Pesti Napló, 1924. szeptember (75. évfolyam, 181–204. szám)
1924-09-02 / 181. szám
si Káin és Ábel írta: Bálint László Hajnal van. Még csak az imént kelt föl a nap, de máris szikkadtra szívta a harmatáztatta mezőt. Káin kilép a barlangjából, hogy szapora léptekkel loholjon a munkahelye felé. A felesége fáradtan kullog utána. A férfi arcát ráncosra cserzették a munka barázdás, erős, izmos karján ütődésektől vörös a bőr. Az aszszony, mint az elázott tészta, párnátlan, ruganytalanul omlik magába, elégette szegényt a szünetlen verejtékezés. — Még csak most feküdtünk le, — panaszkodik, — és már újra mehetünk dolgozni. — Most járja a meleg idő, — rántja meg Káin konokul a vállát, — dolgozni ilyenkor kell. — Az öcséd, Ábel, mégis henyél, — nyelves szaporán a felesége, — egy fa hűse alatt fekszik. A juhokat őrizni így is lehet, elég, ha fél szemével rájuk sandít.Járhatna velünk ő is a mezőre. Ábel a mezőn! Durván kacag fel erre a gondolatra Káin, a hangja harsog, mint az ég csapódó zörgése, mikor valamiért haragszik az Úr . . . Hogy Ábel dogozzon, hát tudna ő dolgozni? Tejfehér arcát sebesre égetné a nap, finom, könnyű kezei pedig nem tudnák kaparni a földet, sőt sűrű kerítést sem építeni ösztövér bozótból. Nem, Ábel nem termett a munkára. Ábel henyélésre való, arra, hogy feküdjön a fa alatt a hűsön. Hogy jól van-e így, nincs-e jól, ki tudja! Tenni ellene persze nincs mit, hiszen így rendelte az Úr. — Jöhetne ő is, — ismétli konokul az aszezont, de Káin nem válaszol semmit. Közben persze kutyagolnak tovább. Sok időbe tart, míg elérik végre az erdő tövét, a mezőt, ami igyekvő helyük. Ott magasodik már a szemük előtt a sűrű bozótkerítés és bent, mögötte, a földben a tápláló, kisarjadó élet. De mi ez? — Te, ez a medve, — lihegi az asszony. A bozóton holmi kiszakított rés nyílik és eson békén, boldogan piászik be egy öreg anyamedve . . . Káin feszült inakkal, reszkető lábbal rohan a nyomába és megremeg attól a rettenettől, ami a bozót mögött eléje tárul. Állattal van a védett hely tele! Állatok, istenem, vicsorgó farkasok, röhögő medvék, haszontalan rókák, állatok tiporják a földből kikecmergő termést. Ott az a kölyökfarkas, itt éppen most tipor rá a már pirosodó szamócabokorra egy virgonc elefánt. Förtelmesen iszonyú ez, rettenetes! Hiába cserepesedett kérgesre munkában a keze, elpusztult minden, lehet kezdeni újra. Azaz csak lehetne, ha nem volna immáron késő. Az esős évszak rövidest beáll és akkor már nem lehet többet csinálni semmit. A vadak pedig tobzódnak tovább. Kergesse meg őket?! . . . Minek! Már mindegy, igazán nem érdemes, egészen hiába De ki szakította föl a bozótot? — Ki tehette ezt velem, Uram, ki? — sikolt föl irtó elkeseredésében Káin. A felesége, aki eddig csak tehetetlenül siránkozott, döbbenten kiált föl: — Káin, nézd! Ott . . . ott. Reszkető ujjai a bozót egyik sarkába mutatnak — Ábelre. Ott áll a tejfehér bőrű és nevet! Nevet a káron, neveti az összetorpanó életet. Satnya testét görcsösen rázza a kacagás, lendülő karjaival meg, még biztatja a rombolókat. Forró indulat liheg ki Káinból, mikor eléje lép. — Ábel, mit csinálsz itt? — remeg horgosan az öccse felé. — Amit akarok, — vág az vissza hetykén a fivérének. — Az állatokat miért nem kergetted meg? Az életet tiporják. — Látom, — kacag fel kegyetlenül Abal, — én szakítottam föl a rést. — Káin, hallod, — sikít fel tehetetlen gyűlölettel az asszony. Káin babonás félelemmel bámul az öebesére. Mi van vele, az Úr elvette talán józan eszét, hogy az állatokat ráeresztette az életre? Dadogós félelemmel kérdi meg tőle: — Ábel . . . miért tetted, Ábel? — Mert tetszett nekem, — rántja meg hety-nkén a satnyatestű a vállát. — Tönkretetted a munkám, — zokog föl Káin, — az esős időben éhezni fogunk. — Bánom is én. — Meg fog érte büntetni az Úr. — Az Űr, — visongott Ábel, — az Űr! — Talán nem? — döbben meg a bátyja. — Nem hát. Az Úr engem szeret, tégen nem, téged munkára rendelt. Azt csinálok, amit akarok. ! — De rombolni? ~s — Szabad, — fordul el hetykén Ábel, jogom van hozzá. Kíváncsi voltam, az állatod mit fognak csinálni, ha bejutnak a bozótba, — Káin, hallod, — sipít fel kétségbeesett bugással az asszony. Káin hátratántorodik. A szemei előtt biszonytalan sötétség gomolyog, a fülei zúgnak, mint viharos estén a szél, a torkát fojtja, szorítja valami ... Ez így volna, hogy Ábelnek joga van és ő hiába dolgozik? . . . Nem lehet, nem! . . . De, mégis így lesz, hiszen miért he-* nyél Ábel és neki miért kell verejtékeznie? — Mondd csak, — kérdi félénken, — mi lesz, ha újra dolgozom? . _ . — Azt én újra szétrombolom, — vágja ki hetykén Káin. — De miért? — Mert az Úr úgy rendelte, hogy én légyek az úr, te pedig ... te dolgozz, engedel ímeskedj. Te légy a szolga. Úr, szolga, rombolás . . . Káin fejében tánícolnak a gondolatok . . . Ő dolgozzon és aztáni haljon éhen, mert Ábel rombol, hát ezt nem.u Az Úr akarata . . . Még akkor sem. Nem és nem! Nem tűr, föllázad. ] — Lerombolod? — kérdi Ábelt fenyegetve* — Le, — ismétli a satnyatestű, Káin agyát veszett indulat felhőzi be . .« Úr, szolga, hát nem! ... A keze ököl beszorul* vastag karján kiduzzadnak az erek, az ujjat kígyósan kifeszülnek egy bőszült szorítás, némi nyekkenő hang, felbugyborékoló sikoly, Q® minden, aztán csönd, siket csönd. Káin megölte Ábelt. ! 2 Kedd PESTI NAPLÓ 1924 szeptember 2 fi glóriás hadvezér a a piaci emelvényen és parlament büféjében, mint nyelvreformátor Berlin, augusztus. (A Pesti Napló tudósítójától.) Öreg típikureus tanítvány létemre nem vagyok hajlandó megtagadni magamtól az élvezetet, hogy írjak róla. Sőt: Róla Ez a nagybetű nem az én ötletem. Sőt a nagybetű adta az apropost, hogy foglalkozzam őexcellenciájával. Csak most derült ki, — a fajvédőlapok óvatosan elhallgatták — hogy Ludendorff nem kevesebbet követelt a weimari fajvédő-kongreszszuson, mint: törvénybe kell iktatni, hogy ezentúl mindenki nagybetűvel írja a »német« szót. Nemcsak, mint főnevet: "der Deutsche« (ez rendben van), hanem, mint jelzőt is: »das Deutsche Mädchen«. Ludendorff, glóriás hadvezérünk (így hívják őt fajvédőkörökben), felcsapott tehát nyelvreformátornak ... Szegény, öreg katona. Vén napjaidra idáig jutottál. Ez előrelátható volt. Aki ismeri a glóriás ,hadvezért, előre megjósolta ezt a szomorú és majdnem megfoghatatlan szellemi »átértékelési« folyamatot. A gyengébbek, a félősek, a tradíciókat őrzők számára: Ludendorffot ma már senki sem veszi komolyan. Sem a jobboldal, sem a baloldal, saját pártja is alig. Egy pár mézesmadzagon tartott fajvédő-újságíró szokott mindössze néha reklámot csinálni az öreg kegyelmesnek. Hogy mit mondott, tegnap unokaöccse, a Sándorka születésnapján, aki nyolcéves és máris antiszemita. Vagy: hány nyulat terített le őexcellenciája a vadászaton, amelyet, mondjuk gróf Baden-Baden rendezett a tiszteletére.Vagy: a fajvédő szakszervezet holnapi ülésén teljes katonai díszben és marsallbottal a kezében jelenik meg a kegyelmes. Legyünk ott mindnyájan, harcos testvéreink. Ne felejtsétek el a gumibotot és az egyesületi pénzek elszámolását ... Heil... Ez a Heil a fajvédők csatakiáltása, üdvözlése, jelszava, életprogramja, vagy amit akartok. Olyasféle, mint: van szerencsém, jó napot kívánok, kedves kolléga úr. Vagy: hogy vagy, kérlek alássan? Van?/: no, nézze meg az ember, megint elsikkasztottad az egyesületi pénzek felét,?... Ha nem adsz huszonöt percentet, elárullak, te gazember... . . És ennek az egész mozgalomnak Ludendorff áll az élén... * A tábornagy kövér és hájas és úgy mozog, mint vidéki színtársulatoknál az igazgató felesége, aki ötvenegynéhány éve dacára még naiva szerepeket játszik férje jóvoltából. A parlament büféjének Ludendorff a legszorgalmasabb látogatója. Specialitása a nehéz, bajor sör, a túlzsíros hús és a kukaszivar. Mindezt a parlament éttermében volt szerencsém megfigyelhetni. A tábornagy rendkívüli étvággyal rendelkezik. A húsból kétszer rendel és külön odasúg a pincérnek, hogy protekciós adagot hozzon. Borravalót nem ad. Az asztaltól feláll, anélkül, hogy szomszédaitól búcsúzna. Csupa gőg és fölényesség — látszólag. A szivart eső pillanatra sem veszi ki a szájából. De lépései hanyagok és tántorgó léptekkel tart kifelé. Az ülésterembe indul ebéd utáni pihenésre. Senki sem törődik vele. Eddig egyetlen, újságíró sem akadt, sem német, sem külföldi, aki interjút kért volna tőle. Ha egyszer mégis megpróbálom, pusztán kuriózumból teszem . . . A fajvédők politikai demonstrációin ő a díszszónok. Vidéken persze. Mindenfelé hurcolják szegényt. Biztos, hogy előre megírják a beszédét, meghatározzák a mozdulatait, aztán beültetik az autóba. A nagypiacon kiszáll. Feláll az emelvényre és kiöblösíti a hangját. Néha valami tűz is fellángol a szemében. Ezekben a pillanatokban mintha emlékeztetne kissé a nagy, a tehetséges, a finoman analizáló katonára. A régi Ludendorffra. Akit összetört és megsemmisített az a nagy zuhanás és föleszmélés, amelyet ezerkilencszáz őszének hívnak. Rendszerint önmagáról beszél. Azok, akik beszédeit írják, elég ügyesek, hogy a tömjénezés és a szubjektív megítélés morfiumhatása alatt tartsák a tábornagyot. Ő mindent elhiba és mindent elmond. Dicsőséges napoknak hívja a nemzetközi botrányba fúlt Hitler-puccsot. Fajvédői diktatúrát követel zsidók, demokratái, és kapitalisták nélkül. Revánsháborút akar inzdítani. Nem hajlandó egy vörös pfennig jóvátételt sem fizetni. Ő nem veszítette el a háborúit , dicsőségesen vezette a hadjáratot. De a zsidók, a demokraták és a szocialisták, a Hinterland hátulról támadta meg a frontot. Ludendorff fölényesen beszél az amerikai csapatokról, a tankokról, a meghiúsult, búvárhajó harcról. Ez nem számít ... A Dolchstoss — ahogy a frontnak a Hinterlandból jövő állítólagos megbontását nevezik a fajvédők — oka a háború elveszítésének. És így tovább. Ludendorff sorsában végtelenül sok a trgikus, emberi vonás. Ahogy nézem merev, élettelen tekintetét, mikor céltalanul és tárgytalanul a levegőbe bámul, aztán visszadől székébe, pillanatra lehunyja a szemét, ahogyan a világon semmi nem érdekli, ami körülötte, a parlament üléstermében történik, s pontosan érzem, hogy minden közösséget elveszített az emberekkel és önmagával. A vér és a pusztulás szellemei mintha megzavarta volna egy kissé a tábornagy asszociációs pályáit, ott mingjárt balra, a szürke agyvelő mögött . .. Berend Pál . Tizenhét év óta először volt sztrájk és kizárás a kárpítosiparban (Saját tudósítónktól.) Az elmúlt hónap végén nagy izgalmat keltett a kárpitosok között az a hír, hogy három műhelyben különbérköveteléssel álltak elő a munkások s amikor ezt nem kapták meg, abbahagyták a munkát- A kárpítosmesterek ugyanis eddig büszkék voltak arra, hogy az iparokban szinte egyedülálló egyetértés volt a munkaadók és a munkások között és tizenhét év óta sem sztrájk, sem kizárás nem volt. Ez a példás egyetértés szűnt meg a munkások sztrájkbalépésével. A munkaadók a kollektív szerződés megsértésétlátták a munkások akciójában, a munkások pedig azzal érveltek, hogy ők nem léptek sztrájkba, hanem csak kiléptek attól a vállalattól, ahol nem fizették őket kellőképpen. Ennek a nézeteltérésnek lett azután a következménye a munkások kizárása, amellyel körülbelül kétszázötven ember esett el a keresettől. A mestereket főképpen azért keserítette el a munkások magatartása, mert a kárpítosiparban olyan »műhelyrend« volt, mint kevés szakmában. Minden munkás egy év után egytől tizennégy napig terjedő fizetéses szabadságot kapott. Az év négy főünnepén nem dolgoztak és mégis megkapták a napi keresetüket és végül a háznál végzett munka után 15 százalékos munkabértöbbletet, kaptak. A megindult tárgyalásoknál a munkások azt követelték, hogy a békebeli fizetésük aranyparitásának 80 százalékát adják meg nekik. A mesterek számlítása szerint a kezdőmunkások 105 százalékot, a gyakorlottak 96 százalékot és az önálló munkások 76 százalékot kaptak eddig. Ezért a mesterek azt ajánlották fel, hogy a harmadik kategóriának megadják a 80 százalékot. Később Propper Sándor nemzetgyűlési képviselő útján 5 százalékos emelést ajánlottak fel a munkásoknak a harmadik kategóriában, dőt ebben az esetben az alapbért is felemelnék. A munkások ezeket az ajánlatokat nem fogadták el és ezzel a tárgyalások félbeszakadtak. A mesterek közben új műhelyrendet dolgoztak ki, amely körülbelül megegyezik az asztalosok mű-helyrendjével s amelyből a régi kedvezményeket kihagyták. Miután ezt az új műhelyrendet az iparhatóság is jóváhagyta, s e mesterek megszüntették a kizárást és a következő hirdetményt bocsátották ki. »Minden kárpitosmunkás visszamehet legutolsói munkahelyére és felveheti a munkát, méltányos bér, és az életbeléptetett új műhelyrend alapján. A kár-ppítosmesterek a kizárást szeptember 1-ével megszüntették. Mint értesülünk, a munkaadók az új műhely-új rend alapján magasabb emelést is hajlandók adn a már felajánlott 5 százaléknál.