Pesti Napló, 1925. november (76. évfolyam, 247–271. szám)

1925-11-01 / 247. szám

udapest, 1925 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .... 50 000 K Negyedévre . . 135 000 K Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pálya­udvarokon . . 2000 K Vasárnap 4000 K Egyes szára Ára Ausztriában hétköznap és vasárnap 25 garas (2600 osztrák korona.) ddl^ 76. évfolyam 247. szám : 1 flyfflA*^ 4orgo korona Vasárnap, november 1 NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. sz. TELEFÓN I József 62-30,6?-31, 62-32. Szerkesztőség Bécsbeni I., Kohlmarkt 7. Budai Dunapart Írta: Móricz Zsigmond Különös ősz van az idén, egész májusi fény egyes napokon. Végigsétálni déli napsütésben a Ferenc József-hídtól a Lánchídig: valami bű­bájos, végtelen szép és komoly panoráma. A fák lombja rőt és színes, zöld, lila, bordó, s ösztö­vér avar és a Gel­lérthegy furcsa, ir­datlan sziklái közt üdezöld pástok ka­cagnak. Mily szép ez a Gellérthegy. Ily kö­zelről talán még szebb, mint távol­ról, bár alacsony kősüvege, a Cita­della, oly komolyan s méltósággal kö­szön az áldott ró­náknak. S mily csodálatos, hogy ép itt van helyben, a főváros kellő közepén ez a megdöbbentő nagy magyar Emlék: a magyar kultúra legelső fóruma-Ezeréves félelmes emlék. Nem vad, nem cordon, nem dermesztő, hanem valahogy bar­bárul esetlen, robusztusan tehetetlen, olyan amilyen maga ez a nagy Rög. Micsoda "pogány , fényes ötlet volt az a hordó, amelyben szent Gellértet levetették az ősmagyarok a Dunába. Ezer év beszélt róla; ezt soha nem lehetett el­felejteni s mintha m­áig szimbolikus ténye volna a fajnak: hordóba rakni minden kultúrát , hajrá, fel vele a boszorkányok Szentgellért hegyére s egyszerre végezni minden bajjal: le­pi Dunába! * Pedig mily szépségesen szép ez a hegy, ha jól megnézi az ember. Régiói vannak, a bar­langtól északra mohos, barna hegyhátakon túl már ott fehérlik a fentről hulló napfényben a mészkősziklás szakasz. Mily tündér­ meseszerűen szép a fehér kövek fala, az emberi szív valami fölemelkedést érez, mint villódzó boldogságban, úg­y torlódik fel a hegyoldal, az ember nem érzi a keménységét, hidegségét, nem érzi a követ, csupa felszökellő vonalak s. formák, mint duz­zadó fehér jácintok, egymást fel-felem­elve s burjánosan... A karsztok, a Jura, a Jungfrau motívumai lebbennek elő, csak soká kell nézni s megengedni, hogy a teremtő fantázia szabadra­­ repüljön, inspirál. A Gellérthegy oly kövér és életszerű, mint egy nagy tömeg tavaszi kel­rózsa . . És hogy áll itt évezredes konok nyugalmá­ban a város és a magyar Élet fölött. Mily gazdagon vagyunk ellátva a termé­szettől s mily harmonikusan... Nem értem, miért keveslik ezt a megma­radt országdarabot a politikusok, akik pedig még ezzel sem tudnak mit kezdeni. Jól van, nekem fáj, én öt év óta nem vagyok képes átlépni a trianoni határokon. Családi, gaz­dasági, szeretetbeli okokból sem tudok átmenni; nem bírom elszánni magam, hogy a kisfiam sír­ját , felkeressem Rozsnyón: még mindig fáj, annyira fáj csak rágondolni is, mintha testem­nek, életemnek, személyes tulajdonomnak el­vesztése,lett volna a Feldarabolás s erőszakkal csitítom magamat, hogy ne gondoljak a Gyászra, de ha már így van s ennek, hogy ma Igi­ van, évszázados okai vannak, akkor mégis csak ez a legjobb rész s a legjobb lehetőség minden romlásban, hogy megtarthattuk az or­szág kellős közepét, az síkságot a fővárossal, az eresznek a szívét, a krémjét, a délibábos tündér­kertet. A termőföld maradt a kezünkben s magunk vagyunk­: semmi idegen, aki utunkba álljon. Tiítenem: kéz kézben s kor korban s egy­más mellett fiznál az ásóval, kapával és a jó­zan ésszel. Európa argenszyszeme lehetne ebből az országból, amely magához vonzn­n» mindent, ami elveszett « mindent, ami lehetőség csak egy ország fejlődésénél lehet Ne gondoljunk ma politikára, milyen szép a Duna. Erzsébet híd. Mi lágykék felette­s az ég, fehér bástyája, sárgás, bimbózó öklű pillérei a szende, édes, jó, bárányfelhős égbe feszülnek. Ez a híd a város legúribb pontja. Különös, hogy a korzó még nem fedezte fel, milyen szép, üdítő és gazdagító, végigsétálni s vissza a víz fölött, ezen a tiszta és kellemes hídon. Elegáns. Este voltam itt­ tegnap, mikor millió csil­lag fényét veri vissza, s láttam, ahogy az őszi ködben titokzatos és orgiás fények lobognak a víz éjszakáján: ez oly szép, amit semmi művész, semmi építész, semmi hatalom meg­teremteni nem tudna, ezt csak elfogadni s beinni lehet . . . Mert­ is nem adja magát oda az ember a természetes hatásoknak . . . Lehet ennél megrendítőbb s mégis kedvesebb érzés, mint ezt a Dunát, a föld vizeinek Legszebbikét alattam érezni szédítő mélységben s nézni a csodálatos képet, a Lánchíd szép korlátjáig, balról a tér tobzódó színes fáit, felette nap­fényben a zöldpatinás várkoronákat, s jobbról a Parlament nagyon szép s komor sziluettjét... Milyen szimbolikus ma, hogy éppen a vár ragyog és az országháza füstbe, ködbe, tompa sötétségbe takarva áll . . . A ragyogó királyi vár alatt most egy ko­mor s tömör allé a Dunaparton. A­­legpárat­lanabb ellentét: balról bronzveres vadgeszte­nyefák, jobbról a Duna kék levegője, balról masszív, nyomott házsor, jobbról valami ájult szabad kilátás, balról a nehéz valóság, jobbról az álom... Szerelmesek el ne mulasszák an­dalogni a minden aranynál édesebb lombok alatt, a fehér Duna őszi káprázatán , míg lá­buk alatt a lepergett avar dús szőnyege zizeg, élet, élet gyúljon fel bennük, nemes energia munkás élt­te a fényben fürdő királyi vár alatt. Mert itt a királyi vár, világraszép lépcsői­vel, de milyen különös ez !a barokk palota a magasban... Az a reanek nyárfa mégis meg­szépíti ... Mi ez?... ez az épület itt?... Egy ország lukszusa?... Jött egy nép, hogy fáradt s kö­zönyös Urának csábító kéjlakot emeljen! Bol­dogtalan elszánás: egy nagy X-et eltartani, aki nem ilyen országok és életnívók­ közt nőtt... Mosolyogva és vállveregetve és bó­kolva fogadta a Monarchia Ura a finom aján­dékot, mely oly sok az ajándékozónak, amily kevés az elfogadónak, s maradt tovább a maga Burgjában, ahol a nép nem nézett fel rá félő imádattal, de fesztelenül járt keresztül udva­rán... S íme, a nép, mely gemütlich hétköz­napiságban élte a Habsburg-ház szerelmét, hogy elhagyta s elfelejtette a döntés pillana­tában: ellenben mi, mint a boldogtalan szerel­mes, a kielégítetlen vágy szenvedélyével imád­juk tovább, ferde álmaink tündér­­ király­álmát. »­* És a Halászbástyáról még letekinteni: ott lent a város, a Magyar Küszködés városa. Mily nyugtalan, szedett-vedett, hamarénült, sokat igérő s mily szép... szebb Budáról Pest, mint Pestről Buda... Kivált ma, ebben a mély fehér, lapályi ködben, mintha nem is reális valóság volna, csak fényjáték, mozi s nem volna föld, talaj alatta, csak fények hullanak itt-ott, sárgult házsorokra, barnult tornyokra s kupo­lákra, minden belevész ebbe az opálos és szo­morúan szép magyar ködbe, mint egy halk fénylemezbe, melyre csak föl van szórva a kén! De a Duna! Ez a hatalmas ár, mily nyugodt vonal, mint egy roppant tenszely, amely juhosr s sorosr­a halad, hogy elviselje a zónákat és alföldi szárnyakat. Milyen semmisé? h­ozzá­képest a történelem magasztossá emelte Tiberis, és a világ szemének sugaraiban jelentőségesen dagadt Szajna... Mindennél szebb !a Duna! milyen levegős és gazdag és erős!... Ebben az, országban mindent a Dunára kell koncentrálni, mert ez mindent elbír. Viziere­je, politikai je­lentőséire, szépsészes nag­vsága képes mindnyá­junkat megmenteni... Mint zászlórudat kell a Dunát életünk fölé emelni s mint selyemlepel suhogjon rajta az Alföld kettéosztott nagyszerű sík lobogója. A Fiatal pár nézi a Dunát s a Tündérvöl­gyet... Mily szép a boldog szerelem... Mily boldogság volna a magyar jövőt ilyen szemmel nézni, ahogy ezek nézik az Életet. A százéves Akadémia Irtás Rákosi Jenő E héten üli meg akadémiánk alapítá­sának századik évfordulóját. Egy fiatal huszártiszt, gróf Széchenyi István azzal kezdte meg tüneményes, de tragédiába for­dult pályafutását, hogy a diétán indítvá­nyozta egy akadémia alapítását és e célra felajánlotta birtokainak egy évi jövedel­mét. Et verbum caro factum est, a­ magyar kultúrának létrejött az első intézménye. Eleintén főleg a nyelv csinosítását és pallérozását látták céljának s első évtizedeiben inkább is szép­irodalmi, mint tu­dományos intéz­mény volt. De las­san kialakult a magyar tudomá­nyos élet templo­mává, ha tetszik fellegvárává s egy viszontagságos élet után végre ma egy nagy in­tézmény, mely névvel és összeköttetésekkel bír Eu­rópa hasoncélú intézményeinek világá­ban. Palotáját a hatvanas években kapta — mint jóformán minden kultúrintézmé­nyünk — közadakozásból. Én mint jogász még hallgattam heti üléseit a Trattner— Károlyi-ház első­ emeletén és évi közüléseit a múzeum dísztermében. Viszont láttam az országgyűlést ülésezni az Akadémia dísztermében. Az Akadémia e százéves ünnepének középpontjába természet szerint megalapí­tója, gróf Széchenyi István kerül. Elvégre az Akadémia­­is csak­­ egy intézmény, amely­nek van változatos története, vannak érde­mei és erényei, és vannak hibái és gyenge­ségei, mint akár az embernek. Minden dolga, kideríthető, eredményes mérlegre rakhatók, sorsa lehet a hanyatlás és az emelkedés; de természtes halállal soha meg nem hal és élete továbbszövődik az egy­mást követő nemzedékekkel. Az ember el­lenben egyén és halandó. Lakik testében egy titokzatos lélek, amely olyan mélysé­geket tartalmaz, melyek fenekére se szem, se mérően el nem jut soha. Egy intézmény történetének a megírása olyan munka, melynek lehetetlenségei nincsenek. Egy ember, természetesen nagy ember történe­tének a megírása időről-időre megújuló fel­adat, mert olyan szerszáma vagy búvár­eszköze embernek nincsen, amellyel egy más emberi lélek egész tartalmát feltár­hassa. Széchenyi Istvánról már könyvek­ írtak, de soha, amíg a magyar nemzet él, nem fognak megszűnni róla könyveket írni, ő maga könyveket írt, újságpolémiákat folytatott, beszédeket mondott és­ naplót és leveleket írt. Azt hinné az ember, hogy lelke minden rejtelmét kizárta, hogy szavai és cselekedeteit igazgató motívumairól mind leszedte a leplet, érzelmeit mind ki-

Next