Pesti Napló, 1926. május (77. évfolyam, 98–120. szám)
1926-05-01 / 98. szám
Mas képes műmelléklet Budapest» 1926 77. évfolyam 98. szám Jtpa 4000 korona Szombat» május 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .... 50.000 K Negyedévre 185.000 K Egyes szám ára: Budapestien, vidéken és a pályaudvarokon, . 2000 K Vasárnap 4000 K Egyes szám Ausztriában: nétköznap 30 garas (3000 o. K) vasárnap 40 garas (4000 o. K) NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG, Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. TELEFON József 62-30,62-31,62-32. Szerkesztőség Bécsbeni L, Kohlmarkt 7. Elve viitos? Három dirett írta: Próf Apponyi Albert A magyar közvéleménynek figyelmét egy olyan kérdésre óhajtanám irányítani, amely hazánk történetének utolsó két évszázadára döntő súllyal nehezedett és amely a háború katasztrofális befejezése által teljesen új alakot vett, teljesen új eligazodást tesz szükségessé. Értem a nemzetiségi kérdést. Először is, mikor és hogyan keletkezett? A magyar nemzet ellenségei készek a felelettel. Szerintük úgy, hogy honfoglaló őseink új hazájuknak, a történelmi Magyarországnak területén virágzó, részint szláv, részint román államokat találtak, azokat legyőzték, szervezetüket megsemmisítették, népüket rabságba ejtették. Az ekkér szabadságuktól és nemzeti állami szervezetüktől megfosztott népek utódai volnának nagy Magyarországnak nem magyar ajkú lakosai: egy évezredes elnyomás áldozatai. Ezek eltiprott szabadságát támasztotta volna fel új életre a trianoni szerződés, egy évezredes igazságtalanság jóvátételével. Az antanthatalmak főbizottsága, a magyar békeküldöttségnek évezredes múltunkra történt hivatkozásával szemben, tényleg azt a tételt hangsúlyozta: »hogy egy igazságtalanság nem válik igazsággá azáltal, hogy ezer évig tart«. Elccsődivé magyar és réma. Csakhogy ez a beállítása homlokegyenest ellenkezik a történeti tényekkel és olyan legendákon alapul, amelyeket még az érdekelt nemzetek komoly történetírói is már végleg elejtettek. Az igazság az, hogy ezen a területen a római uralomnak megsemmisülése és őseink ideérkezése köztegyetlen nemzeti tényezőnek sem sikerült annak bármely részében maradandó politikai alakulatokat létesíteni. A hűn és az avar hódítás alig hagyott nyomokat, amiket pedig hagyott volna, azok semmiesetre sem lennének szláv, vagy román nemzeti jellegűek. Épúgy eltűntek a Karolingiak abbeli kísérletei, hogy itt birodalmuk számára védbástyát teremtsenek. A gyér lakosság állandó forrongás és bizonytalanság állapotában élt. Őseink honfoglalása tehát nem volt összekötve öntudatos nemzeti életet élő, államilag szervezett szabad nemzetek megsemmisítésével vagy leigázásával, hanem sokkal inkább rendteremtést jelentett egy hullámzó káoszban, vagy pedig pusztán maradt területek benépesítését egy államalkotó tényezővel. Hogy pedig ez megtörténjen, hogy ez a terület egy végleges és fellentállni tudó állami rendszernek adjon keretet, azt nagy emberiségi érdekek követelték. _ A magyar nemzet jogát ehez a területhez tehát nem alapítom a hódításnak mindenkor kétséges címére, hanem annak népjogi analogonjára, amit a római magánjog »per specificationem« való tulajdonszerzésnek nevez és amely abban áll, hogy aki értéktelen anyagokból egy értékes tárgyat alakít, ennek a tárgynak és azzal együtt természetesen a felhasznált anyagoknak is jogos tulajdonosává válik. A nép, mely egy vitás területen a káosz helyére állami rendet teremtett, az hasonló etikai alapon annak a területnek a jogos bízlalójává válik. Kik a nemzetiségek? Az előadottakból következik, hogy a történelmi Magyarországnak nem magyar ajkú polgárai csak igen kis részben, melyet főkép nyugati és délnyugati irányban kell keresnünk, lehetnek az ország őslakóinak ivadékai, nem is lehet nyomokat találni a nemzet egész kifejlődésében. Ha állana is, hogy a magyar honfoglalás velük szemben igazságtalanságot követett el, a későbbi nem magyar nemzetiségű lakók nem az ő jogutódai" ezen a címen nem követelhetnek repar'nciót. A nemzetiséged tömege bevándorlókból és azok leszármazottjaiból áll. A Felvidéket, melyen az Árpádházi királyok kedvenc vadászterületei voltak, lassanként benépesítik a XI. század óta az Odera és a Visztula környékeiről betelepített és bevándorlott tótok, kiket a krónika »fehér horvátoknak« nevez, akik tehát — amint némely nyelvi sajátságuk is mutatja — inkább a délszlávokkal, mint a csehekkel fajrokonok. A német telepítések a városokban a Szepességben, Erdélyben, legutóbb Dél-Magyarországon, épúgy, mint a szerbek bevándorlása, pontosan megállapítható históriai dátumok. A románok beözönlése, akik a Balkán-félsziget nyugati részéből szivárognak keleti területeinkre s akik hazánkban főleg a tatárjárás utáni időktől kezdve jelennek meg fokozatosan, époly ismert ténye a történelemnek, mint fajuknak erős szláv vegyüléke, mely vajdáik elnevezésében (kenézaknáz), sőt egyházi liturgiájukban is megnyilvánul. önkéntes beözönléséből származható nem-zetiségi kérdést illeti, meg kell állapíta-nunk, hogy egész a XVII. századig ilyen kérdés nincs. A magyar jog kezdettől fogva a bevándorló idegenajkúakkal szem-bben a jogegyenlőség alapján állott, ami a kiváltság uralmának idejében annyit jelentett, hogy mindenkinek, őslakónak és betelepedettnek, épúgy, mint a fajmagyarnak, nyitva állott a kiváltságos osztályokba való emelkedés lehetősége, amennyiben nem hozta már magával az azokhoz való tartozást. Ezt bizonyítja sok régi magyar nemesi családnak tót vagy német neve, ennek legszembeötlőbb bizonyítéka a román eredetű Hunyadiaknak a királyi trónig való emelkedése. A telepesek és a bevándorlók egy része, különösen a német városi polgárság, de bizonyos pontig és bizonyos ideig az oláh bevándorlottak is, megtartották helyi önkormányzatukban régi jogszokásaikat; a középkor eszmekörében s a központi kormányzás akkori technikai nehézségei mellett ez másképp nem is lehetett. De a királynak mindenkivel szemben való egyenlő jogállása s a nemzeti közönséges jognak a helyi jogvitszonyok fölött mindenkor elismert felsőbbsége mégis kezdettől fogva az országos jogegységnek olyan mértékét létesítette, amellyel akkor egyetlen állam sem dicsekedhetett . A középkori németi jogi felfogás éppen az ellenkező volt. Nemzetiségi kérdés, tudniillik az állami egységnek a nemzetiségi különbözőséggel és tudattal való összeütközése pedig azért nem keletkezhetett, mert egyfelől a műveltség primitívebb fokain, latin hivatalos nyelv mellett, nyelvi kérdés nem létezett, másfelől pedig a nem magyarajkúak tömege semmivel sem volt jogtalanabb, mint a hasonló sorsú magyar tömegek; aki pedig az ő soraikból a kiváltságos osztályok soraiba emelkedett, azokba be is olvadt, azokkal társadalmi szokásaiban és nyelvében asszimilálódott. Trianon és magyarság Azt kell tehát következtetnünk, hogy Magyarország nem magyarajkú lakossága, egy alig számbavehető s szám szerint meg nem állapítható, külön jelleg tekintetében fel nem ismerhető töredéktől eltekintve, önkéntes bevándorlásból, vagy ami ezzel egyenlő, telepítésből veszi eredetét. Nemzetiségeink ősei szabad akaratukból jöttek ebbe az országba, mikor az már teljesen berendezett keresztény állam volt. Óriási különbség van tehát az ő helyzetük s a trianoni béke által tőlünk elszakított testvéreink helyzete között, akiket akaratuk minden megnyilvánulása nélkül, nagyrészt feltehető akaratuk ellenére kebeleztek be azokba az országokba, amelyeknek most alattvalói. Aki valahová önként bevándorol, az saját akaratából fogadja el a jogi létfeltételeket, amelyeket új hazájában talál; erkölcsi kötelességei ezzel az új hazával szemben mindenesetre világosabbak, mint az akarata ellenére valahová betolt áldozaté. Ami már most a nem magyar ajkúak Nemzeti egység A nemzetiségek zöme tehát megtartotta nyelvét, senki sem iparkodott azt tőle elvenni, de nemzetiségi tudat körükben nem igen keletkezhetett, olyan értelemben, mely, az állami egység követelményeivel összeütközésbe is jöhet, mert azokat a vezetőelemeket, amelyek irányítása nélkül ez a tudat nem keletkezhetik, felszívták a magyar kiváltságos osztályok. Kivételt az erdélyi, szászok alkottak, akik mint teljesen tagolt önálló társadalom vonultak be az országba; de ezeknek a régi erdélyi alkotmány megadta a külön jogi egyéniség elismerését; azoknak a német telepes városoknak polgári önérzete pedig, melyek önkormányzatnak örvendtek, inkább polgári, mint német önérzet volt, melyet helyi önkormányzatuk teljesen kielégített. A nagy tömegre, mely jobbágyságban élt, az előbbi megállapítás áll: aki köréből kiemelkedett, egyszersmind beolvadt a magyar kiváltságos osztályokba. Mindezek tetejébe a magyarság egész a XVIII. századig az ország lakosainak állandóan túlnyomó többségét alkotta; számokat ezekről az elmúlt időkről nehéz mondani, de a tény maga minden kétségen felül áll. A nemzeti egységet és annak magyar jellegét tehát mindaddig, míg ezek a körülmények fennállottak, nem fenyegette az idegenajkúak részéről semmi támadás, sőt: semmi kifogás; más szavakkal: nemzetiségi kér-.ődés nem létezett. (A 2-ik és 3-ik cikket keddi és szerdai számunkban kérjük.)