Pesti Napló, 1918. március (69. évfolyam, 51–77. szám)

1918-03-01 / 51. szám

­ /­ í Záre&Itta Szombaton: B­arta Lajos : Kék kalap. Vasárnap: Erdös Renée: Találkozás. A pesti úr meg a szeretője Írta: Farkas Imre Ott ültem a városi színházban, az utolsó sorban, a „Debrecen" című független politikai irányú napilap helyén. A színpadon a Gésák operettet játszották, fürtös cseresznyevirágok és kissé karámszerű pagodák voltak a háttér vásznára festve, a sugalyuk előtt pedig kétes tisztaságú matróz-egyenruhák olvadtak össze japáni obikkal és kimonókkal A pesti ur a földszinti páholyban ült a nő­vel. Smokingban volt és a szemén fekete kere­tes monoklit viselt. A kezén fehér gl­asz é­kettyű, három fekete csíkkal. A plasztronja vakított, a gombjai villogtak a félhomályos színházban és olyan arccal ült, mint aki már túl van mindenen, aki mindent végigpróbált és aki mindent un, de legfőképpen azt a szőke­rózsaszín gyönyörűséget, aki ott ül egy páholy­ban vele. A nő három estén át vendégszerepelt a debreceni színházban és előtte való nap lépett föl utoljára a „Dolovai nábob leányá"-ban. Igen nagy sikere volt, estéről-estére egyre job­ban hódította meg a közönséget, virágokat ka­pott, kihívást és tapsot töméntelent. Mikor a Bilitzky kadét lakásán találja a férje, azt, hogy: ne merjen rólam rosszat gondolni,­ s olyan pompásan mondta, hogy nyílt színen is megtapsolták. Először energikusan mondta, másodszor sértődött, bizonytalan hangon, harmadszor kissé pityeregve. Szőke volt és kissé érett volt már a szépsége, de kócsagos kalapja, finom profilja és púdertől hamvas válla kitűnően érvényesült a piros bársonyos páholy homályában. A pesti úr aznap reggel érkezett, hogy haza vigye. A pesti úr szeretője volt a színésznőnek. Ezt tudtuk valamennyien, tudta az egész or­szág és most, hogy a pesti urat színről-szinte láttuk, zajosan helyeseltük ezt a viszonyt. Mert a pesti úr nagyon elegáns volt és hihetetlenül fölényes. Úgy állította be a dolgot, mintha már torkig volna a nővel, az pedig oly kedves volt hozzá, olyan alázatosan és olyan moso­lyogva nézett föl rá, hogy egyszerűje bizony­talan sejtésekkel és titokzatos elképzelésekkel telt meg a szívem. Azt egy pillanatig sem hit­tem, hogy ez a hideg fölény egyéb is lehet, mint egy kitűnően alkalmazott pose, hogy ez valódi unalom lehet, elteltség, csömör. Nem. A pesti úr tudja, hogy mitől szédülnek el a nők, akár ősszel a legyek. És bámultam a fér­fias energiáját, a nagyszerű önuralmát, hogy milyen hidegvérrel és milyen elegánsan néz el a nő kócsagja fölött, ahelyett, hogy bele­harapna a gömbölyű, érett, hamvas vállába. Az „Angol királynő"-be mentek át va­csorázni, halat ettek, valami húsételt és egy üveg pezsgőt nyittattak. Az asztal közepén nagy piros rózsacsokor állott, szép olaszor­szági sötétvörös rózsák. A pesti úr mindent villával evett a haltól kezdve a fagylaltig. Az­után fölállottak, nagyon finom bundákat ad­tak rájuk és kimentünk a vonathoz, mert én is kimentem utánuk. Megnéztem, hogy utaz­­nak el. . Nagyon jó bőröndjeik voltak, sárga bor­júbőr ládák, szegletesek, névjegyekkel, mo­nogrammokkal. A pesti úr kofferje tele volt ragasztva mindenféle cédulákkal, külföldi jó hotelek színes reklámcimkéivel. A hordár le­vett sapkával­­búcsúzott tőlük — kaphatott az talán egy forintot is. Hálókocsiban utaztak, a hálókocsi mahagóni­­ája és sötétzöld füg­gönye között még feltűnt a pesti úr barna profilja és a művésznő aranyszőke frizurája. És elindultak Pestre, Pestre . . .! Akkor én már voltam egyszer Pesten, a millenium­ra hozott fel az apám. Az Orient­szál­lóban szállottunk meg és én csillogó sze­mekkel és szívdobogva néztem a nagyszerű képet, a barna Népszínházat, ahol „A próba­házasság" sikere dinti, a Flór-utcáig futó, szikrázó villamosokat, a titokzatos Rökk Szi­lárd­ utcát. Mikor először mentem végiig a Kerepesi-út széles aszfaltján , mintha nem is a földön járnék. A Szikszay-vendéglő abla­kánál ebédeltünk és én szomjas szemmel néz­tem a járó­kelő népet, a sok csinos nőt, a sok jól öltözött férfit. Gondolatom követte a homályba vesző vonatot, Ebesen, Kábán, Ladányon és Szol­nokon végig, megelőztem, hipp-hopp, ott vol­tam Budapesten. Szinte láttam, amint gummi­rádlisba ülnek, láttam egy elegáns garcon la­kást valahol a Szentkirályi- vagy a Muzeum­­utcában. Égő arccal, felkorbácsolt fantáziá­val jöttem akkor haza a vasúttól a Piac-ut­cán végig. A kis templom palatetője, mint .egy. ó­riási szentjáfiásrete, feketén Budapest, 1918. 69-ik évfolyam. 51. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 38 kor. — tíz. Fél évre „19 . — » Negyedévre 9 Egy hóra 3 50 Egyes szám ára: Budapes­ten, vid­éken és pályaudva­rokon 16 fillér i^­s »• • ATVITft iíltek, március 1 SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL Budapest, Rákóczi-út 18. TELEFON József 62—30, 62—31, 62—32, 62-33, 62—34. Felelős szerkesztS. József 62—36. Igazgatóság: József02 —38. Jönnek... jönnek... Jönnek a hadifoglyok, egyre többen és a Többen jönnek.­­ Olyan nagy csapatokban, olyan tömör dandárokban, hogy maga a honvédelmi mi­niszter is elcsodálkozik rajta, hisz még vége sincs a háborúnak, még meg sem kötötték az orosz békét, katonáink pedig — régi harco­sok — áttörik a saját drótakadályainkat, s átgázolva három év minden szenvedésén, a szibériai fehér havon, a vér vörös macskán, egyszerre itthon teremnek. Eddig hadifoglyok voltak. Ma is azok. Most a hadifoglyaink, ki­ket nem a hegyes, nyurga muszka szurony őriz, de a karjaink bilincse, a szeretetünk lánca és kalodája. Eddig a gyűlölet tartotta őket rabul, ma pedig a szeretet. Mennyire bol­dogok lehetnek a hadifoglyok ez örvendetes csere miatt, hogy most közöttünk vannak, édes, testvéri rabságban, s a mi hadifog­lyaink. Úgy érezzük, hogy nemcsak az itthoniak lepődnek meg ezen a világtörténelmi és egy­általában nem szabályos népvándorláson, ha­nem maguk a hazatérők is, kik évekig kép­zelődtek erről, kiböjtölt és koplató fantáziával, egy csepegő viaszgyertya lángjánál, és a re­ménytelenség éjszakáin oly izzó ecsettel fes­tették ki maguknak a képet, hogy belekáp­ráztak és elsápadtak az örömtől. Daloló vi­rágos vonaton mentek el, s úgy gondolták, hogy ugyanaz a daloló, virágos vonat röpíti őket vissza. A képzelet azonban sokszor tú­loz- Akik ma Mars véres vasszekerét hajtják, a bölcs kocsisok, nem hallgathatnak a pilla­nat érzelmes szavára, nekik kötelességük fi­gyelembe venni a hadiidők szigorú követel­ményét. Nem gyávaság, ha félünk a bakté­riumoktól, a kolera és prstis miazmáitól, ezektől a fölöttébb veszedelmes forradalmá­roktól, melyek ma is féktelenül garázdálkod­nak az immár szabaddá vált orosz földön. Ezért — igen bölcsen — kétheti „egészség­ügyi vesztegzár" alá kerülnek a hazatérők. Van azonban egy másik baktérium is, mely nem kevésbbé veszélyes, a bolsevikizmus bak­tériuma. Így történik, hogy szegény fogoly­testvéreink, miután megfürdetik, s­éregmen­tesítik és fertőtlenítik őket, új erkölcsi szap­pan és lelki kára alá kerülnek, melyet a hon­védelmi miniszter igen találó kifejezéssel „er­kölcsi vesztegzár"-nak nevez. Ha van ilyen szellemi fertőzés, annak meg kell gyógyulnia, le kell mosni katonáinkról azokat a foltokat, melyeket — ahogy a honvédelmi miniszter mondta — ott orosz „tévtanok" ejtettek rajtuk. Különben ebben a gyűjtőtáborban majd­nem családias az élet. Itt a hazatérő foglyok találkozhatnak a pótkeret altisztjeivel és tiszt­jeivel, a káplárral, az őrmesterrel és egyéb bajtársakkal, kiket a hosszú és szomorú fog­ság alatt nem láthattak, a tágabb hadi csa­láddal, mely világok átalakulása óta is pont olyan, mint annakelőtte s kellemes emlékeket ébreszt bennük kaszárnyaéletről, a régi baj­társi élményekről. Megnyugtatónak tartjuk a honvédelmi miniszter kijelentését, hogy kép­lett orvosok is vannak a gyűjtőtáborban és még megnyugtatóbb az, hogy alig akad dol­guk, minthogy hadifoglyaink majdnem mind egészségesek és orvosaink csak ezt az örven­detes tényt állapítják meg. Hogy pedig gyor­sabban múljon a várakozás ideje, mozi elő­adások­kal és színjátékokkal szórakoztatják az immár szabad h­adifoglyokat. Aztán azonnal családjukhoz engedik őket, négy heti, egy egész havi szabadságra­. A­z az érzésünk, hogy tulajdonképpen ez a négy hét, ez az egy hónap lesz a beteg­­ lelkek igazi gyógyfürdője, az igazi forradalmi ellenkúra, az igazi és foganatos vesztegzár, mindenféle­ baktériumok és vámmal sújtott, garabonciás gondolatok ellen. Ha a magyar katona viszont­látja az otthonát, akkor a puha és édes csa­ládi lámpafény­ben a felesége és kis gyermeke mosolyánál heged be a sebe, itt ocsúdik újra tudatára emberi méltóságának és az élet ér­telmének. Ezzel szemben az ellenség izgága mesterkedése hiábavaló. Katonáink a roko­naiktól tudják meg a hadihelyzetet, mikor m­aguk körül érzik a végtelen és élő és lélegző magyar földet, melyet már nem tipor ellen­ség, mint 1914-ben, tulajdonképpen eb­ben a körben ébrednek föl a fogság lidérces álmából. Orosz, román, szerb nem tanyázik többé a magyar földön. Határainkat nem fe­nyegeti iejjjbé ellenség. Ezt mondja el majd a család s a.cü­alád, a hitves, a kis gyermek nem bolseviki. ff. Imin .lányait — A román béketÁrgyalások míg nem vezettek eredményre — az orosz c­s­eg*d­e megérkezett BretxM­itamScba — A kistö­ttség vezetője forra­tlaánul szociatista, nem peelEg bolseviki — Elkentétek Lenin és TrocStil között . Az orosz béketárgyalásoknak szombaton kell véget érniök Czernin külügyminiszter ma közvetetlen tárgyalásokat folytatott Ferdinánd román ki­rálylyal. Ez egy rendkívül érdekes epizódja a román béketárgyalásoknak, mert igen ke­vés példa van arra a közelmúlt történetében, hogy egy államfő tanácskozzék a béke meg­kötéséről egy másik állam meghatalmazott­jával. Pozitív következtetéseket nehéz volna levonni a román király és Czernin találkozá­sából. De a találkozás ténye arra vall, hogy a központi hatalmak feltételei között aligha szerepel a román uralkodó detroitizálása. Ötödik napja folynak a román béketár­gyalások, amelyeknek bázisáról, menetéről, és eredményeiről még mindig teljesen tájéko­zatlan a nyilvánosság. Csak azt halljuk, hogy

Next