Pesti Napló, 1924. február (75. évfolyam, 27–50. szám)

1924-02-17 / 40. szám

® Vasárnap PESTI NAPLÓ SZÍNHÁZ ÉS_MŰVÉSZET R. U. R. F" Vígszínház bemutatója Rossum természettudós fölfedezte, hogyan lehet vegyileg előállítani a mű­embert, az em­beralakú gépet, amely, vagy aki az igazi em­ber helyett dolgozzék, öccse tökéletesítette a találmányt és a Rossum's Universal Robots (R. U. R.) _ részvénytársaság 1938-ban már nagy­ban gyártja az emberi gépet, amely után kap­kodnak az iparvállalatok, mert a gépember előállítása és eltartása sokkal kevesebb pénzbe kerül, mint az emberi munka. Glory Helen, az Emberszerető Liga tagja, hall valamit harangozni a gépemberekről, a robotosokról, akiket csakis munkára használ­nak ki. Szánja, mert afféle másodrendű emberi lényeknek, emberalakú­­ állatoknak képzeli őket És minthogy alighanem tagja az Állat­védők Ligájának is, beállít az R. U. R. vezér­igazgatójához, Domin Harryhoz, nemcsak azzal az óhajtással, hogy szeretné megnézni a gyár­telepet, hanem mingjárt azzal az amerikaiasan merész hátulsó gondolattal, hogy a bután dol­gozó állatokat emberekké fogja »ébreszteni« s fellázítja arra, hogy kizsákmányoltatásukat ne tűrjék tovább. Még csak arra se gondol, hogy ez a tervezett, lázadás olyan következéssel is járhat, amelyet talán az Emberszeretők Li­gája se fog kellemesnek találni. (»Ó, ezek a nők! ... — nyugtalankodik a világsikerek hírétől már előre lelkesedő néző — mindig ők csinálják a bajt! . . . Ó, ezek a nők!«) Domin megmagyarázza Helénnek, hogy a robotos nem olyan érző lény, mint az állat.. A gépembernek a teste, minden szerve tökélete­sen olyan, mint az igazi emberé; mozog, táp­lálkozik, fáradhatatlanul dolgozik, beszél, rend­kívül értelmes, óriási az emlékezete, de semmit sem érez, nem érez fájdalmat és örömöt se, nem szaporodhatok és minthoggy semmi öröme, nem fél a haláltól; húsz év alatt elhasználódik és a zúzógépbe kerül; így készült, mert csakis a munka céljaira készült. »Érti?« — kérdi Do­min Helén­től. — »Nem.« — »Én sem értem, mert nem értek fiziológiához.« A szerző sem érti, vagy legalább nem tudja megrmagy­arázni. Nem felel arra a főbenjáró kérdésre: lehet-e egyszerre gondolkozni és nem érezni ugyan­olyan alkattal, ugyanolyan szervezettel, ugyan­olyan agy- és gerincagy-szerkezettel? Arra sem, miért sivártatnak a föl­fedezők, a takaré­koskodás világbajnokai, fölös szerveket, annyi fölösleges­, szervet s oly roppant tömegekben? Nem árulja el, hogy­ ha a robotos annyira értelmes, miért dolgozik egy percig is, mikor gondolkozik, tehát tudja, hogy semmi haszna, ha dolgozik és semmi kára se lehet, ha meg­tagadja a munkálkodást? Hogyha rendkívül intelligens, miért kell eltelnie tíz esztendőnek, amíg »öntudatra ébred?« Tárgy vagy lény? Ha előbb csak tárgy volt, mikor, hogyan válik lénnyé? A szerző vállat von és azt mondja, hogy: nem tudja, ez dr. Gálinak, a vállalat aziológusának a titka. Neki nem mestersége a fiziológia, ő ezt nem érti. Csak az a lelkes néző érti, aki mindig azt­­ hallja, amit hallani szeret: »Ej, hiszen mindez csak szimbólum!« Nem, csak zavaros beszéd. A gépemberhez hasonló lehetetlenség is érthető­nek, természetesnek tűnhetik fel, tehát érdek­lődést kelthet, ha a szerző világosan beszél és nem rúg el magától minden logikát. Senki se akad fenn azon, hogy a róka hízeleg a varjú­nak, hogy a kakas himnuszt zeng a naphoz, hogy a kutya az elefánttal beszélget és hogy Jupiter bikává vagy aranyesővé változik át.; ez világos beszéd. De képtelenségeket halmozni egymásra s közben elh­integetni egy-egy allú­ziót a társadalmi kérdésekre ez még nem szimbolizálás. A R. U. R. szerzője egy-egy mon­datával az apostolt akarja játszani, de ilyen­kor is hű marad önmagához, ilyenkor is csak tréfál. Háromnegyed óra telik el azzal, hogy a R. U. R. igazgatói Helénnel a robotosokról be­szélgetnek. De hogy­ ebben a hosszú előjátékban is történjék valami, a végén Domin, amerikaia­san, hirtelen elhatározással, Helént derékon és feleségül kapja. És csak ez után követke­zik a darab. Tíz év telt el. Annak, hogy milliószámra gyártották a robotosokat, az lett a követke­zése, hogy a munka nélkül maradt, emberek fel­lázadtak, a gyárosok pedig, nyilván egyéni akcióval, robotosaikkal leölették a lázadók százezreit. Már-már azt hisszük, hogy­ ebből dráma lehet. A cég pedig csakugyan szimboli­kus dráma, azon a réven, hogy a robotost, a tárgyat, az eszközt, a vérszag- bestiává vará­zsolta át és most már a véreb — akárhonnan jutott érzéshez, gyűlölethez, dühhöz, célhoz és akarathoz — a gazdájára támad, aki vihart arat, mert szelet vetett. Ez meg is történik, de a drámácska másból fejlődik ki: abból, amire senki se gondolt volna. Az emberiség nem sza­porodik többé; nincs születés; az a veszedelem fenyeget, hogy az emberiség kivesz. Hogyan? Az árak a tizedükre estek; a búzában meg lehet fulladni: az embereknek nem kell dolgozniok; azt csináltak, ami jólesik nekik. És ennek az a következése, hogy nincs szaporodás? Egészen Csapek mesterig mindigt azt hittük, hogy az elnéntelenedés egyik fő okozój­a a nyomorulág; az, hogy sok embernek félholtra kellett dol­goznia magát, ha el akarta tartani a családiét; s­étszer is megfondolta tehát, amíg életet adott. De a R. U. R. hunyorgat és azt mondta: az ember nem dolgozik t.­hové, tehát fölöslegessé vált, ennek következtében a bölcs és igazsá­gos természet beszüntette az igazi emberek gyártását. Ilyen tréfás ember Osolek mester. Domin flipsébe, aki — nem tudni miért —­ maga is meddő maradt, keservében meg akarta akadályozni, hogy az emberiség kihaljon és abban a hiszemben. hc°v célját csak akkor ér­heti el, ha megszüntetik a robotosok a gyártá­sát, azzal a gyors elhatározással és hirtelen, amerikaias mozdulattal mely ennek a darab­nak valamennyi szereplőjét jellemzi elégeti a Rossumok kéziratait s evel megsemmisíti a robotossok gyártásinak titkát. Innen jó Vor. Künn felhangzik a riadó, mely azt jelenti, hogy a robotosok körülzárták az igazgatósági épületet, hogy az utolsó embert is kiirtsák a világból. Második felvonás: a sok beszélgetés után legalább egy kis izgalom, egy kis mozgalmas­ság. Az igazgatósági épület foglyai kesereg­nek, méláznak, reménykednek és tanakodnak, hogyan találhatnák meg a menekülést. Domin mea culpá­t mond és siratja nagy céljait. Ő csak jót és szépet akart: azt, hogy az ember ne legyen kénytelen arca verejtékével keresni a kenyerét. Amint Rosmer szabaddá, nemessé és vidámmá, ő is szabaddá és emberfölötti em­berré akarta nevelni az embert. A csehek Rosmere után dr. Gall vádolgatja magát. Gon­dolhatta volna, hogy ez lesz belőle, amikor mindenáron érzéseket akart kicsíráztatni a robotosokban; túlságosan sikerült a kísérle­tezése! Valakinek eszébe jut, hogy­ megválthat­nák az életüket azzal, ha cserében odaadnák ostromlóiknak a robotoso­k gyártásá­nak tit­kát. Erre Helénnek meg kell gyónnia, hogy elé­gette a kéziratokat. A körülötte lévő férfiak -­ mit tehetnének egyebet? — egy legyintéssel térnek napirendre. E nemes gesztus után óriási dübörgés, ordítozás; a robotosok — Alquist építőmester kivételével, akit kézimunkásnak minősítenek és meghagynak magnak — min­den embert kiirtanak, sziú-indián mozdulatok­kal és bődületekkel; hatásos mozikép. Utolsó felvonás: Alquist szomorkodik, hogy minden élet ki fog halni a földön. .De egy férűtestű és egy női robotosban odáig fej­lődött ki az érzés, hogy féltik egymás életét, tehát szeretik egymást. Kimennek a kertbe, a paradicsomba, hogy mint új Ádám és Éva, feltalálják a szaporodás titkát. Alquist ujjong, hogy nem fog kipusztulni a világ. Ha bele tudott nyugodni abba, hogy a hozzá hasonlók mind kipusztultak a világból, azon való lelke­sedése hogy testvéreinek gyilkosai nem vesz­nek el utódok nélkül, kissé mesterkéltnek tűn­hetik fel. A fásultabb néző tehát inkább azon ujjong, hogy végre vége a sok lármával ve­gyes mozinak. De vannak kevésbé fásult nézők is. Pél­dául olyanok, akiket Alquist jelszava: »Imád­kozzál és dolgozzál«, abba a tévedésbe ejt, hogy a R. U. R. a konzervatív gondolkodás eszméit propagálja és arra utal, milyen veszedelmeket rejt magában az a törekvés, mely vallás nélkül akar előrehaladni. És vannak mások, akiket már a darab műfajának megjelölése is (»Utó­pisztikus kollektív dráma«) tévedésbe ejt, de különösen az hódít meg, hog­y ebben a darab­ban azokat a kizsákmányolókat, akik még a vérengzéstől se riadnak vissza, alaposan utol­éri a végzet, mert"a saját eszközeik támadnak ellenök, a saját kardjuk vág vissza rájuk, úgy­hogy még írmagnak se marad belőlük egy árva csecsemő sem. Csapek mester ügyes mes­ter. Igaz, hogy csak rönköd a nagy problémák fölött, mint egy madárh­ajt legfeljebb eary-egy elméssészet csiripel le rájuk, de a közönséget olyan jól ismeri, mint egy mozi-reem­. Ez ma­gyarázza meg a R. U. R. bécsi, berlini, ame­rikai stb. sikerét. Farsangi lakodalom Dalma három felvonásban. Zenéjét szerezte Poldini Ede, szövegét írta Vajda Ernő. Be­mutatta a M. kir. Operaház 1924 februárj6­an Megkésve, de mégis megérkezett: a Bánk bán és­­ Hunyadi László vígopera-társa. Erkel megcsinálta "S­­magyar operát«, mert még nem volt »magyar« opera és úgy illett, h­ogy a magyar nemzeti szellem újjászületéséből a zeneművészet is kivegye részét. Erkel megteremtette a nemzeti dalművet a nagy olasz opera és Meyerbeer min­táj­ára s elég erős egyé­niség volt ahoz, h­ogy amint a művészetében új és magyar lehetőséggé váljon. Az idegen kultúrában meglátni a lehetőséget a magyar szellem befogadá­sára, a magyar szellemben feltalálni a kultúrát, melynek alapján az idegen formákat átplántálhat­juk, a múlt század magyarosító törekvésének fő­problémája. Ugyanilyen lelki kényszerűség vezette Poldini Edét is, mikor kikereste a külföldi vígopera­irodalomból a lehetőségeket a magyar vígopera meg­alkotásához. Hogy feladatát, a nemzeties átértékelést, sikerrel végezhesse, nem volt szüksége akkora egyéni alkotóerőre, mint Erkelnek, hiszen az a félszázad, ami a két művész munkássága között fekszik, az ide­gen zene hungarizálódásán­ak termékeny korszaka s anyaga bő erőforrás, melyből Poldini üdvösen merít­hetett. Poldini operájáról, a »Farsangi lakodalom­­ról első benyomásunk: ez a mű széles tradíción épül, sőt koronája egy bizonyosfajta magyar kultúrának. Igaz, ez a kultúra nem a legmélyebb, igazi magyar szellemnek kifejezője; zeneköltőnk nem a Csokonayk, Berzsenyik, Vörösmartyk vagy Arany Jánosok, ha­nem a Kisfaludy, Károlyok és Szigligetiek tradíció-­­ jába kapcsolódik bele. Mégis­­ örömmel üdvözöljük Poldini Ede dalművét, mert megkésve is aktuális, hiszen azt a tradíciót emeli magasra, mellyel éppen napjainkban gyakran visszaéltek. Végre itt a mű­vész, aki igazi tudással, nagy perspektívával és ke­resetlen lelkesedéssel nyúl a népszínmű dekoratív hangulatvilágába, akinél az attila és sarkantyúpan­gés nem sallangos miliőt, nem nagyképű archaizáló keretet jelent, hanem azt a nyugodt, bensőséges ke­délyvilágot, mely ezek között a régi keretek között egykor valóság volt, melyből a mai nyugtalan kor emberének a sarkantyú meg az attila csak mint üres, cifra ereklye maradt meg. Poldini friss szel­leme megérinti ezt az ereklyét s íme: az emléktárgy újra emlék lesz s az emlék eleven valóság. Ha Poldini ezt a bensőséges, meleg, pompás hu­morú kedélyvilágot nem is emeli ama mély szimbó­lummá, melyben az emberi lélek örök álmai, vá­gyai, harcai és beteljesülései tükröződnek, azok a minták, melyek szeme előtt lebegnek, örök emberi értékek kifejezői. Ő ranga nem »ír agy«, de megvan az érzéke az emberi Nagyság iránt. S ez manap­ság olyan erény, melyet divatos külföldi operaszer­zőkben is lámpával kell keresnünk. Poldini őszinte művész: nála a »nagyság« nem hiú ambíciók cél­jelző zászlója, hanem ideál, melyben lelke átneme­sedik. Az az örök külföldi érték, melyet Poldini a magyarság javára elsősorban kamatoztatott, a Meistersinger kedélyvilága. Mikor az öreg nemze­tes úr a kalendáriumot olvassa, a kissé fontoskodó deklamálás, a szelid irónia, az orchester diatónikus szólamai, a tisztán csengő alaphárciasharngzatok ön­kéntelenül a mesterdalo­sok céhét juttatják eszünkbe. Wagnernél a Céhvilág, természetesen, egy egész vi­lágnézet jelképe,­ polgári nyugodt körében ott van Sachs, a magasba áhító, ki meglátja az égen csat­togó madarat: Walthert. Ég és föld küzdenek itt, h­ogy végül összeölelkezzenek. A Farsangi lakoda­­­­lom nem emelkedik a régi nemesi kúria fölé; Kál­mán diákja nem ilyen »égi madár«. Kálmán diák, sőt Zoltán, a gárdista és a grófnő is teljesen egyek azzal a miliővel, melybe a hóvihar belekergeti­­őket. A farsangi lakodalomban az alakok nincsenek indi-­­ vidualizálva, külön-külön darab életté szétválasztva,­­ egyívású ember mind, s míg Sachs legmélyebb ál­maiban találkozik Walter lelkével. Mi különböző embervilág, de lelkük végső gyökerében összeforrva, addig Poldini népei nem érzik szükségét ilyen ma­gasabb szintézisnek, hogy emberségük legmélyén keressenek egymással kapcsolatot, ők megtalálják az érintkezést egy magyaros parolában, megtelik a köznapi élet barátságos-kedélyes forgatagában, s beérik ennyivel. A Farsangi lakodalom azonban mégis szoros vo­natkozásba hozható, ha nem is a tartalom súlya tekintetében, nagy mintáival. Formai elképzelése ugyanis olyan keretekről vett mértéket, melyek a vígopera-irodalom legnagyszerűbb képeit foglalták be. A helyes keret megválasztása, a színpadi zene lélektanának kiváló ismerete Poldini talentumának tulajdonképeni magja. Ezt a kivételes tehetséget osztja vele elsőrendű librettistája, Vajda Ernő is. Az operai sablonokban meglátni a költőiséget, jól beváltat és mégis újat adni: a szövegkönyíró legkényesebb feladata. Vajda kitűnően eltalálta a színpadi alakok egymás kiegyensúlyozó szimmetriáját, kitűnő alkal­mat ad zenei jellemzésre s a jellemeknek egységes zenei világképbe tömörítésére. — A Nemzetes asszony a középen­ mindent mozgató praktikus elem, a cselek­mény higanya. Szemben vele a házigazda, a reflek­tív, a mérsékelő; gyökerei szelíden keresik a humuszt, kerülik a talaj köves rétegeit, nyugodtan kutató gyö­kerek, de szilárdan megkötik a földet, erősen, bizto­san tartják a fát. Mindkét oldalon egy-egy szerelmes pár: a házikisasszony Zsuska és Kálmán, a diák, fia­tal, keresetlen, falusi szerelem diadala; és a grófnő, a gárdate­szttel, a megkésettek, a városi kultúra meg­kötöttségeinek rabjai, rezignálok. Körülöttük táncol a vidám vendégsereg, tarka, jellegzetes figurák válnak ki belőle, élénkítik, mint az üdítő friss bokrok a kép napsugaras játékhátterét.­­ A figurák együtt vannak, a játék megindul. Hóvihar, véletlenül összeverődött 1924 február 17.

Next