Pesti Napló, 1923. november (74. évfolyam, 248–271. szám)
1923-11-18 / 261. szám
Budapest, 1923 74. évfolyam 261. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . , 10.000 K Negyedévre . . . 30.000 K Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 500 K Vasárnap 600 K Egyes szám ára Ausztriában Üteaznap és vasárnap 2000 osztrák korona. /V V OPstorona Vasárnap, november 18 SZERKESZTŐSÉG» Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL: Erzsébet körút 18—20. sz. TELEFON József 62-30, 62-31, 62-32 Felelős szerk.: J. 62—36. Szerkesztőség Bécsbeni I„ Kohlmarkt 7. r-»" IPv- GiMiK ! Csokonai Vitéz Mihály 1773-1923 Százötvenéves fordulóját ünnepeljük a hanglelkű, magyar sorsú poéta születésének. Ünnepeljük? Van, aki az alkalom kínálatával élve, nevét ajkára veszi; van, aki a megszentelt nevet gondolattalanul visszahangozza; a legtöbb sikeren halad el a dátum és az intelem mellett. De hol vannak azok, akik ismerik, és ha ismerik, megértik, és ha megértik, szeretik? Hol a milliók, akik szeméből könny fakad, ha magukban ismételgetik a bűbájos, mélabús Lilla-dalokat? Hol a muzsikus, akinek zengő lelkében tovább játszik »A reményhez« lehelletfinom pianissimo-ja. Hol a filozófus, aki, maga is elcsodálkozottan, elkábítva az eszmék bőségétől, újságától, eredetiségétől, megmagyarázza A lélek halhatatlansága« rejtett mélységeit? Nem fájdalmas, nem megdöbbentő Csokonai sorsa? A Debrecenből útnak indult vándor lantos, aki bujdosásában megállott Komáromban, hogy ott halhatatlan szerelemre lobbanjon, elvetődött Pozsonyba, hogy megpengesse a diétás magyar múzsa lantját és professzoroskodott Somogyban, hogy hangulatot szerezzen anakreoni dalaihoz és modeleket a »Dorottya« furcsa vitézi versetéhez, Csokonai Vitéz Mihály merőben távol állott tulajdon korától. Tekintsünk erre a sovány, aszkóros, örökké beteges fiúra, aki mindössze harminckét esztendőt élt s ez idő alatt összeszedte kora minden irodalmi és esztétikai műveltségét, és vessük össze vele azt a parlagi, nyers, könyvetlen úri társaságot, amelyet elszórakoztatott költeményeivel és nyomban szembeötlővé tesz az űr, amely a poétát elválasztotta közönségétől. Csokonai korának a legműveltebb embere Magyarországon. Műveltei)]) mind a két Kisfaludynál, nohaezrek is rendkívül sokat olvastak, tanultak s ami fontosabb mindennél: világot láttak. Csokonai soha nem hagyta el az ország határát, épúgy, mint Petőfi sem. Ez a két rokonlélek sok egyében túl abban is megegyez, hogy mind a ketten a maguk erejéből emelkedtek föl a művelődés legmagasabb csúcsaira. A »Dorottya«, a »Békaegérharc«, az anakreoni dalok jó része megtalálta a maga közönségét a XIX. század eleji magyar köznemesség körében. De az egész embert, az egész költőt nem értették és nem méltányolták. A debreceni nyomorúságos matracsírban ezért zokog a csonttá aszott ifjú: ezt siratja, ezért érzi egész életét meddőnek. De vergődései között látomásai vannak. Eljövendő dicsőségének ragyogó képei kecsegtetik, mint csalóka délibáb a puszta tikkadt utasát. Csalóka délibáb volt ez is. Mert Csokonainak az utókor sem adta meg, ami oly bőségesen megilleti; a boldogtalannak fukar és tétova kézzel mért a népszerűségből, amelyet gyakran oly tékozolva osztogatott érdemteleneknek. Hozzánk közel áll Csokonai Vitéz Mihály, egész szívével, agya tartalmával, ízlése kényességével, eszméi nagyszerű modernségével, közelebb jóval, mint önnönkora. És mégis mit tettünk érte? Semmit. Pedig még csak az a suta mentségünk sincs, hogy nem értünk nagyjaink ünnepléséhez. Az ünneplés módszereit, technikáját egészen jól megtanultuk és eléggé sűrűn alkalmazzuk is. Csak látnátok a fürge fiatalságot, amint megbókol a divatnak, öröm nézni rá! A drága fiúknak, a rövidhajú lánykáknak ragyog az arcuk, ég a fülük, piros a tenyerük a lelkesedés lázában. Helyes és, szép ez így. Gonosz, aki irigyli ünneplésük tárgyait, bárgyú, aki zablát akarna rakni szabad rajongásuknak. De milyen szép és dicsőséges, milyen illő és stílusos volna kézen fogni ezt a lelkes tömeget, elvezetni Csokonai Vitéz Mihály szobra elé és megmagyarázni neki, milyen jogos önérzettel mondotta a költő:»Et ego in Arcadia«. Vagy talán hagyjuk pihenni Debrecen szülöttjét, a debreceni temető rég elcsöndesült halottját. És kérjünk illendőképpen bocsánatot Maneseitől, hogy síri nyugalmában megbolygattuk. Legyen mentségünk az, hogy nem neki van szüksége miránk, hanem a mi megtört, megalázott, megcsonkított gyászoló nemzetünknek van szüksége reá, valamikép minden géniuszra, aki valáha itt élt, bolyongott, szenvedett és kínjai közt is halhatatlant alkotott, mint Csokonai Vitéz Mihály. Ő maga már rég a megdicsőültek hónába költözött. Tiajta megvalósult a »Lélek halhatatlansága« tündöklő látomása: A föld előlem távozik és szemem sem látja többé. A magas ég kinyilt És benne száz kar Serafimnak Zengedezése fülembe csendül. Tanulságos mese egy túlérzékeny lelkű emberrő! Irta: Vészi Margit Kis János Tihamér még egyszer megvizsgálta reszkető ujjaival a hatlövetű revolvert, aztán az állótükör elé tántorgott, széthúzta beesett keskeny mellén az inget, megkereste kiálló bordái között a szíve helyét és rászorította a fegyver tompafényű csövét. Mélyet, szepegőt lélekzett és összenézett sápadt képmásával: Na, kész, mehet... Meredt mutatóujja megrándult a ravaszon, de — isten tudja, miért? — nem igen engedelmeskedő az agyból kiindult parancsnak. Kis János Tihamér kidülledt szemekkel fixírozta a tükörbeli dúlt ábrázatot, és újra, ezredszer már, nekikezdett a rábeszélő összefoglalásnak, számvetésnek, ami eddig mindig egy végösszeget adott: a halált. Újra elismételte magában, hogy túlérzékeny mimóza-lelke nem bírja a mai könyökkel előretörtető elcsúfolt életet. Azelőtt, igen azelőtt, minden másként volt, amíg a nagybátyja élt: eleget kapott től" ahoz, hogy megalázó munka nélkül boldoguljon, futott abból mindenre, utazásra a tengerhez, (három versét, amit az Adria partján írt, ki is adta akkoriban egy hetilap!), finom francia dekadens könyvekre, Debussy-koncertekre, mindenre... De most négy éve, hogy a bátyja meghalt és az unokafivére pörrel támadta meg a végrendeletet, amiből egészen szép summa nézne rá minden szépség kiveszett az életéből. Azóta nyomorúságos irodamunkával tengeti magát, hétköznapi lelkű közönséges emberek között és most az a gazember Varga, a kollegája, aki naponta ugratja és csipkedi, még a kenyerétől is el akarja ütni s azon fáradozik, hogy őt az elbocsátandó tisztviselők közé besorozzák... Mit tehet ő az ilyen komisz fráter ellen? Az ő túlfinomult lelke dermedt tanácstalansággal reszket, ha durva kézzel megcibálják . . . Na és az az asszony, akit három esztendeje spefetámol hiába, akinek Rilke gyengédszirmú verseit hiába olvassa- és akit alázatos könnyei meg nem hatnak soha! A múltkoriban egész heti fizetéséért egy orchideát vett neki, halványlilát és bársonyosat, de az asszony odanyomta a leheletfinom virágot egy csomó vörös muskátli közé, még csak külön vázát se keresett számára. Kein, ez nem élet, így nem érdemes tovább vesződni. — gyerünk, csak gyorsam, gyerünk! Mutatóujja megint megrándult a revolver ravaszán, de abban a pillanatban hideg verejték ütött ki a szája felett, a gyomra felfordult és gyalázatos gyengeségérzés jött rá. Az ágyához támolygott, végigesett rajta és gondolattalan kábulás feküdt rá az agyára. Mikor pár perc vaulva magához tért, elhatározta, hogy még néhány napi időt enged magának, amíg a halál gondolatát megszokta, legfeljebb három-négy napot, aztán hadd jöjjön a várvavárt Vég. Pont így, nagy v-vel gondolta ezt a szót magában, mert, mint említettem, a modern irodalomban jártas ember volt. Másnap reggel a hivatalban fölényes kisó mosollyal nézte a kollégáit: szegények, ezek továbbra is itt fognak robotolni ebben a kimondhatatlanul rút szürke szobában, tűikor ő már régen egy más dimenzióban fog lebegni! Ha tudnák, hogy egy halálraítélt siralomházát osztják meg e percben! De félóra múlva Varga a szemközti íróasztal mögött fölegyenesedve, vigyorgó szájában a nagy sárga, lófogakkal, megint elkezdte megszokott ugratásait. Kollégái letették a tollat, kezüket dörzsülve várták a rendes színházat, Kis János Tihamér elvörösödését, zavart hebegését, tehetetlen mérgét. De ehelyett ma más történt: Kis János Tihamér agyán végigcikázott a gondolat, hogy most már neki senkitől sem kell tartania, neki mindegy minden, legfeljebb párbajra kerül a sor és Varga kardja megtakarítja neki a fáradságot, hogy három nap múlva revolverét a szívébe süsse . . .Szép nyugodtan felemelte a nehéz üvegtintatartót és jól kiszámított ívben az íróasztal fölött Varga fejéhez vágta. Általános rémület, mindenki feligrált. Varga vérz.A homlokáról lemosták a tintát és — sajátságosképen — összes kollégái kivétel nélkül az ő pártjára álltak! Addig bizonyítgatták Vargának, hogy az ő hónapok óta tartó ugratásai méltán hozhattak ki a sodrából egy jó családból való gentlemant, amíg Varga, sápadtan, homlokán vizeskendővel, odalépett Kis János Tihamérhoz és kezet nyújtott neki. A Szervusz mondta barátságosan és sárga lófogai fölött mosolyra húzódott az ajka. Estefelé Kis János Tihamér örök búcsúra indult az imádott hölgyhöz. Fő homály, puha melegség, Kis János Tihamér Rimbaud egyik legfinomabb versét suttogta az ásítozó asszony fülébe, mikor egyszerre eszébe jutott, hogy legalább egy, egyetlen egy csókját magával akarja vinni a másvilágra. Abbahagyta a szavalást, neki ugyan már mindegy, ha ki is dobja az asszony, őt már semmi sem rémítheti: nekiugrott az asszonynak, félkezével tarkón kapta, brutálisan, mint a városligeti bokrok között a baka a cselédlányt, hátraszorította a pamlag párnái közé és vadul, hosszan megcsókolta. Az asszony csak pár másodpercig védekezett, aztán két karját a nyaka köré kulcsolva, erősen magához szorította. És Kis János Tihamér azon az estén elérte azt, amiért három évig hiába epedett. Másnap reggel elindult, hogy unokafivérének még egyszer utoljára jól odamondja a véleményét, mielőtt végezne magával. Minek szaporítsuk a szót? Adott pillanatban Kis János Tihamér nekiugrott az unokafivér torkának és jó erősen megszorongatta, aztán megfenyegette botránnyal, végrendelethamisításért járó börtönnel, végül pedig kiegyezett, igen előnyösen, és ezzel nagybátyja vagyonának nagy részét kézhez kapta. Hogy őszinték legyünk, ez időponttól kezdve nem igen gondolt többé a halálra. Pénzét kiadta kosztba, megsokszorozta, virágzó bankbizományi üzletet nyitott, két autót tartott, a legszebb és legelőkelőbb asszonyokkal volt viszonya és egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy egy szép napon meg fog lépni a kliensei pénzére. Az igazságügyminiszter a nyomozás (Saját tudótdiónktól.) Szombaton délután négy órakor fontos tanácskozás kezdődött az igazságügyminisztériumban Nagy Emil igazságügyminiszter elnöklésével. Ebben a tanácskozásban Szászy Béla igazságügyi államtitkár, Sztrache Gusztáv a királyi ügyészség elnöke, Mészner Tivadar, az Ulain-ügy előadója, Váry Albert és Timkó Zoltán koronaügyészhelyettesek vettek részt. Az előadó ismertette az ügyet, majd a jelen volt jogászok mondták el véleményüket. A vita főképpen akörül forgott, hogy Ulain ügye statáriális eljárás alá kerül-e vagy nem." A Pesti Napló munkatársa az értekezlet után megkérdezte Nagy Emil igazságügyminisztert a határozat felől, amire a miniszter a következőket mondotta: — Érdemben nem nyilatkozhatom, mert azok az okok, amelyek miatt az ügyészség sem adhatott föl- az Mlain-ügyben rendelte el