Pesti Napló, 1918. augusztus (69. évfolyam, 177–203. szám)
1918-08-15 / 189. szám
amerikaiakban vakon bszó szövetségesek belátják, hogy ilyen döntő győzelmet a szaporodó tengerentúli hadosztályok segítségével sem vívhatnak ki — ami azután a megértés alapja lehetne — addig megint beláthatatlan idő múlhat el s addig keveset ér a központi hatalmak legőszintébb békeszándéka is. (/ff a cenzúra 2 sort tört.) Míg a nyugati eseményekkel szemben ma látszik más vigasztalás, mint a kitartó türelem, újra fellángol a keleti, az orosz harctér parazsa. Azt hittük, hogy a világnak ezen a táján már befejeztük a háborút s az orosz káosz semmiféle új akciót nem tűr meg. A káosz ma nagyobb, mint valaha, de fenyegetőbb is. A szovjet kormány a legkritikusabb helyzetbe került .Itt a cenzúrasort törött.) Németország új oroszországi diplomáciai képviselete nem fog többé Moszkvába viszszatérni, hanem a németek által megszállott területen lesz székhelye. Ez az intézkedés anynyit jelent, hogy ha a németek nem is döntöttek még véglegesen állásfoglalásukra nézve, de el vannak készülve minden eshetőségre. (Itt a cenzúra 1 szort törölt) Nem akarjuk most vizsgálni, hol történtek a hibák • 1 ! (Itt a cenzúra 4 sort törölt.) Csak meg akartuk mutatni igen rövid összefoglalásban, hogy mi a helyzet. Nyugaton az őrült szenvedélyeik percről-percre fokozódó tombolása, keleten újabb fellángolás. Különös bölcsesség nélkül is, beavatottság és nagyképűség nékül tudni lehet, hogy a néppel főhadiszálláson találkozó uralkodók szemei tüköröskörül lángoló horizontraszegeződnek. teléléni tudnak-e a lángnak és a viharnak ebben a tengerében észrevenni derűsebb foltokat, miket a mi gyarló szemeink még nem láthatnak meg? nála Fejérváry Géza, publicistája Csernátony Lajos, bankára Wahrmann Móric és rendőre Török János volt. Tisza csinálta a politikát, Csernátony papíron glosszálta azt, Fejérváry volt a híd Bécs és az akkori politikai Magyarország közt, Wahrmannék, Haas és Deutschék finanszírozták az országot és Török János vigyázott arra, hogy hangosan meg ne mukkanjon, akinek a bécsi katonai párttal és a mobil tőkével kipaktált ez a gentry-uralom nem tetszett. Mikszáth Kálmánnak pedig az volt a hivatása, hogy — a meggyőződése szerint? — humorával bearanyozta ezt a rezsimet, amelyet igazi lélekből senki sem tudott szeretni, tán még azok sem, akik belőle éltek. Ezek közé tartozott pedig Mikszáth is, amit nem az ő számlájára írnak fel, hanem az akkori Magyarországéra, ahol az irodalom nem, csak a politika tudott eltartani egy akkora szót, amilyen Mikszáth volt. Mint ő nevezte magát, az „utolsó magyar gentry", kiscsoltói Mikszáth Kálmán kényszerült arra, hogy ennek a korszaknak legyen Horatiusa. Valami nagyon ő sem tudott a dolgokért lelkesedni, éles ökonómiával inkább arra szorítkozott hát, hogy annak a szolgálatában az ellenféltipkedje és magának a rezsimnek bevallott hibáit, mint szükséges, kedves és a magyar rajból következő apró gyengéket mutassa be, miben nem mindig volt igaza. Védte ezt a rendszert nemcsak ő, más is. Mai, mint szabadelvű párti képviselő nemgyszer szólalt fel a Házban, de Jókai részteit a forradalomban is, ő március tizenötödik Volt állt a Nemzeti Színház rivaldái előtt és a Bach-korszak első éveiben a bujdosónak hahüveszedelemmel megsózott kenyerét ette. „Az új földesúr" és a „Csataképek" szerzője mögött,akár csak Klapka mögött, aki szintén volt Deák-párti képviselő, ott állt a negyvennyolc és a Bach-korszak szenvedése. Jókain, bai politikában szerepelt, meglátszott, hogy• kedv és érdeklődés nélkül teszi, muszájból (talán kenyérért ő is), kormánypártisága nem volt lényének inkarnátus tulajdonsága, csak félig kényszerű, félig nobilis ajándék, amit a kai fő király erkölcsi tőkéjét fogyasztván, nagylelkűen juttatott ifjúsága barátjának, férfikora gondozójának," Tisza Kálmánnak. Ám ami Jóskai számára az este volt, az a korszak jelentette .Mikszáth számára a kezdést és az ő negyvennyolc márciusa az volt, hogy a Sándor-utcai ház folyosói parlagján Tiszával tanácskozott, az ülésteremben felállással az ő népszerűtlen javaslataira szavazott, azok mellett irt a lapjában is. Mikszáth számára fontos volt a politika. Kulturálisan sokkal is elmaradottabb ország vagyunk, minthogy nálunk az író számára közömbös lehetne a politika. És most nem arra gondolunk, hogy az író nálunk kenyérkeresetből kénytelen politikai lapok munkatársának szegődni, hanem arra, hogy a mi ablikuununk az író és a költő megítélésénél nem tud szabadulni attól, hogy ne kutassa, a politikában milyen párthoz tartozott az illető tehetség. Petőfi Sándor és Ady Endre számára zsenijükön túl megmérhetetlen szerencse, hogy lélekkel és érdeklődéssel tudtak radikálisok lenni. Vajda János babérai elhervadásának pedig nem utolsó oka volt, hogy olyan korszakban, amikor a nemzet politikailag nagyon érzékeny volt, kormánypárti mandátumot vállalt, nem szólva arról, hogy a páratlan tehetségű Kuthy Lajosnak még nevét is megölte a szegénysége, amely őt arra szorította, hogy Bach Sándor kezéből kenyeret és hivatalt fogadjon el. Mikszáth Kálmán szerencséje az lett volna, ha őt a közönség és nem Tisza fedezi fel először. A Tisza-barátság tette, hogy ez a példátlan zseni, aki arra született, hogy a legnépiesebb magyar író legyen, egy népgyűlölő politika szolgálatában vállalt paszkillirói megbízatást. Akik nagyon közelről ismerték, tudják, hogy őszintén sosem volt Tiszáék embere. Na nem is indult radikálisnak, de függetlenséginek. Szeretett volna szélbali mandátumot kapni, de a Csanády Sándor és Németh Bérczi pártjának derogált a legnagyobb magyar szót a zsurnaliszta karzatról lehozni az ülésterembe és igy könnyű volt Tiszának őt egy mandátummal eljegyeznie magának. Őszinte nagy szkeptikus volt, tehetségesen cinikus, mint kevesen ebben az országban, ahol állampolgári kötelesség a meghatódottság és ahol éppen ezért volna bálványdöntő sikere egy igazi, erővel szkeptikus írónak. Mikszáth az volt, de csak szóval. Hitetlen és kegyetlenül okos. Ha valaha a bizalmas levélíró őszinteségével mert volna vallomást tenni kolosszális hitetlenségéről, emberlátó szkepsziséről, óriás lett volna, magyarban talán egy Swift, de mindenesetre egy Macaulay. (Titokban ezt az írót olvasta, kedvelte, arcképét az íróasztala fölött tartotta.) De ezt nem tudta. Nem akarta? . . . Nem merte? . . . Ahelyett, hogy bizalmatlansággal és szatírával egy halhatatlan karrikatúrát rajzolt volna egy mulandó és kicsiny korszakról, mint zseniális, tartozékot, de mégis csak mint tartozékai örökre hozzákapcsolta magát egy világhoz, amely — legalább ma már — még korruptságában is szegénynek látszik, fonákságában is unalmasnak. Az ő Napóleonja csak országos vicispán volt, Tisza Kálmán. Testi halála után emlékezete vette hal a kicsinyeibekkel, akikről ugy irt, mintha érdemes'lett volna.Még élt, népszerű volt, neve cseng' arany. Figyeltek rá, mert mindig aktuáli volt és mert írásban és szóban értette min szetét annak, hogyan kell rosszat monda... emberekről. Óriási volt a csipkelődésben, bár zsenije elhivatottságot adott volna neki arra is, hogy szatírájában szív, erő és világnézet legyen, mint egy, Juvenaliséban. Idáig nem jutott el. Megmaradt a csipkelődésnél, amely olyan messze esik a szatírától, mint az ötlet a gondolattól politika m M Wekerle pártalakítása és Tisza A képviselőház elnapolása óta tökéletes a csend a politikában, idehaza sincsenek a képviselők, csak a miniszterek folytatják munkájukat. A Ház összeültéig mégis nagy politikai események vannak készülőben, ezek között első és legfontosabb Wekerle új pártalakítása, amely tudvaletg nem volna egyéb, mint a munkapárttal való egyesülés új cím alatt. Wekerle maga még nem nyilatkozott ez ügyben, nyilatkozott azonban Tisza, aki Igazmondó című lapjának legközelebb megjelenő számába tüzes cikket ir, amelyben dicsőíti a munkapárti kormányzás erényeit, hevesen nekiront Esterczy minisztériumának és végül Wekerlét is alig kimérve, a fúzióról való véleményét mondja el. itt -V1. Azzal kezdi Tisza, hogy a munkapárti kormány gazdálkodása legfőbb eredményének azt tekinti, hogy a nagy időkhöz méltó háborús hangulatot tudott teremteni és ezt mindvégig meg tudta tartani. Az utána következő kormánynak, tehát az Esterházy-kormánynak legnagyobb bűne az, hogy tönkretette ezt a hangulatot, tönkretette a maga "példájával, azzal, hogy leplezetlenül törtek a hatalomra, hogy az egyéni ambíció érvényesülése nyilvánosan történt. Ezzel annyira méltatlanul viselkedtek az idők követelményeihez, hogy az ő kormányzásukról a magyar történelem egyik szégyenteljes lapja fog beszámolni. A továbbiakban azt írja Tisza, hogy ő és pártja őszintén és nyíltan törekedtek a fúzióra, vagy amint ő mondja: az összes becsületes magyar emberek egyesítésére, ezt azonban a párszenvedélytől elvakultak neo akarták megérteni,bár — ezt hangsúlyozza — ő minden hátsó gondolat és fentartás nélkül akarta volna az egyesülést keresztülvinni. Ezután rátér arra, hogy miért kellett megegyezéssel megoldani a választójogi törvényjavaslat sorsát, majd megvallja, hogy arra számított, hogyy amikor ennek az akciónak Welvere kerül az élére, Wekerlét a többi pártok nagy többsége fogja követni. Ebben a várakozásában csalódott és Wekerlét — akiről egyébként nagy elismeréssel szól — nemcsak azok nem követték, akiket mértékteleneknek tart, hanem azok se, akiknek ott lett volna helyük és akiknél és akiknek csupán a pártszenvedély homályosította el a látásukat, hogy Wekerle misszióját nem láthatták meg. Tisza ennél a pontnál éles disztinkciót tesz a budapesti közönség között, amelyről meglehetős lebecsüléssel szól és a vidéki magyar közönség között, amely — szerintem— helyesli a választójogi kompromisszumot. Végül a jövő feladatairól beszél és azt mondja, hogy neki mindegy, lesz-e új pártalakulás, vagy sem, ahhoz sem ragaszkodik,, hogy neki és pártjának köze legyen a kormányzáshoz, szívesen marad ő ellenzékben is. Ám ebben az ellenzéki helyzetben is szívesen támogatja azt a kormányt, amelyik a pártszempontot egyáltalán nem ismeri és hűséges gonddal törekszik a nemzeti érdekek védelmére. Tisza tehát szint vallott. Elment Budapestről, hír szerint a jövő héten bevonul ezredéhez a frontra, azonban itt hagyta politikai végrendeletét, amely szerint még mindig kész a fúzióra, de csak a maga módja szerint. Ez a mód pedig kétféle. Az egyik az, — de ehez nem ragaszkodik — hogy ő és pártja résztvesznek a kormányzásban, a másik pedig az, hogy ellenzékben maradnak, de ők kormányoznak akkor is. Hogy a két megoldás közül melyik a jobbik, azt egyelőre Wekerle hivatott eldönteni, mert az ország véleményét, amely az általános választáson nyilvánulna meg, nem akarják megtudni. Pedig abból megtudhatnák, ha még eddig nem tudnák, hogy az ország a demokratikus haladást követeli, nem pedig a munkapárti rendszer további fentartását. 1918. augusztus 15. Budapest, augusztus 14. A Reichsrat őszi ülésszaka. Bírcsi tudósítónk telefonozza. Politikai körökben az a felfogás uralkodik, hogy vajmi csekély kilátás van a Reichsrat szép őrübetben, való összehívására az adójavaslatok eltíntézése céljából. Ezzel szemben a rendes ülésszak, amelyet csak novemberben akartak megkezdeni, már október közepén kezdetét veszi és a parlament hosszabb ideig lesz együtt, hogy mindenekelőtt az adóreformokat elintézze s azután a nagy politika kérdéseivel foglalkozzék.