Pesti Napló, 1919. november (70. évfolyam, 143–168. szám)

1919-11-01 / 143. szám

Commandantul Trupelor de Ocupatie Regale Rom­a­ne din orasul Budapesta. Consta­tanduse ca nelinistea provocata la intru­­nirile trecute a fost­­provocate in mod intentionat die anumiti oameni platititoari au urmarit scopuri de politica personala.­­ Commandamentul ridica restrictiunea, ce o pusese si face cunoscut, ca pe viitor va permite numai acele intruniri pentru care se va cere aprobarea din vreme, prezentand odata cu cererea: a) Programul intrunirei. b) Persoanele care vor vorbi (aratand pe curt ca va vorbi fiecare.) c) Locul (sala), ziua si oara intrunirei. d) Cererea sa fie facute cu opt zile inainte. e) Persoanele care sunt respunzatoare, ca se vor respecta obligatiunile de mai sus, si ca nu se va atinge sub nici o forma drepturile natiunei si armatei romane. Comandantul Trupelor de Ocupatie Regale Ro­mane din orasul Budapest a. General ss. Mosoiu. A Román kir. megszálló csapatok parancsnoka Budapesten. Mivel megállapítást nyert az a tény, hogy a múlt alkalmakkor­ megtartott gyűléseken felmerült zavargásokat bizonyos emberek idézték elő szánt­szándékkal, akiket megfizettek és személyes politi­kai érdekeket hajszoltak, a parancsnokság felfüg­geszti az eddigi szigort és tudomására hozza az ér­dekelteknek, hogy jövőre csak azokat az összejöve­teleket fogja engedélyezni, amelyek engedélyezésére a kérvények elég korán fognak beadatni és egy­szersmind mellékelni fogják: a) A gyűlés programmját b) Azon személyek névsorát, akik szónoklato­kat fognak tartani, külön-külön minden szónoklat-Hat tartalmával.­ c) A megtartandó összejövetel helyét (helyisé­gét), napját és óráját. d) A kérvényezést nyolc nappal előbb kell beadni. e) Azon személyek névsora, akik felelősek azért, hogy tiszteletben fognak tartatni a fenti kö­telezettségek és hogy semmiféle formában nem fog­nak érintetni a román nép és hadsereg jogai. A Román kir. Megszálló Csapatok parancsnoka Budapesten. Mosoiu s. k. tábornok. Egy szőke hajfürt meg egy fekete írta: «Újvári Péter Bonyodalom fenyegette Dus­ilka leány­regényét, édes mámora ettől lett egy nagyon ki­csit keserű. Ketten udvaroltak neki: Boér Kris­tóf és Csala Ottó. Boér volt a komolyabb és megbízhatóbb. Csala a kedvesebb. Egyebekben ugyancsak egyformák voltak, jól megtermettek és gazdagok. Az udvarlásuk is egy­ fokon me­legedett. Ilka nem tudhatta meg, hogy melyik vonzódik hozzá nagyobb szenvedéllyel. Hiába figyelte őket, ezt nem tudhatta meg. Négy kézre játszottak egy szimfóniát és ez a versenyzést tudvalevően kizárja. Harmóniára kell itt töre­kedni, nem arra, hogy hangpazarlással egy­mást zavarják. Jó barátok voltak, aztán urak is, azonfölül virtuózai az életművészetnek, no meg talán halálos se lehetett a s­jerelmök, hát nem zavarták egymást. Majd csak elválik, hogy melyikőjük csalatkozott. Az aztán szépen, úri módon félreáll Dus Ilka nem volt ennyire fatalista. Ma­gától, gondolta, nem rendeződik ilyesmi.. So­káig várni se lehet, ertért a szerelem gyönge hajtásán bájos rügynek látszik mind­en bonyo­dalom, de aztán befelé rooüllik és meggörcsösö­dik. A bonyodalmat tehát enyhíteni kel­l. En­nek meg csak egy módja van: választania kell. Ige­n ám, de melyiket válassza. Neki mind a kettő egyformán kedves, vagy majd csak egy­formák, a maga érzése után, teh­át nem úgy­sokat töprenkedett emiatt. Akkor még csöndesen csörgedezett benne a leány­ vér, ma­­gábamerülései nem voltak túlságosan fájdal­masak. A gondolatai ugyan néha megborzasod­tak, riadtan összebújtak, mint az úsztatóban a fehér bárányok, de mikor aztán a virágos part­ra vergődtek, fehérebbek és szelídebbek voltak, mint valaha. Egyszer, mikor megint nála voltak az ud­varlói, a kimértségük, nem tudni miért, inge­­relni kezdte. Hiszen az mégis hallatlan, hogy szerelmes emberek ennyire türelmesek legye­nek. Megint az a gondolat hasadt bele az agyá­ba, hogy neki magának kell választania, mert ez a kettő ugyancsak jól megponyvázta a sze­relmét. Választani fog. Most mindjárt fog vá­lasztani. Lehunyta szép kék szemeit és amit elgon­dolt, az poétikus képpé finomult a lelkében. Az érzései bokorba borultak. Rózsák lángoltak, rajta sápadt liliomok mellett. Rózsaszüretre, liliomszüretre jött most ide ez a két ember. Égő rózsalevéllel borítja el az egyiket, a másikat, a legboldogtalanabbat, harmattal meggyöngyö­zött liliomszirmokkal. Így fog választani, hogy a másik, akit nem választhatott, ne szenvedjen. De ez teljességgel lehetetlen. A másik ok­vetlenül szenvedni fóg és riadt képzeletében már látta is, hogy az a h­atos liliomszirmai ho­gyan pirosodnak meg a vértől, amely a meg­sebzett szívből panaszosan kiserked. A felelősség érzete borzasztotta. Egy össze­zúzott boldogságért ő nem vállalhat felelőssé­get ./ti­m trhrrr TiT timfiWrt tmm, herhaina­ri Ha legalább biztos volna benne, hogy jól vá­laszt, de ebben se bizonyos és a maga iránt való felelőssége is elég terhes. Több terhet hogyan vegyen magára. Az a gondolata támadt, hogy a sorsra há­rítja át a választás súlyos felelősség­ét. Boldog akart lenni, de felelőtlenül boldog. A boldogsá­got csak megkeseríti a felelősség. Az ötlete ko­lostoriasan romantikus volt és merthogy a re­gényességet, ha csöndesen de szenvedélye­sen szerette, az ötletét jónak ítélte. A két férfi csöndesen beszélgetett. Bókot ritkán mondtak neki, akkor is leheletszerűen finomat, ami meg nem perzselhette lányos ér­zékenységét. Most mégis furcsán érezte magát. Apró lobbanások csókolták bele égető tüzüket a lelkébe. A szeretniakarásnak ez a hirtelen kicsillagzása megzavarta. A vére meghevült és parancsoló kívánságoktól forrt. Válassz tehát! — Óh én nem válassítok — hárította el a kísértést. — A sors döntsön miközöttünk. És megint mosolygott, m­int akkor, mikor először támadt ez a gondolata. Boér Kristófnak ezüsttel kivert díszes tár­cát adott névnapi ajándékul. Mikor Csa­la Ottó ünnepelte a névnapját, ő se járt rosszabbul. Ép­pen olyan tárcát kapott ő is, mint Beér Kris­tóf. Egy se nézhette szerelmi zálognak és nem vette másnak, csak annak, aminek adódott: egyszerű kedveskedésnek. Ilka most mégis úgy érezte, nem szeszély volt ez tőle, nem is olyan cselekedet, amire a saját akaratunkból határoz­­ tttT: : / / Budapest, 1919 70-ik évfolyam. 143. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Esty hóra._ 20 kor. — ill. Negyedévre 66 « — « Fél évre._ 110 « — « "Egész évre 220 « — « Egyes szám ára: Budapes­ten, vidéken és a pálya­udvarokon 80 fillér. PESTI J6 Censupat: L. Miron, Szombat, november 1 SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 18. TELEFON: József 62—30, 62-81, 62-82, 62-38, 62-34. Nyomda: 54—39. felelős szerkeszti: József 62—36.­­Sajgstóság: József 62—85. Halottakról A felszabadult Elszász temetőiben ünnepe­ket rendeztek, egy katona riadót fújt „itt fagytok-e mind kiáltotta az ünnepi szónok — akik meghaltatok Franciaországért, kijötte­tek-e valamennyien sírotokból, itt vagytok-e mind körülöttem, igen?..» akkor tudjátok meg, bajtársak, hogy..." S az ünnepi szónok el­mondta nekik, hogy nem haltak meg hiába, Elszász-Lotharingia ismét ráborult édesanyja kebelére, a francia dicsőség vakítóbb szikrákat hány, mint valaha. Akad-e magyar kürtös, aki most a magyar halottak szellemét ébresztené fel? Tud-e akko­rát fújni tüdeje, hogy Galíciában, Oroszország­ban, Szerbiában, Romániában, Olaszországban, Flandriában és Európa meg Ázsia többi teme­tőiben egyaránt meghallják? S ha akad ma­gyar kürtös, aki tud ilyen egetverő riadót fújni, ne vegyük-e ki a trombitát a kezéből? Mert mit tudnánk azoknak a szellemeknek mondani? . . . Katonák, azért hívtak benneteket a zászlók alá, hogy a királyt és­­a hazát megvé­delmezzétek, s hogy megboszuljáto­k szeretett trónörökösünk szörnyű halálát. Nos, tudjátok meg, hogy nem mondottak igazat nektek. Trón­­örökösünket rai péti magyar hűséggel szeret-­ lük, de ő gyűlölt bennünket. Gyűlölte nyelvün­ket, Szokásainkat, történelmünket és vágyain­kat. Azóta kiderült, hogy nem volt igaz, hogy a hazát olyan veszedelem fenyegette, amelyet csak háborúval lehetett elhárítani. Jó szóval és okosság vezette türelemmel megérthettük volna Szerbiával egymást, de vezetőink sem jók, sem okosak nem voltak. Lelkiismeretlenek és ostobák voltak. Ezért kellett nektek, milliók­nak, a harcterekre rohanni, ott felmondhatatlan szenvedéseket elszenvedni, a hidegek és mele­gek minden borzalmát átélni, megsebesülni és tehetetlenül,ott feküdni valamelyik pocsolya szélén, míg az utolsó pillanat eltorzult arcos tokra rá nem­ száljon, vagy fogságba jutni, ott várni-várni, reméltni-mnélni, a kimnek kínjával megostoroztatni, hogy azután a fogolykórház valamelyik piszkos­­ ágyán utolsót vonagljon mártír testetek. Hamis gyöngy volt az is, amit a háború folyamán csillogtattak meg elkomo­ruló szemeitek előtt. Hogy hatalmasabb, gazda­gabb, boldogabb lesz a haza, csak harcoljatok tová­bb, ne lankadjatok, ha éheztek, gondolja­tok arra, hogy gyermekeitek bőségben fognak élni, ha rongyos ruhátokban megfagytok, vi­gasztaljon bennteteket az a tudat, hogy utódai­tok jól öltözötten meleg szobában fognak róla­tok szent kegyelettel megemlékezni — hányszor labdáztak ezekkel a gyöngyökkel eelőttetek, hányszor? És ti összeszorított ajakival, földre szegzett tekintettel még egyszer, azután még egyszer és még egyszer nekifeszítettétek válla­tokat a lehetetlenség kőszirtjének, mindaddig, míg el nem terültetek. Tudjátok meg, ahogy nem mondottak igazat a mozgósítás első órá­jában, éppen úgy végighazudták az egész ha­knit, egész addig a pillanatig, amikor egysze­rűen megváltották, hogy elveszítettük a hábo­rút. A haza nem lett hatalmasabb, nem gazda­,­gabb, nem boldogabb. Szegénység, nyomorú­ság, koldusság nyújtózkodik itt mindenfelé. Ha élnétek, nem tehetnétek az utcán lépést, hogy görnyedt hátú özveggyel, kisírt szemű árvával, éhes emberrel, élő szomorúsággal, tántorgó két® jégbeeséssel, égre kiáltó vigasztalansággal ne találkoznátok. S tudjátok meg azt is, hogy azok­ az emberek, kik titeket kárhozatba löktek és az országon ezer sebet ejtettek, szabadon és vígan járnak-kelnek. Járnak-kelnek? Uralkodnak és uralkodni akarnak. Azt mondják, hogy ez az

Next