Pesti Napló, 1924. február (75. évfolyam, 27–50. szám)
1924-02-17 / 40. szám
® Vasárnap PESTI NAPLÓ SZÍNHÁZ ÉS_MŰVÉSZET R. U. R. F" Vígszínház bemutatója Rossum természettudós fölfedezte, hogyan lehet vegyileg előállítani a műembert, az emberalakú gépet, amely, vagy aki az igazi ember helyett dolgozzék, öccse tökéletesítette a találmányt és a Rossum's Universal Robots (R. U. R.) _ részvénytársaság 1938-ban már nagyban gyártja az emberi gépet, amely után kapkodnak az iparvállalatok, mert a gépember előállítása és eltartása sokkal kevesebb pénzbe kerül, mint az emberi munka. Glory Helen, az Emberszerető Liga tagja, hall valamit harangozni a gépemberekről, a robotosokról, akiket csakis munkára használnak ki. Szánja, mert afféle másodrendű emberi lényeknek, emberalakú állatoknak képzeli őket És minthogy alighanem tagja az Állatvédők Ligájának is, beállít az R. U. R. vezérigazgatójához, Domin Harryhoz, nemcsak azzal az óhajtással, hogy szeretné megnézni a gyártelepet, hanem mingjárt azzal az amerikaiasan merész hátulsó gondolattal, hogy a bután dolgozó állatokat emberekké fogja »ébreszteni« s fellázítja arra, hogy kizsákmányoltatásukat ne tűrjék tovább. Még csak arra se gondol, hogy ez a tervezett, lázadás olyan következéssel is járhat, amelyet talán az Emberszeretők Ligája se fog kellemesnek találni. (»Ó, ezek a nők! ... — nyugtalankodik a világsikerek hírétől már előre lelkesedő néző — mindig ők csinálják a bajt! . . . Ó, ezek a nők!«) Domin megmagyarázza Helénnek, hogy a robotos nem olyan érző lény, mint az állat.. A gépembernek a teste, minden szerve tökéletesen olyan, mint az igazi emberé; mozog, táplálkozik, fáradhatatlanul dolgozik, beszél, rendkívül értelmes, óriási az emlékezete, de semmit sem érez, nem érez fájdalmat és örömöt se, nem szaporodhatok és minthoggy semmi öröme, nem fél a haláltól; húsz év alatt elhasználódik és a zúzógépbe kerül; így készült, mert csakis a munka céljaira készült. »Érti?« — kérdi Domin Heléntől. — »Nem.« — »Én sem értem, mert nem értek fiziológiához.« A szerző sem érti, vagy legalább nem tudja megrmagyarázni. Nem felel arra a főbenjáró kérdésre: lehet-e egyszerre gondolkozni és nem érezni ugyanolyan alkattal, ugyanolyan szervezettel, ugyanolyan agy- és gerincagy-szerkezettel? Arra sem, miért sivártatnak a fölfedezők, a takarékoskodás világbajnokai, fölös szerveket, annyi fölösleges, szervet s oly roppant tömegekben? Nem árulja el, hogy ha a robotos annyira értelmes, miért dolgozik egy percig is, mikor gondolkozik, tehát tudja, hogy semmi haszna, ha dolgozik és semmi kára se lehet, ha megtagadja a munkálkodást? Hogyha rendkívül intelligens, miért kell eltelnie tíz esztendőnek, amíg »öntudatra ébred?« Tárgy vagy lény? Ha előbb csak tárgy volt, mikor, hogyan válik lénnyé? A szerző vállat von és azt mondja, hogy: nem tudja, ez dr. Gálinak, a vállalat aziológusának a titka. Neki nem mestersége a fiziológia, ő ezt nem érti. Csak az a lelkes néző érti, aki mindig azt hallja, amit hallani szeret: »Ej, hiszen mindez csak szimbólum!« Nem, csak zavaros beszéd. A gépemberhez hasonló lehetetlenség is érthetőnek, természetesnek tűnhetik fel, tehát érdeklődést kelthet, ha a szerző világosan beszél és nem rúg el magától minden logikát. Senki se akad fenn azon, hogy a róka hízeleg a varjúnak, hogy a kakas himnuszt zeng a naphoz, hogy a kutya az elefánttal beszélget és hogy Jupiter bikává vagy aranyesővé változik át.; ez világos beszéd. De képtelenségeket halmozni egymásra s közben elhintegetni egy-egy allúziót a társadalmi kérdésekre ez még nem szimbolizálás. A R. U. R. szerzője egy-egy mondatával az apostolt akarja játszani, de ilyenkor is hű marad önmagához, ilyenkor is csak tréfál. Háromnegyed óra telik el azzal, hogy a R. U. R. igazgatói Helénnel a robotosokról beszélgetnek. De hogy ebben a hosszú előjátékban is történjék valami, a végén Domin, amerikaiasan, hirtelen elhatározással, Helént derékon és feleségül kapja. És csak ez után következik a darab. Tíz év telt el. Annak, hogy milliószámra gyártották a robotosokat, az lett a következése, hogy a munka nélkül maradt, emberek fellázadtak, a gyárosok pedig, nyilván egyéni akcióval, robotosaikkal leölették a lázadók százezreit. Már-már azt hisszük, hogy ebből dráma lehet. A cég pedig csakugyan szimbolikus dráma, azon a réven, hogy a robotost, a tárgyat, az eszközt, a vérszag- bestiává varázsolta át és most már a véreb — akárhonnan jutott érzéshez, gyűlölethez, dühhöz, célhoz és akarathoz — a gazdájára támad, aki vihart arat, mert szelet vetett. Ez meg is történik, de a drámácska másból fejlődik ki: abból, amire senki se gondolt volna. Az emberiség nem szaporodik többé; nincs születés; az a veszedelem fenyeget, hogy az emberiség kivesz. Hogyan? Az árak a tizedükre estek; a búzában meg lehet fulladni: az embereknek nem kell dolgozniok; azt csináltak, ami jólesik nekik. És ennek az a következése, hogy nincs szaporodás? Egészen Csapek mesterig mindigt azt hittük, hogy az elnéntelenedés egyik fő okozója a nyomorulág; az, hogy sok embernek félholtra kellett dolgoznia magát, ha el akarta tartani a családiét; sétszer is megfondolta tehát, amíg életet adott. De a R. U. R. hunyorgat és azt mondta: az ember nem dolgozik t.hové, tehát fölöslegessé vált, ennek következtében a bölcs és igazságos természet beszüntette az igazi emberek gyártását. Ilyen tréfás ember Osolek mester. Domin flipsébe, aki — nem tudni miért — maga is meddő maradt, keservében meg akarta akadályozni, hogy az emberiség kihaljon és abban a hiszemben. hc°v célját csak akkor érheti el, ha megszüntetik a robotosok a gyártását, azzal a gyors elhatározással és hirtelen, amerikaias mozdulattal mely ennek a darabnak valamennyi szereplőjét jellemzi elégeti a Rossumok kéziratait s evel megsemmisíti a robotossok gyártásinak titkát. Innen jó Vor. Künn felhangzik a riadó, mely azt jelenti, hogy a robotosok körülzárták az igazgatósági épületet, hogy az utolsó embert is kiirtsák a világból. Második felvonás: a sok beszélgetés után legalább egy kis izgalom, egy kis mozgalmasság. Az igazgatósági épület foglyai keseregnek, méláznak, reménykednek és tanakodnak, hogyan találhatnák meg a menekülést. Domin mea culpát mond és siratja nagy céljait. Ő csak jót és szépet akart: azt, hogy az ember ne legyen kénytelen arca verejtékével keresni a kenyerét. Amint Rosmer szabaddá, nemessé és vidámmá, ő is szabaddá és emberfölötti emberré akarta nevelni az embert. A csehek Rosmere után dr. Gall vádolgatja magát. Gondolhatta volna, hogy ez lesz belőle, amikor mindenáron érzéseket akart kicsíráztatni a robotosokban; túlságosan sikerült a kísérletezése! Valakinek eszébe jut, hogy megválthatnák az életüket azzal, ha cserében odaadnák ostromlóiknak a robotosok gyártásának titkát. Erre Helénnek meg kell gyónnia, hogy elégette a kéziratokat. A körülötte lévő férfiak - mit tehetnének egyebet? — egy legyintéssel térnek napirendre. E nemes gesztus után óriási dübörgés, ordítozás; a robotosok — Alquist építőmester kivételével, akit kézimunkásnak minősítenek és meghagynak magnak — minden embert kiirtanak, sziú-indián mozdulatokkal és bődületekkel; hatásos mozikép. Utolsó felvonás: Alquist szomorkodik, hogy minden élet ki fog halni a földön. .De egy férűtestű és egy női robotosban odáig fejlődött ki az érzés, hogy féltik egymás életét, tehát szeretik egymást. Kimennek a kertbe, a paradicsomba, hogy mint új Ádám és Éva, feltalálják a szaporodás titkát. Alquist ujjong, hogy nem fog kipusztulni a világ. Ha bele tudott nyugodni abba, hogy a hozzá hasonlók mind kipusztultak a világból, azon való lelkesedése hogy testvéreinek gyilkosai nem vesznek el utódok nélkül, kissé mesterkéltnek tűnhetik fel. A fásultabb néző tehát inkább azon ujjong, hogy végre vége a sok lármával vegyes mozinak. De vannak kevésbé fásult nézők is. Például olyanok, akiket Alquist jelszava: »Imádkozzál és dolgozzál«, abba a tévedésbe ejt, hogy a R. U. R. a konzervatív gondolkodás eszméit propagálja és arra utal, milyen veszedelmeket rejt magában az a törekvés, mely vallás nélkül akar előrehaladni. És vannak mások, akiket már a darab műfajának megjelölése is (»Utópisztikus kollektív dráma«) tévedésbe ejt, de különösen az hódít meg, hogy ebben a darabban azokat a kizsákmányolókat, akik még a vérengzéstől se riadnak vissza, alaposan utoléri a végzet, mert"a saját eszközeik támadnak ellenök, a saját kardjuk vág vissza rájuk, úgyhogy még írmagnak se marad belőlük egy árva csecsemő sem. Csapek mester ügyes mester. Igaz, hogy csak rönköd a nagy problémák fölött, mint egy madárhajt legfeljebb eary-egy elméssészet csiripel le rájuk, de a közönséget olyan jól ismeri, mint egy mozi-reem. Ez magyarázza meg a R. U. R. bécsi, berlini, amerikai stb. sikerét. Farsangi lakodalom Dalma három felvonásban. Zenéjét szerezte Poldini Ede, szövegét írta Vajda Ernő. Bemutatta a M. kir. Operaház 1924 februárj6an Megkésve, de mégis megérkezett: a Bánk bán és Hunyadi László vígopera-társa. Erkel megcsinálta "Smagyar operát«, mert még nem volt »magyar« opera és úgy illett, hogy a magyar nemzeti szellem újjászületéséből a zeneművészet is kivegye részét. Erkel megteremtette a nemzeti dalművet a nagy olasz opera és Meyerbeer mintájára s elég erős egyéniség volt ahoz, hogy amint a művészetében új és magyar lehetőséggé váljon. Az idegen kultúrában meglátni a lehetőséget a magyar szellem befogadására, a magyar szellemben feltalálni a kultúrát, melynek alapján az idegen formákat átplántálhatjuk, a múlt század magyarosító törekvésének főproblémája. Ugyanilyen lelki kényszerűség vezette Poldini Edét is, mikor kikereste a külföldi vígoperairodalomból a lehetőségeket a magyar vígopera megalkotásához. Hogy feladatát, a nemzeties átértékelést, sikerrel végezhesse, nem volt szüksége akkora egyéni alkotóerőre, mint Erkelnek, hiszen az a félszázad, ami a két művész munkássága között fekszik, az idegen zene hungarizálódásának termékeny korszaka s anyaga bő erőforrás, melyből Poldini üdvösen meríthetett. Poldini operájáról, a »Farsangi lakodalomról első benyomásunk: ez a mű széles tradíción épül, sőt koronája egy bizonyosfajta magyar kultúrának. Igaz, ez a kultúra nem a legmélyebb, igazi magyar szellemnek kifejezője; zeneköltőnk nem a Csokonayk, Berzsenyik, Vörösmartyk vagy Arany Jánosok, hanem a Kisfaludy, Károlyok és Szigligetiek tradíció- jába kapcsolódik bele. Mégis örömmel üdvözöljük Poldini Ede dalművét, mert megkésve is aktuális, hiszen azt a tradíciót emeli magasra, mellyel éppen napjainkban gyakran visszaéltek. Végre itt a művész, aki igazi tudással, nagy perspektívával és keresetlen lelkesedéssel nyúl a népszínmű dekoratív hangulatvilágába, akinél az attila és sarkantyúpangés nem sallangos miliőt, nem nagyképű archaizáló keretet jelent, hanem azt a nyugodt, bensőséges kedélyvilágot, mely ezek között a régi keretek között egykor valóság volt, melyből a mai nyugtalan kor emberének a sarkantyú meg az attila csak mint üres, cifra ereklye maradt meg. Poldini friss szelleme megérinti ezt az ereklyét s íme: az emléktárgy újra emlék lesz s az emlék eleven valóság. Ha Poldini ezt a bensőséges, meleg, pompás humorú kedélyvilágot nem is emeli ama mély szimbólummá, melyben az emberi lélek örök álmai, vágyai, harcai és beteljesülései tükröződnek, azok a minták, melyek szeme előtt lebegnek, örök emberi értékek kifejezői. Ő ranga nem »ír agy«, de megvan az érzéke az emberi Nagyság iránt. S ez manapság olyan erény, melyet divatos külföldi operaszerzőkben is lámpával kell keresnünk. Poldini őszinte művész: nála a »nagyság« nem hiú ambíciók céljelző zászlója, hanem ideál, melyben lelke átnemesedik. Az az örök külföldi érték, melyet Poldini a magyarság javára elsősorban kamatoztatott, a Meistersinger kedélyvilága. Mikor az öreg nemzetes úr a kalendáriumot olvassa, a kissé fontoskodó deklamálás, a szelid irónia, az orchester diatónikus szólamai, a tisztán csengő alaphárciasharngzatok önkéntelenül a mesterdalosok céhét juttatják eszünkbe. Wagnernél a Céhvilág, természetesen, egy egész világnézet jelképe, polgári nyugodt körében ott van Sachs, a magasba áhító, ki meglátja az égen csattogó madarat: Walthert. Ég és föld küzdenek itt, hogy végül összeölelkezzenek. A Farsangi lakodalom nem emelkedik a régi nemesi kúria fölé; Kálmán diákja nem ilyen »égi madár«. Kálmán diák, sőt Zoltán, a gárdista és a grófnő is teljesen egyek azzal a miliővel, melybe a hóvihar belekergetiőket. A farsangi lakodalomban az alakok nincsenek indi- vidualizálva, külön-külön darab életté szétválasztva, egyívású ember mind, s míg Sachs legmélyebb álmaiban találkozik Walter lelkével. Mi különböző embervilág, de lelkük végső gyökerében összeforrva, addig Poldini népei nem érzik szükségét ilyen magasabb szintézisnek, hogy emberségük legmélyén keressenek egymással kapcsolatot, ők megtalálják az érintkezést egy magyaros parolában, megtelik a köznapi élet barátságos-kedélyes forgatagában, s beérik ennyivel. A Farsangi lakodalom azonban mégis szoros vonatkozásba hozható, ha nem is a tartalom súlya tekintetében, nagy mintáival. Formai elképzelése ugyanis olyan keretekről vett mértéket, melyek a vígopera-irodalom legnagyszerűbb képeit foglalták be. A helyes keret megválasztása, a színpadi zene lélektanának kiváló ismerete Poldini talentumának tulajdonképeni magja. Ezt a kivételes tehetséget osztja vele elsőrendű librettistája, Vajda Ernő is. Az operai sablonokban meglátni a költőiséget, jól beváltat és mégis újat adni: a szövegkönyíró legkényesebb feladata. Vajda kitűnően eltalálta a színpadi alakok egymás kiegyensúlyozó szimmetriáját, kitűnő alkalmat ad zenei jellemzésre s a jellemeknek egységes zenei világképbe tömörítésére. — A Nemzetes asszony a középen mindent mozgató praktikus elem, a cselekmény higanya. Szemben vele a házigazda, a reflektív, a mérsékelő; gyökerei szelíden keresik a humuszt, kerülik a talaj köves rétegeit, nyugodtan kutató gyökerek, de szilárdan megkötik a földet, erősen, biztosan tartják a fát. Mindkét oldalon egy-egy szerelmes pár: a házikisasszony Zsuska és Kálmán, a diák, fiatal, keresetlen, falusi szerelem diadala; és a grófnő, a gárdateszttel, a megkésettek, a városi kultúra megkötöttségeinek rabjai, rezignálok. Körülöttük táncol a vidám vendégsereg, tarka, jellegzetes figurák válnak ki belőle, élénkítik, mint az üdítő friss bokrok a kép napsugaras játékhátterét. A figurák együtt vannak, a játék megindul. Hóvihar, véletlenül összeverődött 1924 február 17.