogyan fejezze ki meggyőződését, véle­ményét, visszarettenését és megborzadását a tömeg, a nép embere, akit diplomáciai felelős­ség, mérséklet nem kötelez? Ha már a leg­magasabb helyen így hangzik a lesújtó ítélet: értelmetlent akkor alulról harsány kiáltásban kell kitörnie a felszabadulás érzésének. Czernin ötvenmillió ember lelkéből be­szél; a póznélküli s óvatos diplomata hangjá­nak az ad hasonlíthatatlan erőt, hogy ebben a kérdésben két állam sokfelé húzó népe és pártja, ujjainkon megszámlálható néhány perverz, vagy feltűnni vágyó ember kivételé­vel mellette van. Igaz, Grerninnek könnyű volt ötvenmillió ember hangján beszélnie. Michaelis nem ütheti meg a tisztességes, de határozott békevágy hangját úgy,­ hogy a hang az egész német nép lelkében rezonáljon. Mi hisszük, hogy odaát is törpe kisebbség az uszítók. De hangosak. Czernin a megegyezé­sen alapuló békéről beszélt, s a németországi alldeutschok számára a Verständigungsfrieden ,vadító vörös posztó, „nyomorúságos formula“, bénák mankója, melylyel szemben a Deutsche­­Frieden jelszavát írták zászlajukra; ez a né­met béke a „határok biztosítását“ jelenti s a határbiztosítást alldeutschék még ma is úgy magyarázzák, hogy ennek kedvéért például Belgiumot, tehát idegen nyelvű, fajtájú, ön­álló, nagy kultúrájú népet annektálni kell. Nagy kérdés azonban, nem hallgatná­­nak-e el ezek az uszítok, ezek a félelmes té­bolya vérgezimádók, ha ellentmondást nem Hir,ő hangolt s a német nép kétségtelen nagy több ■ ge­t nevében rájuk rivallnának? Ez, mindeddig, nem történt meg. Michaelis, ugyanakkor, midőn Czernin egy alkotni kész optimám­ia szép békeprogrammját vázolta, ugyancsak újságírók előtt a francia annexio­­nisták i­­álatos terveit leplezte le. Lehet, hogy a leleplezés burkoltan a német uszítók ellen volt fordítva. Sőt valószínű, mert a kancellár által­­ mondott tények már ismeretesek vol­tra is a francia kamara titkos üléséről szóló tudósításokból az derült ki, hogy a francia kom­ány Poincaré és híveinek aljas tervei m­­iatt kétségbeesett védekezésre szorult. Ért­hettek a német annexionisták is a kancellár beszédéből. Megérthették, ha akarták, mily türében bontogatta maga alatt egy leszegezett Lávát az ambituson, felkelt, odaállt az­ udvar közepére és felnézett a padlásajtóra. Fentről a padláson járók dobogó lépte tetszett néha. Egyszer csak a nyíláson kirepült valami fe­hér. A levegőben szárnyakra esett szét és ide­­odahullongott. Telek­t kottalapok voltak. Az őrmester felkiáltott a padlásra­. Azok nem fe­leltek. Kisvártatva megint nagy papírcsomó repült a levegőben. Majd tompa recsegés zaja hallatszott a padlásról. Valami láda recsegése, amint alkalmasint azok feszegették. Az ajtónyitásban megjelent a fekete és megnézte a világoson, hogy mit tart a kezé­ben. Ide-oda forgatta: szőkefürtös paróka volt. Vigyorogva felcsapta a fejére. Nagy volt neki, de megállt rajta. Az alantiak hangosan nevettek, az őrmester sóváran nézte. A fekete megint eltűnt, helyette a szőke ember jelent meg az ajtónyitásban, amint nagy ügygyel­­bajjal rángatott oda egy ládát. A lépcső alján ülő két katona felkászolódott, felsietett a lép­csőn. A vállukat alája illesztették a ládának, fent a sebhelyes szőke, meg a fekete megemel­ték. A láda lassan jött lefelé. A heverészőek felültek vagy lábra álltak, várták a ládát. A teherhordók letették az udvar köze­pére. Már akkor az őrmester két katonát mo­hón félrelökve, odasietett és sóvár kézzel kö­­nyikig belenyúlva, kirántott belőle, amit le­hetett. A kis fekete — fején a francia paró­kával — szemközt vele szintén belenyúlt. A többiek is kezdték kihajigálni a holmit. Tarka szövetek voltak ezek, színházi jelme­zek, lakk lábszárak, parókák, süvegek. Úgy röpködtek a ládából a serényen dolgozó ka­rok alól hátrafelé, mint a pillangók. Ahová hullottak, vig ordilás, nevetés, marakodás hangzott fele Piros rongyok* sárgult csipkék* utálatos más népek ősi birtoka után kezet nyújtani, hóditó őrületért emberek százezreit s a nemzeti vagyon miniftkljait feláldozni. Érthettek belőle — ha akartak. De ha akar­ták, úgy is értelmezhették a beszédet, hogy a kancellár, midőn kiemelte, hogy ellenfeleink a legkevésbé sem gondolnak az annexióról való lemondásra, mintha még jobban eltávolodott volna a birodalmi gyűlés békehatározatától­, mintha csak azt mondta volna: mit ér ezek után az egész rezolució? Ezt nem mi mondjuk, ezt egy német béke­párti lap veti, nem jogtalanul, a kancellár sze­mére. S ho így maga a német közvélemény nincsen egészen tisztában a kancellárnak a né­met többség imponáló nyilatkozatához való vi­szonyával, akkor igen nagy szükség volt arra, hogy Michaelis magatartását Czernin magya­rázza meg, azzal a kijelentéssel, hogy ez a ha­tározat Michaelis beszédével együtt elválaszt­hatatlan egészet alkot. Habozás nélkül elfo­gadjuk a külügyminiszter határozott interpre­tációját, mely Michaelis kissé elmosódott fej­tegetéseit szerencsésen egészíti ki. A kancellár csak hálás lehet a külügyminiszternek, ha a maga politikai talentumát, egységes támogatást élvező meggyőződését a közös küzdelem szol­gálatába állítja. Bismarckja a német népnek sem minden nap akad. A német nép erejéből, nagyságából, érdemeiből nem von le semmit, hogy a változó sors a bécsi külügyminiszteri székbe nagyobb koncepciójú, élesebben látó, határozottabban cselekvő s valljuk be, szeren­csésebb helyzetű államférfit ültetett, mint amilyet Németország kancellárnak nyert A két állam­férfiú viszonya súlyos feladatokat ró Czerninre. Míg Michaelis szándékai s meggyő­ződése felől maguk a németek sincsenek tisz­tában, neki, Grerninnek kel azt a politikát megtestesítenie, mely a küzdő és vérző népek óriási többségének ideálja. Londonból Berlinbe Bécsen át vezet az út, csak néhány napos ez a jelszó, de talán hosszú életű lesz. Mi nem va­gyunk a kezdeményezés dicsőségére. A béke­szerző glóriás címét is szívesen átengedjük másnak — a béke kedvéért. De ha úgy köve­telik a viszonyok­, hogy most a külüg­yminisz­t aranyozott cafatok, tüllök, flitteres atlaszok szállongtak a földre és a katonák egymásba botolva, haloltukban bukdácsolva kapdostak a holmi után. Ez is, az is magára kapkodva, amit szer­zett. Az egyik katona magára öltött egy nagy pávakék női belépőt és azon keresztül spádét övezett a derekára. Egy másik lovagcsizmát talált, de csak egy felet. Kicsi volt neki, csak torokig tudta belenyomni a lábát, igy ugrán­dozott tehát a szárán, a csizma fejét kölönc­ként lökdösve féllába előtt. Megint egy másik rózsaszín selyem-álarcot tett fel és furcsa mozdulatokkal csapkodva a karjait, kukoré­kolt. Volt, aki ismeretlen szabású ujjast nadrágnak nézett és annak felöltésével bíbe­lődött és volt aki fehér cilinderére ráhúzott még egy sárgarézből való, színes üvegekkel ékes királyi koronát. A virágok közé egy nyurga, fiatal fickó feküdt, mímelte, hogy alszik és hermelinszegésü piros palásttal ta­­karódzott. Vad nevelés, röfögő és sikoltó kiál­tások, eszeveszett torz ugrálások verték fel az udvart. Akik reszelték eleinte, utóbb azok is magukra kaptak egyetmást. A sebhelyes szőke lerántotta a virágok közt alvóról a palástot és vállára kerítette. Mindenki boldogan neve­tett, mindenki máson és különösen szívből magán. A fészerből, ahová öltözni bújt, a lár­mába előlépett a kis fekete. Pikkelyezett tüll­­szoknyát vett a derekára, a vállára egy virá­gos, tarka szoknyát kötözött, fején a hosszú paróka szőke fürtéi csapódtak. Harsány ka­cagás fogadta. Valaki rákiáltott, hogy táncol­jon. Nem kérette magát, elkezdett táncolni. Nőutánzó, ledér mozdulatokkal kacagtatta őket. Azok ráütögettek. Az egyik megfogdosta a mellét­ ,mire a kis fekete vékony bangóit si­ Lloyd George Anglia Haderejéből A búvárhajóveszély elmúlt Genf, július 31. Lloyd George angol miniszterelnök, mielőtt Londonba visszautazott volna, magáig hivatta a párisi lapok képviselőit, akik előtt érdekes nyilat­kozatot tett Anglia készültségéről. Anglia ma büszkén elmondhatja,­­ mon­­dotta,­­ hogy központja a szövetséges hatalmai ellátásának. Miután a háború kezdetén flottája, kivü­l egy olyan kis hadserege volt, amely össze­hasonlítva az európai hadseregekkel, egy skatulya ólomkatonának látszott, ma öt és fél millió ember­rel rendelkezik, nem számítva a flotta félmilliónyi legénységét és az egymilliós gyarmati hadsere­get. A szövetségeseknek Anglia közel kétmillió tonna kereskedelmi hajótérfogatot bocsátott ren­delkezésére, az angol bányákban közel egymillió ember dolgozik és el lehet mondani, hogy Angli­á­ban a mezőgazdasági üzemen kívü­l nincs magán­ipar, csak háborús ipar. Fejtegetései közül a legérdekesebbek azok vol­tak, amelyek a búvárhajóháborúra vonatkoztak Az angol miniszterelnök beismerte, hogy a német búvárhajók áprilisi eredményei csakugyan meg­döbbentőek voltak. Ha az elsülyesztések ezen a nívón is maradtak volna, akkor helyes lett volna a német kormány számítása és Angliát néhány hó­­napon belül térdre kényszerítette volna. Közben azonban szerencsére a búvárhajóháború eredmé­nyei csökkentek, a veszedelem teljesen elmúlt. Nagy-Britanniáit éhséggel legyőzni nem lehet, szük­séglete fedezve van és a torpedózás elleni védő­rendszabályok immár nagyon hatásosak. Egy sür­gönyt kapott éppen, amely azt jelenti, hogy a hajótérfogatban való átlagos veszteség az újabb időben jelentékenyen az áprilisi eredmények mö­gött maradt. Ehhez járul az angol hajógyárak lá­zas munkája, amelyek a háború kezdete óta 682 hajót, közte húsz dreadnoughtot építettek és ez­­időszerint 668 új hajót bocsátottak vízre. A párisi konferencia eredményével az angol miniszterelnök meg van elégedve. Természetesen nem árulhat el semmit, csak annyit, hogy Orosz­ország Németországnak az utóbbi napokban ör­vendetes meglepetést szerzett, a legközelebbi na­pok az ellenségnek újabb meglepetést szereznek, de ennek már nem fog örülni, költözött. Egy másik a derekát csípte meg.’ Odavoltak az elemi kacagástól. A sebhelyes­­ széke a királyi palástban odalépett és karon­­fogta. — Én vagyok Ferdinand, gyere, te leszel a szeretőm! Ekkor az őrmester, akinek az arcán pu­fók és kapzsi pirosság ült, rávágott valamivel a szőke katona fejére. Az dühösen visszarán­totta a fejét. Vad tekintete az őrmester sze­mébe fúródott, aki h­evü­lten és forrón kiál­totta: — Te nem leszel Ferdinánd! Én leszek a király, mert én vagyok az őrmester! Kuss in­nen! Nem látod a kezemben a kormány­pál­cát? Aranyozott fából való kormánypálcát tartott a kezében. A szőke eleresztette a fekete karját. Az őrmester lerántotta róla a palástot és nagynehezen, félkézzel magára cibálta. Aztán rákiáltott a cilinderesre: — Add ide azt a koronát! Az siető szolgálatkészséggel levette a ko­ronát. Az őrmester habzsoló szemmel, görcsös kézzel kapott utána. És a boldogságtól formát­lan arccal a fejére tette. Majd módosan a kar­ját nyújtotta a feketének. — Gyere, az én szerelőm leszel és most parancsolni fogunk! Odavezette a lépcsőhöz. Felmentek a ga­­rádics negyedik fokára és ott leültek. Az őr­mester méltósággal végignézett a tarka ron­gyokban röhögő népen. És meglátta a szőkét. Az még mindig az előbbi helyen állott és sö­téten nézte a királyt. — Térdeljetek le előttem! — mond­ta az őrmester és megü­tögette a kis fekete la-­ pockáját. A katonák a sokféle szik­ekben vigyorogva a téren a cselekvés sora, akkor cselekedjék, alá kor teljes határozottsággal mutasson utat a kancellárnak.

Next