Pesti Napló, 1920. november (71. évfolyam, 259–282. szám)

1920-11-03 / 259. szám

Szerda A külügyi bizottság megszavazta a ratifikálást Az entente fix határidőt szabott a becikkelyezésre A külügyi bizottság ma délután négy óraikor gróf Andrássy Gyula elnöklésével ülést tartott, amelyen a kormány tagjai közül jelen voltak: gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky Imre külügyminiszter, Holter István kultuszminiszter, Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyminiszter és Bleyer Jakab, a kisebbségi nemzetiségek minisztere. A tárgyalást végighallgatta Rakovszky István házelnök és Szmrecsányi György alelnök is. Mielőtt a ratifikálásról szóló törvényjavaslat érdemi tárgyalására rátértek volna, gróf Sigray Antal kérdést intézett, hogy várjon az entente csakugyan fix határidőt szabott-e november 15-ig a béke ratifikálására. A ratifikáció megtagadásának veszedelme Gróf Csáky Imre külügyminiszter ezt megerősítette és hozzátette, hogy azentente eme bejelentéséhez olyan további kijelentések füzettek, amelyek az entente felhívásának komolyságára engednek következtetni. A külügyminiszter ezután utalt a törvényjavaslat indokolására, amely részletesen kifejti mindazokat az indokokat, amelyek a kormányt a ratifikálásra rábírják. Az ország ma kényszerhelyzetben van. Ugyanazok az indokok, amelye ak araink idején az előző kormányt nem indítottak, hogy a békeszerződés aláírásához hozzájáruljon, ma is fennállanak. A ratifikáció megtagadása esetén ugyanazokkal a veszedelmekkel kellene mais számolnunk, amelyeik annak idejére az aláírásmegtagadásából előálltatak volna. Ilyan körülmények között a kormány nem vállalhatná a felelősséget a következményeiként, ezért kénytelen törvényjavaslatot terjeszteni a nemzetgyűlés elé a ratifikációról. Apponyi a ratifikálásról Gróf Apponyi Albert rámutatott arra, hogy a ratifikálás bizonyos tekintetben helyzetünket súlyosbítja, mert a ratifikáció által a nemzetközi jog szerint befejezett ténnyé és jogállapottá válik az, ami eddig csak tényleges állapot volt. A ratifikáció azonban bizonyos előnyökkel is jár, mert végre Magyarország szabályszerű nemzetközi jogálláshoz jut, a többi állatitokkal szabályszerű diplomáciai és gazdasági összeköttetésbe léphet, szóval az európai népcsaládban elfoglalhatja helyét és elfoglalhatja helyét bizonyos nemzetközi különösen gazdasági természetű alakulatokban, amelyek a mi gazdasági újjászületésünkre és fejlődésünkre óriási fontossággal bírnak és amelyekből eddig ki voltunk zárva. A ratifikáció után megnyílik a lehetősége annak is, hogy a nemzetek szövetségébe felvétessünk, ami az egyedüli békés út egy olyan akció követésére, amely a béke revíziójára vezethet. Örömmel jelenti be, hogy a nemzetek szövetségének előmozdítására alakult egyesületek milanói összejövetelén elhatározták, hogy ezeknek az egyesületeknek a föderációjába a nálunk hasonló céllal alakult egyesületet is fölveszik és a legközelebbi értekezletre meg is hívták, jóllehet ennél a társadalmi jellegű föderációnál eleinte szintén az volt a felfogás, mint a hivatalos népszövetségnél, hogy t. i. a volt ellenségek egyesületét nem veszik fel annak kebelébe. A belső konszolidáció — igaz, — folytatta Apponyi — hogy bizonyos remények, amelyeket a békeszerződés kisérő okmányára alapítottunk, nem teljesültek abban a tekintetben, ahogy talán némelyek azt hitték, hogy a ratifikáció előtt fog már jönni a határkiigazító bizottság, a dolog természete szerint azonban ez a bizottság csak a béke ratifikálása után kezdheti meg munkáját, mert csak akkor lehet bizonyos határok részletes megállapításáról beszélni, ha azok elvileg már elfogadtattak. — Külpolitikai helyzetünk javulására egyet tehetünk meg, amiben minket senki meg nem akadályozhat, ami egészen a mi kezünkben van. Ez pedig az, ha minden erővel iparkodunk a külföldnek benső konszolidációs képességünkbe és kultúrfölényünkbe vetett hitét megszilárdítani. A jó rekonstrukciós belpolitika ma talán az egyedül lehetséges külpolitika. Egyébként külpolitikai téren a kormány kötelessége, hogy éber szemmel figyelje az eseményeket és minden olyan konjuktúrát ügyesen kihasználjon, amely a mi fontosságunkat Európa szempontjából emeli. A törvényjavaslatot elfogadásra ajánlja, mert bár fájlalja is, de a maga részéről nem tulajdonít a ratifikálásnak túlzott fontosságot s inkább csak formalitásnak tartja. Az általános vitában még felszólaltak Ernst Sándor és gróf Bethlen István, akik szintén a ratifikálás szükségességét hangoztatták. Gróf Andrássy Gyula bizottsági elnök az általános vitát lezárva, a maga részéről is kiemelte annak fontosságát, hogy belső jogrendünk szilárd legyen. Na a kormány ebben a kérdésben a bekérethetelenebb eréllyel és bátorsággal jár el, a parlament támogatására ebben a tekintetben mindenkor biztosan számíthat. A bizottság azután részleteiben is fetárevalta és Beniczki Ödön stiláris módosításával elfogadtaa javaslatot. , Vetélkedés -liai Thury Lajos Kónyának, a hat év után visszakerült tisztviselőnek a fiatal segédkönyvelővel szemben állítottak fel egy íróasztalt, az elhelyezkedést az egész iroda nagy érdeklődéssel figyelte, összekerült a két katona, mondogatták, most majd elmesélhetik egymásnak, ki hol járt, mit élt át. A két férfi melegen üdvözölte egymást. Kezet fogtak és kétszer-háromszor is elmondták, menynyire örülnek, hogy a másik is ép testtel került haza. Azután nekiültek a munkának és nem beszéltek tovább. Tizenegy óra tájban azután, az uzsonnaidő alatt, odagyűlt bözéjük az egész hivatal, hogy Kónyát kivallassák egy kicsit. Ez azután beszélt is nekik mindenféléről, csöndesen, szinte hangsúlyozott szerénységgel tompítva, mindent, amit elmondott. Etaute nagyon nehéz volt, az bizonyos. Akkor még hittük, hogy nemsokára hazakerülünk. Terminusokat tűztünk ki magunk elé, elhitettük magunkkal, hogy három hónap múlva, egy újabb félév múlva majd csak vége lesz. Csalódni minduntalan . . . újra, meg újra ... az volt a legkeservesebb. Azután, mikor már elmúlt egy év, két év, lassacskán kezdett az ember belefásulni mindenbe . . . Munka . . . fekete kenyér, káposzta leves ... és nagy egyformaság, szürkeség, elhagyatottság, reménytelenség ... ez a hadifogság. De hát most már csak elmúlt az is. — Bo tó. — sóhajtott a szőka gépiróki--ns''/.o.r. A többiek is integettek, hogy bizony, borzasztó- ' ,uga szelíden mosolygott rájuk. Valaki az iránt érdeklődött, hogy mi mégis a legszomorúbb emléke az egész hat esztendőből? Kónya vállat vont Azt igazán nehéz volna így hirtelenében megmondani. Sok minden ... ki tudja, mi roszszabb? Egyszer huszonöt napig utaztunk, marhavagyonokba zárva és közben talán csak négyszer kaptunk enni. Pénze senkinek sem volt . . . csaknem éllen vesztünk. Szibériában egyezer kél Ez a kis gyertyafény rávilágít az egész magyar középosztály nyomorúságára. És ahogy nyenapra betemette a barakkunkat a hó . . . Akadt mindig valami baj. — Ilyesmi a fronton is előfordult, — szólt közibe a fiatal segédkönyvelő. — Velem is megtörtént egyszer . . . Kónya ránézett és udvariasan bólintott — Na, igen. Hogyne. Hát ön is katona lett Biró úr? ugye? Ej, ej, mikor mi elmentünk, bizony senki sem hitte volna, hogy még Önökre is sor kerül. — Tizenötben vonultam be, májusbani, — magyarázta a másik. — Novemberben mentem ki a frontra, azután kinn is voltam végig. — Szerencsés ember, — mosolygott Kónya. — Tizenöt, november . . . hej, addigra én már hogy eluntam a fogságot is! — Elunta, elunta. — dünnyögött a másik. — Ahoz, azt hiszem, nem sok idő kellett. — Nem? — kérdezte Kónya és megütődve nézett rá. Kicsit kiegyenesedett a székben, kihúzta magát, merevebben, tekintélyesebben ült a helyén. — Mégis csak sok idő volt az. A másik kényszeredetten mosolygott és nem felelt. Kónya elfordult tőle. — Hat esztendő, — beszélt tovább Kónya, de most már kissé emeltebb hangon, mint előbb. — Úgy éltünk hat évig, mintha nem is lennénk emberek. Férgektől rágva, nehéz munkával gyötörve, Istentől, embertől elhagyatva . . . Hiszen igaz, igaz . . . mindenkinek kijutott a szenvedésből. Az egyiknek egy kicsit több, a másiknak kevesebb. De nekünk nagyon sok jutott. — Önöknek még aránylag, ami így a mindennapi életet illeti, nem is volt olyan rossz dolguk, — mondta a segédkönyvelő és a székében hátradőlve, komoran nézett rá. — Csak lettek volttá kinn a fronton! Ott mégis csak más volt, azt hiszem. — Azt hiszi? — kérdezte Kónya és a homloka bosszús ráncokba futott. — Hogyne, — erősködött a másik. — Nem meneteltek, nem cipeltek borjút, nem álltak et vonalban esőben, hóban, viharban ... és biztonságban volt az életük. Nagy különbség . . . nagyon nagy. ~~ Tizenhat januárjában ezerö tszázan voltunk a szimbirszki táborban, — mondta Kónya, a többiekre nézve, mintha nekik beszélne. — Május elejére már csak hatszázan maradtunk. A többit elvitte a kiütéses tífusz. Megjegyzések hallatszottak. Rettenetes. A szőke gépirólány mélyen felsóhajtott. - A fronton meddig volt ön, Kónya úr? — kérdezte a segédkönyvestt. — A front is sokszor borzalmas volt, — sietett tovább beszélni a másik, akinek ez a kérdés a legérzékenyebb oldalát érintette. — De aki nem volt fogságban, sokáig, mint mi, az nem is tudja, mi a szenvedés. A testi, lelki nyomorúság, a nélkülözés . . . — Hm, — dörmögött a segédkönyvelő. — Én tudom — mondta Kónya erélyesen. — Nekem elhihetik. — Ön elfogult, kétíves Krónya úr, — mondta a másik és erőltetten nevetett. — Ön csak a maga dolgát látja ... ez nem egészen helyes. Az sem volt valami irigylésreméltó állapot, semmiesetre sem, de a fronton, az mégis csak más volt egy kicsit. A roham, a pergőtűz, a vér, a sár, a golyófütyülés; ki szenvedett annyit, mint a szegény baka, odakinn az első vonalban? — Eh, kérem, — felelte Kónya és boszosan intett a kezével, — ne mondjuk ezt. Híreket kaptak haztíbról, leveleket írhattak, újságokat hallottak, emberek voltak. Időnként haza is jöttek, itthon voltak, kipihenték magukat; azután, megint kezdhették újra. Da mi, ezer és ezer kilométerre, az Isten háta mögött? — Mégis csak födél alatt éltek, ha csak egy barakk tető alatt is. Majd megtudták volna , . csak lettek volna ott, ahol én! — Voltam én ott is. Nekem nem kell magyaráznia . . . — Mindeniki kivette a maga részét, — srcól közbe a levelező, aki békíteni akart. — Nem érdemes ezen vitatkozni. — Nem hát, — mondta Kónya és kicsinyben nézett Bíróra. — Én nem is vitatkozom. — Én sem. — felel, a másik élesen. Egy kicsit hallgattak mindannyian. Egy páran otthagyták a csoportot és visszamentek a helyükre « mai tájukhoz» PESTI NAPLÓ 1920. november 3. 3 Az aszódi gimnázium két öl fája (Saját tudósítónktól.) Aszódon is beköszöntött a séf és az aszódi főgimnázium diákjai téli kabátban dideregtek latin óra alatt. De nem sokáig tartott a fagyoskodás, mert a főgimnáziumnak sikerült egyelőre két öt fát szerezni , ma már vígan pattog az illatos cserfa a tantermiek vaskályháiban. Az aszódi két öt fa mögött hangtalanul éskönnyesen szomorú kis magyar tragédia húzódik meg. El sem hinné az olvasó ezt a kis történetet, ha nem 1920-ban történt volna, a vagonlakók szomorú hónapjainak, a magyar középosztály pusztulásának napjaiban. Az történt Aszódon, hogy mikor már meg volt a fa, a tanári tanácskozáson, ahol minden apró-cseprő dolgot megvitatnak, felvetődött a kérdés, hogy — ki vágatsa fel a fát? És akkor az asztal mellett felállott egy, idősebb ember és az igazgató felé fontolva egy kicsit zavartan ezeket mondta: — Igazgató úr kérlek, ha nincs ellene kifogásotok, én elvállalom a favágást. Egy pillanatig halálos csend fogadta ezt a bejelentést. Erre igazán nem számítottak, hogy közülök akadjon a favágó. A probléma bonyolultnak látszott, mert a tanári testület tekintélyét is serpenyősbe kellett tenni a kérdés eldöntésénél. Az igazgató bölcsen válaszolt — Kérlek szépen, kétszáznegyven korona van élenkint előirányozva, ha ennyiért elvállalod, nagyon szívesen fogadjuk az ajánlatodat. Megkötötték az alkut, a tanári testület csak annyit kötött ki, hogy a tanár ÚT a nyilvánosság kizárásával vágja fel a két öt fát. És a tanár úr (akinek öt leánygyermeke van) azóta estén ként lemegy a pincébe és szorgalmasan íríd'síeli a fát. Gyergyavilág mellett.