Pesti Napló, 1918. augusztus (69. évfolyam, 177–203. szám)

1918-08-15 / 189. szám

amerikaiakban vakon bszó szövetségesek be­látják, hogy ilyen döntő győzelmet a szapo­rodó tengerentúli hadosztályok segítségével sem vívhatnak ki — ami azután a megértés alapja lehetne — addig megint beláthatatlan idő múlhat el s addig keveset ér a központi hatalmak legőszintébb békeszándéka is. (/ff a cenzúra 2 sort tör­t.) Míg a­ nyugati eseményekkel szemben ma látszik­ más vigasztalás, mint a kitartó türelem, újra fellángol a keleti, az orosz harc­tér parazsa. Azt hittü­k, hogy a világnak ezen a táján már befejeztük a háborút s az orosz káosz semmiféle új akciót nem tűr meg. A káosz ma nagyobb, mint valaha, de fenyege­tőbb is. A szovjet­ kormány a legkritikusabb helyzetbe került .Itt a cenzúra­­­sort törött.) Németország új oroszországi diplomá­ciai képviselete nem fog többé Moszkvába visz­szatérni, hanem a németek által megszállott területen lesz székhelye. Ez az intézkedés any­nyit jelent, hogy ha a németek nem is dön­töttek még véglegesen állásfoglalásukra nézve, de el vannak készülve minden eshetőségre. (Itt a cenzúra 1 szort törölt) Nem akarjuk most vizsgálni, hol történ­tek a hibák • 1 ! (Itt a cenzúra 4 sort törölt.) Csak meg akartuk mutatni igen rövid össze­foglalásban, hogy mi a helyzet. Nyugaton az őrült szenvedélyeik percről-percre fokozódó tombolása, keleten újabb fellángolás. Különös bölcsesség nélkül is, beavatottság és nagyképű­ség nékül tudni lehet, hogy a néppel­ főhadi­szálláson találkozó uralkodók szemei tükörös­körül lángoló horizontra­­szegeződnek. te­léléni tudnak-e a lángnak és a viharnak ebben a ten­gerében észrevenni derűsebb foltokat, miket a mi gyarló szemeink még nem láthatnak meg? nála Fejérváry Géza, publicistája Csernátony Lajos, bankára Wahrmann Móric és rendőre Török János volt. Tisza csinálta a politikát, Csernátony papíron glosszálta azt, Fejérváry volt a híd Bécs és az akkori politikai Magyar­ország közt, Wahrmannék, Haas és Deutschék finanszírozták az országot és Török János vi­gyázott arra, hogy hangosan meg ne muk­kanjon, akinek a bécsi katonai párttal és a mobil tőkével kipaktált ez a gentry-uralom nem tetszett. Mikszáth Kálmánnak pedig az volt a hivatása, hogy — a meggyőződése sze­rint? — humorával bearanyozta ezt a rezsimet, amelyet igazi lélekből senki sem tudott sze­retni, tán még azok sem, akik belőle éltek. Ezek közé tartozott pedig Mikszáth is, amit nem az ő számlájára írnak fel, hanem az ak­kori Magyarországéra, ahol az irodalom nem, csak a politika tudott eltartani egy akkora szót, amilyen Mikszáth volt. Mint ő nevezte magát, az „utolsó magyar gentry", kiscsoltói Mikszáth Kálmán kényszerült arra, hogy en­nek a korszaknak legyen Horatiusa. Valami n­agyon ő sem tudott a dolgokért lelkesedni, éles ökonómiával inkább arra szorítkozott hát, hogy annak a szolgálatában az ellenfélt­­­­ipkedje és­ magának a rezsimnek bevallott hibáit, mint szükséges, kedves és a magyar ra­jból következő apró gyengéket mutassa be, miben nem mindig volt igaza. Védte ezt a rendszert nemcsak ő, más is. Mai, mint szabadelvű párti képviselő nem­g­yszer szólalt fel a Házban, de Jókai részt­e­it a forradalomban is, ő március tizenötödik V­­­­olt állt a Nemzeti Színház rivaldái előtt és a Bach-korszak első éveiben a bujdosónak ha­h­üveszedelemmel megsózott kenyerét ette. „Az ú­j földesúr" és a „Csataképek" szerzője mö­gött,­­akár csak Klapka mögött, aki szintén volt Deák-párti képviselő, ott állt a negyven­nyolc és a Bach-korszak szenvedése. Jókain, ba­i politikában szerepelt, meglátszott, hogy­­­• kedv és érdeklődés nélkül teszi, muszáj­ból (talán kenyérért ő is), kormánypártisága nem­ volt lényének inkarnátus tulajdonsága, csak félig kényszerű, félig nobilis ajándék, amit a kai fő­ király erkölcsi tőkéjét fogyaszt­ván, nagylelkűen juttatott ifjúsága barátjának, férfikora gondozójának," Tisza Kálmánnak. Ám ami Jóskai számára az este volt, az a korszak jelentette .Mikszáth számára a kezdést és az ő negyvennyolc márciusa az volt, hogy a Sán­dor-utcai ház folyosói parlagján Tiszával ta­nácskozott, az ülésteremben felállással az ő népszerűtlen javaslataira szavazott, azok mel­lett irt a lapjában is. Mikszáth számára fon­tos volt a politika. Kulturálisan sokkal is elmaradottabb or­szág vagyunk, minthogy nálunk az író szá­mára közömbös lehetne a politika. És most nem arra gondolunk, hogy az író nálunk ke­nyérkeresetből kénytelen politikai lapok mun­katársának szegődni, hanem arra, hogy a mi ablikuununk az író és a költő megítélésénél nem tud szabadulni attól, hogy ne kutassa, a politikában milyen párthoz tartozott az illető tehetség. Petőfi Sándor és Ady Endre számára zsenijükön túl megmérhetetlen szerencse, hogy lélekkel és érdeklődéssel tudtak radikálisok lenni. Vajda János babérai elhervadásának pe­dig nem utolsó oka volt, hogy olyan korszak­ban, amikor a nemzet politikailag nagyon ér­zékeny volt, kormánypárti mandátumot vál­lalt, nem szólva arról, hogy a páratlan tehet­ségű Kuthy Lajosnak még nevét is megölte a szegénysége, amely őt arra szorította, hogy Bach Sándor kezéből kenyeret és hivatalt fo­gadjon el. Mikszáth Kálmán szerencséje az lett volna, ha őt a közönség és nem Tisza fedezi fel először. A Tisza-barátság tette, hogy ez a példátlan zseni, aki arra született, hogy a legnépiesebb magyar író legyen, egy népgyű­­lölő politika szolgálatában vállalt paszkill­irói­­ megbízatást. Akik nagyon közelről ismerték, tudják, hogy őszintén sosem volt Tiszáék em­bere. N­a nem is indult radikálisnak, de füg­getlenséginek. Szeretett volna szélbali mandá­tumot kapni, de a Csanády Sándor és Németh Bérczi pártjának derogált a legnagyobb ma­gyar szót a zsurnaliszta karzatról lehozni az ülésterembe és igy könnyű volt Tiszának őt egy mandátummal eljegyeznie magának. Őszinte nagy szkeptikus volt, tehetsége­sen cinikus, mint kevesen ebben az országban, ahol állampolgári kötelesség a meghatódottság és ahol éppen ezért volna bálványdöntő si­kere egy igazi, erővel szkeptikus írónak. Mik­száth az volt, de csak szóval. Hitetlen és ke­gyetlenül okos. Ha valaha a bizalmas levélíró őszinteségével mert volna vallomást tenni ko­losszális hitetlenségéről, emberlátó szkepszisé­ről, óriás lett volna, magyarban talán egy Swift, de mindenesetre egy Macaulay. (Titok­ban ezt az írót olvasta, kedvelte, arcképét az íróasztala fölött tartotta.) De ezt nem tudta. Nem akarta? . . . Nem merte? . . . Ahelyett, hogy bizalmatlansággal és szatírával egy hal­hatatlan karrikatúrát rajzolt volna egy mu­landó és kicsiny korszakról, mint zseniális, tartozékot, de mégis csak mint tartozékai örökre hozzákapcsolta magát egy világhoz, amely — legalább ma már — még korrupt­ságában is szegénynek látszik, fonákságában­ is unalmasnak. Az ő Napóleonja csak országos vicispán volt, Tisza Kálmán. Testi halála után emlékezete vette hal a kicsinyei­bekkel, akikről ugy irt, mintha érdemes'lett volna.­­Még élt, népszerű volt, neve cseng­'­ arany. Figyeltek rá, mert mindig aktuáli­ volt és m­ert írásban és szóban értette min szetét annak, hogyan kell rosszat monda... emberekről. Óriási volt a csipkelődésben, bár zsenije elhivatottságot adott volna neki arra is, hogy szatírájában szív, erő és világnézet legyen, mint egy, Juvenaliséban. Idáig nem ju­tott el. Megmaradt a csipkelődésnél, amely olyan messze esik a szatírától, mint az ötlet a gondolattól politika m­ M Wekerle pártalakítása és Tisza A képviselőház elnapolása óta tökéletes a csend a politikában, idehaza sincsenek a kép­viselők, csak a miniszterek folytatják munká­jukat. A Ház összeültéig mégis nagy politikai események vannak készülő­ben, ezek között első és legfontosabb Wekerle új pártalakítása, amely tudvalet­­­g nem volna egyéb, mint a munkapárttal való egyesülés új cím alatt. Wekerle maga még nem nyilatkozott ez ügy­ben, nyilatkozott azonban Tisza, aki Igaz­mondó című lapjának legközelebb megjelenő számába tüzes cikket ir, amelyben dicsőíti a munkapárti kormányzás erényeit, hevesen nekiront Esterczy minisztériumának és végül Wekerlét is alig kimérve, a fúzióról való vé­leményét mondja el. i­tt -V1. Azzal kezdi Tisza, hogy a munkapárti kormány gazdálkodása legfőbb eredményé­nek azt tekinti, hogy a nagy időkhöz méltó háborús hangulatot tudott teremteni és ezt mindvégig meg tudta tartani. Az utána követ­kező kormánynak, tehát az Esterházy-kor­m­ánynak legnagyobb bűne az, hogy tönkre­tette ezt a hangulatot, tönkretette a maga "pél­dájával, azzal, hogy leplezetlenül törtek a ha­talomra, hogy az egyéni ambíció érvényesü­lése nyilvánosan történt. Ezzel annyira mél­tatlanul viselkedtek az idők követelményeihez, hogy az ő kormányzásukról a magyar történe­lem egyik szégyenteljes lapja fog beszámolni. A továbbiakban azt írja Tisza, hogy ő és pártja őszintén és nyíltan törekedtek a fúzióra, vagy amint ő mondja: az összes becsületes magyar emberek egyesítésére, ezt azonban a párszenvedélytől elvakultak neo­ akarták megérteni,­bár — ezt hangsúlyozza —­ ő min­den hátsó gondolat és fentartás nélkül akarta volna az egyesülést keresztülvinni. Ezután rátér arra, hogy miért kellett meg­egyezéssel megoldani a választójogi törvényja­vaslat sorsát, majd megvallja, hogy arra szá­mított, hogyy amikor ennek az akciónak We­lver­e kerül az élére, Wekerlét a többi pártok nagy többsége fogja követni. Ebben a vára­kozásában csalódott és Wekerlét —­ akiről egyébként nagy elismeréssel szól — nemcsak azok nem követték, akiket m­­értéktelenek­nek tart, hanem azok se, akiknek ott lett vol­na helyük és akiknél és akiknek csupán a pártszenvedély homályosította el a látá­sukat, hogy Wekerle misszióját nem láthatták meg. Tisza ennél a pontnál éles disztinkciót tesz a budapesti közönség között, amelyről meglehetős lebecsüléssel szól és a vidéki magyar közönség között, amely — szerinte­m— helyesli a választójogi kompromisszumot. Végül a jövő feladatairól beszél és azt mondja, hogy neki mindegy, lesz-e új pártala­kulás, vagy sem, ahhoz sem ragaszkodik,, hogy neki és pártjának köze legyen a kormányzás­hoz, szívesen marad ő ellenzékben is. Ám eb­ben az ellenzéki helyzetben is szívesen támo­gatja azt a kormányt, amelyik a pártszem­pontot egyáltalán nem ismeri és hűséges gond­dal törekszik a nemzeti érdekek védelmére. Tisza tehát szint vallott. Elment Buda­pestről, hír szerint a jövő héten bevonul ezre­déhez a frontra, azonban itt hagyta politikai végrendeletét, amely szerint még mindig kész a fúzióra, de csak a maga módja szerint. Ez a mód pedig kétféle. Az egyik az, — de ehez nem ragaszkodik — hogy ő és pártja részt­vesznek a kormányzásban, a másik pedig az, hogy ellenzékben maradnak, de ők kormá­nyoznak akkor is. Hogy a két megoldás közül melyik a jobbik, azt egyelőre Wekerle h­iva­tott eldönteni, mert az ország véleményét, amely az általános választáson nyilvánulna meg, nem akarják megtudni. Pedig abból meg­tudhatnák, ha még eddig nem tudnák, hogy az ország a demokratikus haladást követeli, nem pedig a munkapárti rendszer további fentartását. 1918. augusztus 15. Budapest, augusztus 14. A Reichsrat őszi ülésszaka. Bírcsi tudósítónk telefonozza. Politikai körökben az a felfogás ural­kodik, hogy vajmi csekély kilátás van a Reichsrat szép­ őrü­be­tben, való összehívására az adójavasla­tok eltíntézése céljából. Ezzel szemben a rendes ülésszak, amelyet c­sak novemberben akartak meg­kezdeni, már október közepén kezdetét veszi és a parlament hosszabb ideig lesz együtt, hogy min­denekelőtt az adóreformokat elintézze s azután a nagy politika kérdéseivel foglalkozzék.

Next