Pesti Napló, 1919. január (70. évfolyam, 1–27. szám)
1919-01-01 / 1. szám
Budapest, 1919. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 88 kor. — fll. Fél évre 11 « — « Negyedévre 22 • — c Egy hóra._ 7 « 80 « Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 30 fillér. v ^^^vigvV 70-ik évfolyam. I. szám. i^vr Sz^a, január i •' ' '''».a^ 'i •- "SZERKESZTŐSÉG: _____ ^^^^ ^^^ P' KIADÓHIVATAL: PESTI NAPLÓ JB. JU «IL JBL JL «JL JLJL JL*H«r József 62—36. Igazgatóság: József 62—55. Londoni hír szerint Wilson a magyar kérdést külön bizottsággal óhajtja tárgyaltatni a Versailles- konferencián. A Spartacus-csoport a nemzetgyűlési választások ellen foglal állást. A román szocialisták önálló erdélyi köztársaságot kivánnak. A szerb csapatok kivonulnak a Muraközből. A véres küszöbön Egyetlen egy évszám előtt se torpantunk meg és hőköltünk vissza annyira, mint az 3919-es évszám előtt, melyet frissen vett még festékszagú és feltépetlen új naptárunk jelez. Most egy pillanatra azon gondolkozunk, hogy micsoda sorsot rejt magában ez a naptár és mit jelent számunkra és a világ összes népei számára az a megismétlődő két 19-es, mely a következő évet ígéri. A határ előtt, a küszöbön állam, soha se kellemes dolog. Mindig szívünkbe markol az a nyugtalanság, hogy az ismert múlt után egy ismeretlen jövendőbe megyünk, mindig szédülő és érvényes érzés fog el bennünket. A naptár bokatlan fő térsége egy hópiztalási irdatlan Kühlt. !•• ' .'•!»‚•/. ha.-ionb.'. Micsoda fekete foltok "voltok tőlük majd meg tartalomim is. Békében se tudtuk, hogy mit hoz a jövendő, de most tudjuk, hogy valamit elkerülhet et eiuil kell hoznia. A döntést, a sorsot, az új térképet, a négy szomorú háborús év megoldását, idélytesen ható és erélyes szerepünk alig lehet, pusztán csak az emberiség jogán, minthogy a háborút — ezt soha se szabad elfelednünk — elvesztettük és valójában a győzők diktálják a békét, akik a béketárgyalások összehívásait még ma is korainak és időszerűtlennek tartják. A győzök táboroznak mindenütt az országunkban, vagy a nemzetiségek, kik megszállták a megyéinket és elszakították az országot a magyar fővárostól, mely hiába iskiáltana hozzájuk ezen a határjelző éjszakán. Pezsgőspoharakat jó kedvvel algha emelnek ezen az éjjelen. Vackor száma a magyarnak a legédesebb malaga-bor is. Budapesten gyarmati katonák, spalik járnak, kik hangosan beszélik idegen, a fa kopogásához hasonló nyelvüket. Mi pedig a szenvedések szenvedésével megtetézve, szemlesütve és szomorúan megyünk a járdán, minden egyes emberen érzik a megnevezhetetlen szomorúság és a megalázott félg, mely nemcsak egy pár hétnek a leckéje volt, de — úgy látszik — szigorú és következetes akaratja azoknak, kik a háborúban győztek. Nincs háború. Béke van. Hadijelentéseink azonban még mindig vannak, melyekben idegen tengel, orosz, belga, vagy francia városnevekSheit, olyan édes n Oghitt földrajzi fuszalv. '-kaj találkoztunk, mint Ivolozsvár? i oz olly. Az ehesztüket jelenti a magyar 'ladügy miniszter. Sötét év mult el, melyben dorbézolt a halál nemcsak a harctereken, nemcsak a hadtápvonalakon, nemcsak az ismeretlen vidékeken, hol bepólyált !:••••.. és lábú katonák nadrágtalanul, lázasan és vérezve vérszorogtak hazafelé, hanem itthon is, hol a spanyol hálád garázdálkodott és egymás után nyiltak meg a fekete gödrök a nőknek és gyermekeknek, de ennyi sötétség és égbekiáltó szomorúság után még ezen az éjszakán se tudnnk vigasztalót mondani a következő naptári évre. Nincsen egyelőre reménysugár és nem akarunk hamis fényszóróval egy kis derűt árasztani. Azt akarjuk, hogy egy pillanatra érezzük mindnyájan a magunk tragikus magárahagyottságát, a magyarságnak vértanú szenvedését, hogy megedződjék ebben a testvértelen egyedüllétben és a sok-sok egyéni faj valami hatalmas, ijesztő és sötét tömbbé tevődjék össze, mely ennek az el nem pusztulható és nemes fajtának a félelmes erejét jelenti. Uj esztendőre idegesmen apokaliptikus zene tombol, bábeli gyermekágy a világ, véres lében remeg és csikorog — ó jaj! ki a kínokban ki a kínokban vajúd? Én vagyok, te vagy, mi vagyunk, egy lett mindenki e kínok apokalipszisában, e véres ágy vonaglásában, rángunk és futkosunk, patkánymódra, óriás talpak alatt, jaj! véres és vértelen kaszák villódzanak a tetemszagú jégben, és torkon lehel a ragály, csontpalotákból idegen zene szól viharok paradicsoma kibomlik. Mit szólsz, ég és föld? Mit rántasz, iszonyú, új esztendőkbe, ég? A föld hallgat és zordan karikáz sötét felében — de egyszer ébrednie k kell, és akkor mit mond majd változatlan szép tavaszával, mit mond feldúlt erdeivel, mit mond eleven erőivel, mit mond rettenetes ugarain kisarjadó vadvirágok ezer beszédes szemeivel. — Ember, te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett játékodból a réten ocsúdva, — hogy fogsz a vadvirágok szemeibe nézni? Babits Mihály: Griggs^omjKülönös rohamai A repülőgép álmot berregett a kéc kós Laxbryos délutáni levegőben. Egy élesebb kanyarodónál a fémrészeken reszkető csillogó puntok megváltoztatták helyüket, a benzintartály sárga, rezes fénye Artner kisasszony keze fejére csúszott át s elhalványodott, mint egy alázatos, rózsaszinű evük A kisasszony mellett Briggs Tom tartotta a kormánykereket. Alattuk a város lapult szét, az utcák vonalaival kockázottan s a háztetők szürke, monoton síkjából egy-egy törpe templomkupola fénylett fel, mint furcsa szappanbuborék, melyet a por árva lakói fújtak az elérhetetlen végtelenség felé. Briggs Tom érezte, hogy menthetetlenül szerelmes Artner kisasszonyba. Két napja volt a nagy elzászi városban, ahová az Egyesült Európai ÁllamokRégészeti Akadémiájának megbízásából jött, hogy a közelben lévő régi bányákban végzett ásatásoknál felügyeljen. A város határában ugyanis betemetett sóbányákra bukkantak, melyek területén a múlt századi nagy világháború idején harci árok rendszereket építettek a hadakozó felek. Alkalmasint a rettentő gránáttűz következtében a laza kötésű talaj beomlott s az árokrendszerek egy részét benyelték a bánya üregei. A sós rétegek csodálatos módon épségben tartották azoknak a katonáknak a holttesteit, akiket a katasztrófa ezekben az árkokban ért. Briggs Tain most azt a megbízatást kapta, hogy hozza felszínre az érdekes hullákat, gyűjtse össze a talált, muzeumba való tárgyakat s teendő megfigyeléseivel gazdagítsa a letűnt, fájdalmas emlékű idők történelmét. Két napja volt itt. Artner kisasszonynyal az első este ismerkedett össze, az expedíció tiszteletére rendezett vacsorán. Már első pillanatra erős, szinte fájdalmas hatással volt rá a magas, telt, csöndes német leány. Valahogy úgy érezte, mintha egy régi ismerőssel találkozott volna össze, ajkai szinte görcsösen keresték a legutóbbi párbeszéd félbeszakadt szavait Miközben a leány kedves last év ? Nem új ez az év. Sajnos, a háború régi szenvedései várakoznak még reánk, a nélkülözések beláthatatlan tömege és a megpróbáltatások dandára. Csakis akkor lesz új év, ha majd újra a régi élet térhet vissza, a békés, a lámpafényben aranyló, a mosolygó és elégedett, mikor a munkás megkapja a munkája teljes jutalmát és boldogan dolgozik, a kereskedő tisztességgel zárja le könyveit, a szellemi proletár elhelyezést talál, a katona pedig nem lesz többé a kaszárnyáknak a rabja, skantni ennek az országnak, a magyarságnak a daliája és leventéje. Addig nincs új év. Várjon kicsoda olyan tréfát,, vagy cinikus, hogy ezen az éjszakán a régi hangsúlyival és a régi mosolygással mondja társainak a szokványos kívánalmat, hogy „boldort viget" ? Jusággal mondott neki a bemutatkozás perceiben printéktelen udvariasságokat, Briggs többet ért, fájdalmasabbat és mélyebbet annál a kellemes, homályos csókingernél, mely egy szépvonalú, meleg és piros női száj láttára gyakran lüktette meg ajkaiban a sűrű indiai vért. Iőreges lett, ügyetlen, nevetséges hibákat ejtett a német be-Ezédben, pedig világosan érezte, hogy ez nem félénkség, nem félszegség, csak valami tiltakozás, egész lényének valami ellenszegülése egy erőszakolt, fonák helyzettel szemben. Valahonnan, mélyről, elfeledett, régi mondanivalók akartak előtódulni, forró, lüktető, fájó,szavak, talán egy felajongó sírás, talán egy felzokogó kacaj, és Arnstein kisasszonynak szintén éreznie kellett volna ezt.. . Hogyan lehet, hogy nem siet a segítségére? Szinte megsértődötten vált el tőle akkor este. Mikor pedig a hotel ágyában nyugovóra tért és lehiggadva végiggondolta az egész találkozást, nem tudta elképzelni, mi hozhatta ennyire izgalomba? Elvégre Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös, mondogatta magában s baár mosolygott is és félálomban Tavindát idézte maga elé, a benáreszi asszonyt, aki halványsárga karjaival úgy szorította kis, kemény melletre az ő legutóbbi három évének majdnem minden éjszakáját, mint egy kazal feketepiros, nehéz ceyloni rezeát . . . Éjszaka volt, álomtalan alvásban feküdt reggelig. Mikor felkelt, ámulva konstatálta, hogy rendkívül fáradt,össze van zöne. Az utazás Londontól a német városig nem viselhette meg enynyire, hiszen a pár órás utat a Repülő Vasutak Társaságának nagyszerű kényelmi járatán tette meg. A vacsora kitűnő, könnyű lakoma volt. . . Arnstein kisasszony?... Bolondság!... ő, Briggs Tom, még a Tavinda kábító ölelései után is diadalmas frisseséggel szokott nyújtózkodni, úgy ropognak a csontjai, mint egy új repülőgép acélrúdjai a friss hajnali székben . . . S most az a furcsa, rosszul sikerült kis ismerkedés zavarná össze enynyire? . . . Lehetetlen ... A következő pillanat