Pesti Napló, 1918. március (69. évfolyam, 51–77. szám)
1918-03-01 / 51. szám
/ í Záre&Itta Szombaton: Barta Lajos : Kék kalap. Vasárnap: Erdös Renée: Találkozás. A pesti úr meg a szeretője Írta: Farkas Imre Ott ültem a városi színházban, az utolsó sorban, a „Debrecen" című független politikai irányú napilap helyén. A színpadon a Gésák operettet játszották, fürtös cseresznyevirágok és kissé karámszerű pagodák voltak a háttér vásznára festve, a sugalyuk előtt pedig kétes tisztaságú matróz-egyenruhák olvadtak össze japáni obikkal és kimonókkal A pesti ur a földszinti páholyban ült a nővel. Smokingban volt és a szemén fekete keretes monoklit viselt. A kezén fehér glasz ékettyű, három fekete csíkkal. A plasztronja vakított, a gombjai villogtak a félhomályos színházban és olyan arccal ült, mint aki már túl van mindenen, aki mindent végigpróbált és aki mindent un, de legfőképpen azt a szőkerózsaszín gyönyörűséget, aki ott ül egy páholyban vele. A nő három estén át vendégszerepelt a debreceni színházban és előtte való nap lépett föl utoljára a „Dolovai nábob leányá"-ban. Igen nagy sikere volt, estéről-estére egyre jobban hódította meg a közönséget, virágokat kapott, kihívást és tapsot töméntelent. Mikor a Bilitzky kadét lakásán találja a férje, azt, hogy: ne merjen rólam rosszat gondolni, s olyan pompásan mondta, hogy nyílt színen is megtapsolták. Először energikusan mondta, másodszor sértődött, bizonytalan hangon, harmadszor kissé pityeregve. Szőke volt és kissé érett volt már a szépsége, de kócsagos kalapja, finom profilja és púdertől hamvas válla kitűnően érvényesült a piros bársonyos páholy homályában. A pesti úr aznap reggel érkezett, hogy haza vigye. A pesti úr szeretője volt a színésznőnek. Ezt tudtuk valamennyien, tudta az egész ország és most, hogy a pesti urat színről-szinte láttuk, zajosan helyeseltük ezt a viszonyt. Mert a pesti úr nagyon elegáns volt és hihetetlenül fölényes. Úgy állította be a dolgot, mintha már torkig volna a nővel, az pedig oly kedves volt hozzá, olyan alázatosan és olyan mosolyogva nézett föl rá, hogy egyszerűje bizonytalan sejtésekkel és titokzatos elképzelésekkel telt meg a szívem. Azt egy pillanatig sem hittem, hogy ez a hideg fölény egyéb is lehet, mint egy kitűnően alkalmazott pose, hogy ez valódi unalom lehet, elteltség, csömör. Nem. A pesti úr tudja, hogy mitől szédülnek el a nők, akár ősszel a legyek. És bámultam a férfias energiáját, a nagyszerű önuralmát, hogy milyen hidegvérrel és milyen elegánsan néz el a nő kócsagja fölött, ahelyett, hogy beleharapna a gömbölyű, érett, hamvas vállába. Az „Angol királynő"-be mentek át vacsorázni, halat ettek, valami húsételt és egy üveg pezsgőt nyittattak. Az asztal közepén nagy piros rózsacsokor állott, szép olaszországi sötétvörös rózsák. A pesti úr mindent villával evett a haltól kezdve a fagylaltig. Azután fölállottak, nagyon finom bundákat adtak rájuk és kimentünk a vonathoz, mert én is kimentem utánuk. Megnéztem, hogy utaznak el. . Nagyon jó bőröndjeik voltak, sárga borjúbőr ládák, szegletesek, névjegyekkel, monogrammokkal. A pesti úr kofferje tele volt ragasztva mindenféle cédulákkal, külföldi jó hotelek színes reklámcimkéivel. A hordár levett sapkávalbúcsúzott tőlük — kaphatott az talán egy forintot is. Hálókocsiban utaztak, a hálókocsi mahagóniája és sötétzöld függönye között még feltűnt a pesti úr barna profilja és a művésznő aranyszőke frizurája. És elindultak Pestre, Pestre . . .! Akkor én már voltam egyszer Pesten, a milleniumra hozott fel az apám. Az Orientszállóban szállottunk meg és én csillogó szemekkel és szívdobogva néztem a nagyszerű képet, a barna Népszínházat, ahol „A próbaházasság" sikere dinti, a Flór-utcáig futó, szikrázó villamosokat, a titokzatos Rökk Szilárd utcát. Mikor először mentem végiig a Kerepesi-út széles aszfaltján , mintha nem is a földön járnék. A Szikszay-vendéglő ablakánál ebédeltünk és én szomjas szemmel néztem a járókelő népet, a sok csinos nőt, a sok jól öltözött férfit. Gondolatom követte a homályba vesző vonatot, Ebesen, Kábán, Ladányon és Szolnokon végig, megelőztem, hipp-hopp, ott voltam Budapesten. Szinte láttam, amint gummirádlisba ülnek, láttam egy elegáns garcon lakást valahol a Szentkirályi- vagy a Muzeumutcában. Égő arccal, felkorbácsolt fantáziával jöttem akkor haza a vasúttól a Piac-utcán végig. A kis templom palatetője, mint .egy. óriási szentjáfiásrete, feketén Budapest, 1918. 69-ik évfolyam. 51. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 38 kor. — tíz. Fél évre „19 . — » Negyedévre 9 Egy hóra 3 50 Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és pályaudvarokon 16 fillér i^s »• • ATVITft iíltek, március 1 SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL Budapest, Rákóczi-út 18. TELEFON József 62—30, 62—31, 62—32, 62-33, 62—34. Felelős szerkesztS. József 62—36. Igazgatóság: József02 —38. Jönnek... jönnek... Jönnek a hadifoglyok, egyre többen és a Többen jönnek. Olyan nagy csapatokban, olyan tömör dandárokban, hogy maga a honvédelmi miniszter is elcsodálkozik rajta, hisz még vége sincs a háborúnak, még meg sem kötötték az orosz békét, katonáink pedig — régi harcosok — áttörik a saját drótakadályainkat, s átgázolva három év minden szenvedésén, a szibériai fehér havon, a vér vörös macskán, egyszerre itthon teremnek. Eddig hadifoglyok voltak. Ma is azok. Most a hadifoglyaink, kiket nem a hegyes, nyurga muszka szurony őriz, de a karjaink bilincse, a szeretetünk lánca és kalodája. Eddig a gyűlölet tartotta őket rabul, ma pedig a szeretet. Mennyire boldogok lehetnek a hadifoglyok ez örvendetes csere miatt, hogy most közöttünk vannak, édes, testvéri rabságban, s a mi hadifoglyaink. Úgy érezzük, hogy nemcsak az itthoniak lepődnek meg ezen a világtörténelmi és egyáltalában nem szabályos népvándorláson, hanem maguk a hazatérők is, kik évekig képzelődtek erről, kiböjtölt és koplató fantáziával, egy csepegő viaszgyertya lángjánál, és a reménytelenség éjszakáin oly izzó ecsettel festették ki maguknak a képet, hogy belekápráztak és elsápadtak az örömtől. Daloló virágos vonaton mentek el, s úgy gondolták, hogy ugyanaz a daloló, virágos vonat röpíti őket vissza. A képzelet azonban sokszor túloz- Akik ma Mars véres vasszekerét hajtják, a bölcs kocsisok, nem hallgathatnak a pillanat érzelmes szavára, nekik kötelességük figyelembe venni a hadiidők szigorú követelményét. Nem gyávaság, ha félünk a baktériumoktól, a kolera és prstis miazmáitól, ezektől a fölöttébb veszedelmes forradalmároktól, melyek ma is féktelenül garázdálkodnak az immár szabaddá vált orosz földön. Ezért — igen bölcsen — kétheti „egészségügyi vesztegzár" alá kerülnek a hazatérők. Van azonban egy másik baktérium is, mely nem kevésbbé veszélyes, a bolsevikizmus baktériuma. Így történik, hogy szegény fogolytestvéreink, miután megfürdetik, séregmentesítik és fertőtlenítik őket, új erkölcsi szappan és lelki kára alá kerülnek, melyet a honvédelmi miniszter igen találó kifejezéssel „erkölcsi vesztegzár"-nak nevez. Ha van ilyen szellemi fertőzés, annak meg kell gyógyulnia, le kell mosni katonáinkról azokat a foltokat, melyeket — ahogy a honvédelmi miniszter mondta — ott orosz „tévtanok" ejtettek rajtuk. Különben ebben a gyűjtőtáborban majdnem családias az élet. Itt a hazatérő foglyok találkozhatnak a pótkeret altisztjeivel és tisztjeivel, a káplárral, az őrmesterrel és egyéb bajtársakkal, kiket a hosszú és szomorú fogság alatt nem láthattak, a tágabb hadi családdal, mely világok átalakulása óta is pont olyan, mint annakelőtte s kellemes emlékeket ébreszt bennük kaszárnyaéletről, a régi bajtársi élményekről. Megnyugtatónak tartjuk a honvédelmi miniszter kijelentését, hogy képlett orvosok is vannak a gyűjtőtáborban és még megnyugtatóbb az, hogy alig akad dolguk, minthogy hadifoglyaink majdnem mind egészségesek és orvosaink csak ezt az örvendetes tényt állapítják meg. Hogy pedig gyorsabban múljon a várakozás ideje, mozi előadásokkal és színjátékokkal szórakoztatják az immár szabad hadifoglyokat. Aztán azonnal családjukhoz engedik őket, négy heti, egy egész havi szabadságra. Az az érzésünk, hogy tulajdonképpen ez a négy hét, ez az egy hónap lesz a beteg lelkek igazi gyógyfürdője, az igazi forradalmi ellenkúra, az igazi és foganatos vesztegzár, mindenféle baktériumok és vámmal sújtott, garabonciás gondolatok ellen. Ha a magyar katona viszontlátja az otthonát, akkor a puha és édes családi lámpafényben a felesége és kis gyermeke mosolyánál heged be a sebe, itt ocsúdik újra tudatára emberi méltóságának és az élet értelmének. Ezzel szemben az ellenség izgága mesterkedése hiábavaló. Katonáink a rokonaiktól tudják meg a hadihelyzetet, mikor maguk körül érzik a végtelen és élő és lélegző magyar földet, melyet már nem tipor ellenség, mint 1914-ben, tulajdonképpen ebben a körben ébrednek föl a fogság lidérces álmából. Orosz, román, szerb nem tanyázik többé a magyar földön. Határainkat nem fenyegeti iejjjbé ellenség. Ezt mondja el majd a család s a.cüalád, a hitves, a kis gyermek nem bolseviki. ff. Imin .lányait — A román béketÁrgyalások míg nem vezettek eredményre — az orosz cseg*de megérkezett BretxMitamScba — A kistöttség vezetője forratlaánul szociatista, nem peelEg bolseviki — Elkentétek Lenin és TrocStil között . Az orosz béketárgyalásoknak szombaton kell véget érniök Czernin külügyminiszter ma közvetetlen tárgyalásokat folytatott Ferdinánd román királylyal. Ez egy rendkívül érdekes epizódja a román béketárgyalásoknak, mert igen kevés példa van arra a közelmúlt történetében, hogy egy államfő tanácskozzék a béke megkötéséről egy másik állam meghatalmazottjával. Pozitív következtetéseket nehéz volna levonni a román király és Czernin találkozásából. De a találkozás ténye arra vall, hogy a központi hatalmak feltételei között aligha szerepel a román uralkodó detroitizálása. Ötödik napja folynak a román béketárgyalások, amelyeknek bázisáról, menetéről, és eredményeiről még mindig teljesen tájékozatlan a nyilvánosság. Csak azt halljuk, hogy