Pesti Napló, 1918. október (69. évfolyam, 229–255. szám)

1918-10-13 / 240. szám

, •«•-„- ~ v K: • i. . . PESTI NAPLÓ 1918. október 18. 9 ŐSZINTÉN SZÓLVA­ ­ „H­a, béke van . . ." r • gjija, háború van..." Kezdetben vala ez a lóvázás s a sötét vizek fölött a reménytelenség és a harag lebegett. Ezt trombitálta fülünkbe mindenki, a villa-impakalauzitól kezdve egészen a miniszterelnökig. Srindenre flastrom és magyarázat volt ez a mon­dás. Mikor a házmester félóráig nyitotta­ ki a kaput, mikor a hentes negyed kilóval kevesebb Ihust mért le, mikor ezreseket kértek tőlünk né­hány kapcarongyért, mikor döglött hörcsögöt és janfárt tálaltak fel a vendéglőkben, mikor a kávéházakban valami világos­szürke kotyvalékot ho­­tak tejeskávé helyett, melyben a feketekávét halványlila tintával pótolták, mikor a cenzúra nem engedte megírni, hogy tegnap esett az eső, akkor szeretetreméltó embertársaink bizonyos csemcsegő és röfögő kéjjel ezt vágták szemünkbe: „hja kérem, háború van ..." Nem tudom miért örülte­k ennek annyira. Körülbelül azzal lehet jel­lemezni az akkori világ lelkiállapotát, hogy két hal­dokló bámulta egymást és mind akettő nevetett azon, hogy tönkremennek és meghalnak. Olyan szegények voltak, hogy semmijük se maradt. Csak a káröröm és ez a mondás: „Hja, háború van..." Az emberek —­ úgy látszik — rövidesen el­vesztik ezt a kopasz mentséget. Talán félév se kel és térdig járnak a békében, mikor már hiába hivatkoznak erre a mondásra, bitangul fest a szá­djukon és új kifogás után kell nézniök. Lassan kint is visszazökkenünk az életbe. A decrescendo-t cres­­­cendo-nst k­i kell felváltania. Ha igaz ez, akkor már­­ nemsokára parázs meglepetések következnek. Meg kell érnünk, h­ogy a házmester már első csönge­tésieinkre kirohan nyájas jóestét kivánva, a hentes megtetejezve méri ki a húst, az üzletekben ránk­tukmálják a finom árukat és számlánkra irják, a "vendéglőkben remek ételekkel csalogatnak, a ká­véházakban a findzsánkba abból a trága, bódító spanyol­ keverékből öntenek, melyet a békében szürcsöltünk, a cenzúra bizalmas utasítást ad ki, hogy bátrabban írjunk és megró azért, mert any­nyira körülményesen és óvatosan fejeztük ki em­­beri és igazságos érzésünket. Most pedig ámulva­­és elsápadva kérdezzük, hogy uraim, mit jelent ez­­a bőség és engedékenység, mosolyogva azt felelik: s »Hja kérem, béke van ..." Ma még természetesen hiába várjuk ezt a fel-­ szabadító igéit. Ki kell azonban ábrándítanom ol­vasóimat és előre figyelmeztetnem kell őket, hogy sokáig, talán évek múlva sem hallják. Bizvást jó­­­sol­hatjuk, hogy a villamosokon akkor se lesz hely, piszkos alakban, zsúfoltan, lámpa nélkül zötyög­nek tovább a szegény utasok és általában minden, a régiben marad. Vájjon mivel védekeznek majd­­az emberek? Egyet száz ellen, hogy a hatóságok­­akkor is ezt vetik ellen: „Hja, béke van ..." Nincs­­háború és ti még most is i uriz­álni akartok? A többiek is mind ezzel állnak elő. Mi pedig, kár­­vallottak és fáradtak, amint h­őseink tették el­­kényszeredetten beállunk a múlt dicsérői közé.­­Mert — jegyezzük meg — a múlt­ mindig dicsérte önmagát, mióta emberek laknak a földön. Az­­ apák állandóan azt mondogatták a fiuknak, hogy egykor valaha, milyen olcsón, boldogan és kitű­nően éltek, a múlt az emberek képzeletében — foglami különös érzéki csalódás folytán — állan­dóan jobb volt a jelennél. Félünk, hogy velünk is ez történik. Most pél­d­­ául első örömünket elkeseríti a spanyol­nátha. i Solha ennyi halottas kocsit nem láttunk a pesti utcákon, a szomorú fekete-ezüst fogatok a gyász­huszárokkal sietve vágtatnak végig mert sok a dolguk. Istenugyse nem igy képzeltük a béke kö­zeledését. Azt gondoltuk, hogy akkor szivárvány lesz az égen, zene zeng mindenütt és annyi élet­erő lüktet bennünk, hogy a szrabhii­átot testünk minden ártalma nélkül lenyelhetjük, leugorha­tunk a Gellért-hegy tetejéről és nem lesz semmi bajunk, a koporsós­ boltok pedig keveset hijján ij lezárnak. A béke felé közeledő emberiség opti­leizm­uga egyelőre csak­­abban nyikítják mig hogy náthának keresztelte azt a nyavalyát, mely­ben naponta hatvanan halnak meg és később talán a kolerát is gyomorrontásnak, a halált pe­dig egyszerűen múló rosszullétnek nevezi el. Valaki felsóhajt a hátam megött: „Hja, béke van . . ." Kosztolányi Dezső, akz „elkracholt" szüret A Pesti Napló legfrissebb filmriportja a következő események és adatok me­o­tografálható részeit viszi a nyilvánosság elé. Gyöngyös, október 12. A nap nevet és oly gyönyörűen kéklik a Mátra, hogy az ember elfelejti Wilson legutolsó pontjait is. Egy kis időre igazán szép itt az élet, jól fizetett és aránylag bő kommenciós szedők dolgoznak a roskadozó tőkék közt, a vonnyadt, hektikás paraszt­típus alig mutatkozik itt, egész csomó gömbölyűre táplált, jóvérű vidám menyecske és fürge palóclány sürög-forog a homokos ecsédi lankán. Az utolsó napok sugarai sokkal édesebbre hizlalták a szemeket s a „Mézesfehér", amelynek szedése most épp leginkább folyik, ritka nagy és csodazamata fürtöket produkál. A fajok sz­erint való érési időre van berendezve a szüret, mert különben lerothadna a roppant termés, az arány­lag rövid idő alatt nem lehet mindent leszedni, hiszen már augusztus 21-ikén megkezdték a szü­retet a „Csabagyöngyé"-vel és el fog tartani no­vember 8—10-ikéig. Nevezetes hozzáértő: Könyves Árpád vezeti a szüretet és mosolyogva mondja: — Nézze kérem, milyen jókedvűen dolgoznak a sommások,­­ tehát nem énekelnek. Itt t. i. sza­bad a szőlőzés, ezért nem muszáj énekelni. Szokatlanul nagy terjedelmű ez a szőlő és a szüreti üzeme is több száz főnyi apparátust fog­lalkoztat. Lóvonat viszi iparvágányon az öblös puttonyokat be a présháztelepre. Mindenütt csak asszonyok és serdülő fiuk dolgoznak. Csak az óriáshordókat görgetik vagy a törkölyt tapossák férfiak, muszka foglyok. Könyves Árpád, a szüretvezér, „csak" jegyző, de már a tavalyi magánterméséért félmilliót ka­pott; hosszú kénykeserves esztendők kínos mun­kája után egyszerre százszorosan fizetett az áldott tőke és a sohasem álmodott konjunktúra. Az ecsédi jegyző azonban nem valami unikum a gyöngyösvisontai szőlővidéken; hihetetlenül hangzó hiteles adatok egész sorát kaptam itt a vagyoni karrierekről Pauker Kálmán, gyöngyös— solymosi jegyző, aki már a háború előtt is jó­módú ember volt, ma körülbelül négy millió bir­tokosa. Székely Mihály postatiszt, akinek ugyan­csak volt már szőlője a háború előtt, ma tíz mil­lió gazdája. — Mennyié? — Ne tessék csodálkozni, legalább tízmillió koronáé, de tizenötöt is­ nyugodtan lehe­tne mon­dani, mert a kru­ch előtt húszra becsülték. De van itt egyszerű földmives is, például Dredor Ferenc, aki négy-öt millió koronával rendelkezik. 1915-ben vásárolt a többi közt egy szőlőtelepiet 600.000 K-ért s ennek a termése 1916-ban 10 milliót, 1917-ben ugyanennyit, az idén pedig szintén épp eleget ho­zott. Szalay Imre földmives — vagy ahogy itt mondják: Kapás, Kornics Antal, Molnár Csobolya János, Civinger János, Zrubka Ferenc, Toldy Pál, Tamási Csépány Pál, legalább egy mil­liós vagyon új birtokosai. És ilyen sok van. Az egri pénzügyigazgatóságnál hatvanöt gyön­gyösi multimilliomos van nyilvántartva. Olyan volt szőlőmunkás, akinek több százezer koronája van, kétségtelen adások szerint 250-rzel több él Gyöngyösön. Szegény ember nincs itt. Alighanem mindennél többet mond az a szimpla adat, hogy a városi utcaseprő még tavaly 27.000 koronát kapott egy holdnyi szőlőért. Nem csoda, hogy a városban sok a jótékony gyűjtés, néha naponta it meg út folyik. A tízes honvédek özvegy- és árva-alapja javára rendezett 1, mulatság 40.000 koronát, a hatos huszárezredé 60.000-et, a tizenötö­s huszárok mulatsága pedig 100.000 koronát jövedelmezett. A nyolcadik hadi­kölcsönre körülbelül 60 milliót jegyeztek a gyön­gyösiek. — óriási itt a vállalkozó kedv — mesélik szé­les mosolylyal, — nagy ipari és szőlőtermelő részvénytársaságok alakultak és biztos, hogy a­z újjáépült Gyöngyös jelentős kereskedelmi és ipari gócpont lesz. — Kinek-m­inek tulajdonítják a virágzást? — Nagyon kérjük, mindenekelőtt tesssék szóvátenni azt a negatívumo­t, hogy nem a had­seregszállí­tóinknak. Mi a hadseregnek csak kivéte­lesen és külön felszólításra szállítottunk.­ IC: nem a hadseregszállításokon nyertek, hanem legföljebb az általános konjunktúrán. A produktvitásra sz­e­retnék felhívni a figyelmet, óriási, keservesen nagyszabású munka folyt itt hosszú éveken át, amíg végre élvezni kezdtük az eredményt és nagy részt belföldön, Ausztriában, részint pedig Német-­ országban jó árakat értünk el. Különleges szölő­kultúra indult meg nálunk, amelynek főharcosai Töröl­ Kálmán prépostkanonok, országgyűlési képviselő, Kemény János királyt­anácsos, pol­gármester és Henduska Rezső szövetkezeti vezér­igazgató. Egészen kis szövetkezetet alapított ez a társaság s akkor Gyöngyös legföljebb 30—40 ezer hektoliter bort produkált, ma pedig 400.000-nél is többet. A föld ára akkor holdanként 2—300 ko­rona volt, mig 5 beültetett szőlőé 1000—1500. Ma 4—6000 korona a földnek és 20—26.000 korona a beültetett szőlősholdnak ára. 1900-ig teljesen sze­gény volt a lakosság ezen a vidéken, a nyomorú­ság veszélyesen sorvaszto­tta. Ma pedig Gyöngyös az országnak aránylag leggazdagabb városa. A kis szövetkezet 12 esztendővel ezelőtt bukófélben volt,­ amikor Henduska Rezső, ma az országnak talán legelső szakembere, vezetni kezdte és mos't a' gyöngyösvisontaiaknak ötödfélezer gyönyörű hold a szőlőérdekeltsége Hevesmegye t területén. Bor-t termelő szövetséget létesített az igazgató Egerben,­ az Érmelléken, Moór vidékén, továbbá az emődi, a hatvani és a tarjáni területeken. Az ország köz-, gazdaságainak egyik fontos tényezője most már a gyöngyösvidéki szőlőkultúra. A leégett házak kormos falai között mindenütt­ hordók, puttonyok, szekerek, szüretel az egész vá­rosi. A munka­ boldog ünnepét derekán roppan­totta meg a nagy borkrach, de tönkre már nem­ teheti ezt a hatalmas­­s­zőlőkultúrát­. Dühösen emlegetik a gyöngyösiek, hogy a borárak ennyire nem estek volna, ha a pénzügy-­­minisztériumban egy sutaeszű emb­er meg nem akadályozza a zavartalan németországi borkivitelt. Ha engedik, hogy idején megkössék a szerződése­ket, a magyar kormány sem lenne mostt száz mil­lióval szegényebb. Ennek az adatait külön rész­ér­ezzük. Tábori Kornél. PESTI jröV€2ET 1. Teleszky és a konfliskocsis Teleszky úr valamikor pénzügyminiszter volt Magyarországon. Valamikor régen, amikor még a munkapárt volt uralmon. Én emlékszek rá, úgy emlékszek, mint valami rossz álomra. Aztán el­tűnt Teleszky, jellegzetes parafafejét nem láttak tovább a közszereplés kirakataiban. Csak mint egyszerű, elszánt közkatona küzdött a munka­pártban Tisza mellett, hősiesen ment számnra a béke ellen s a legvadabb háború mellett. Pár nap előtt megint szerepelt a lapokban Teleszky. Egy bérkocsist jelentett fel, egy kon­flist, aki a volt minisztert nem akarta elvinni, megtagadta a fuvart. Én haragudni szoktam az ilyen fuvarmegtagadó kocsisokra.. De erre a kon­flisra nem haragszok Nagyon jól tette, hogy nem vitte el. Mert hova sikarh­atott menni Teleszky, hol lehetett sürgős dolga? Biztosam a munka­pártija akart menni. A kocsis azonban nem vitte el, mert biztosan tisztességes ember s biztosan nem hajlandó odadobni magát, kocsiját, mindenét, nem hajlandó megkergetni a lovát Teleczkyért, aki az ő segítségével akart eknaimi valahová har­colni a béke s a választójog ellen. Ezt a kocsist elitélte a rendőrs­ég. Büszkén és fásultan tűrte az ítéletet. ?Nem felebbezett, nem szólt egy szót se. Én megtudtam volna vétetü­nk. Ez a kocsis a békéért és a haladásért küzdött és kapott sebet. Ez a kocsis, ha szerény mártír is, de imatár. Megérdemelné, hogy az összes bérkocsisok el­vonuljanak előtte s ünnepélyesem meghajtsák előtte a taxizászlókat. 3. Vélemények Hallgattam az embereket. MT­I beszélte­k, hogy milyen boldogság, hogy béke lesz. Egy rongyos kofa ezt mondta: „jó, jó, de az a régi jólét nem les® már soha". Egy igen beteges külsejű, sápadt fiatalember így szólt, rajongva örömébem: — Boldog ember lettem, mikor elolvastam Wilson három pontját. Korán lefeküdtem aludni ^fajlstslist­aállás, b^p. nejű alu­dtam­

Next