Pesti Napló, 1926. május (77. évfolyam, 98–120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

Mas képes műmelléklet Budapest» 1926 77. évfolyam 98. szám Jtpa 4000 korona Szombat» május 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .... 50.000 K Negyedévre 185.000 K Egyes szám ára: Budapestien, vidéken és a pályaudvarokon, . 2000 K Vasárnap 4000 K Egyes szám Ausztriában: n­étköznap­ 30 garas (3000 o. K) vasárnap 40 garas (4000 o. K) NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG, Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. TELEFON­­ József 62-30,62-31,62-32. Szerkesztőség Bécsbeni L, Kohlmarkt 7. Elve viitos? Három dirett írta: Próf Apponyi Albert­ ­ A magyar közvéleménynek figyelmét egy olyan kérdésre óhajtanám irányítani, amely hazánk történetének utolsó két évszá­zadára döntő súllyal nehezedett és amely a háború katasztrofális befe­jezése által teljesen új alakot vett, teljesen új eligazo­dást tesz szükségessé. Értem a nemzetiségi kérdést. Először is, mikor és hogyan keletke­zett? A magyar nemzet ellenségei készek a felelettel. Szerintük úgy, hogy honfog­laló őseink új hazájuknak, a történelmi Magyarországnak területén virágzó, ré­szint szláv, részint román államokat talál­tak, azokat legyőzték, szervezetüket meg­semmisítették, népüket rabságba ejtették. Az ekkér szabadságuktól és nemzeti állami szervezetüktől megfosztott népek utódai volnának nagy Magyarországnak nem ma­gyar a­jkú lakosai: egy évezredes elnyomás áldozatai. Ezek eltiprott szabadságát tá­masztotta volna fel új életre a trianoni szerződés, egy évezredes igazságtalanság jóvátételével. Az antanthatalmak főbizott­sága, a magyar békeküldöttségnek évezre­des múltunkra történt hivatkozásával szemben, tényleg azt a tételt hangsúlyozta: »hogy egy igazságtalanság nem válik igaz­­sággá azáltal, hogy ezer évig tart«. Elc­csődivé magyar és­­ réma. Csakhogy ez a beállítása homlokegye­nest ellenkezik a történeti tényekkel és olyan legendákon alapul, amelyeket még az érdekelt nemzetek komoly történetírói is már végleg elejtettek. Az igazság az, hogy ezen a területen a római uralomnak megsemmisülése és őseink ideérkezése közt­­egyetlen nemzeti tényezőnek sem sikerült annak bármely részében maradandó poli­tikai alakulatokat létesíteni. A hűn és az avar hódítás alig hagyott nyomokat,­­ amiket pedig hagyott volna, azok semmi­esetre sem lennének szláv, vagy román nemzeti jellegűek. Épúgy eltűntek a Karo­lingiak abbeli kísérletei, hogy itt birodal­muk számára védbástyát teremtsenek. A gyér lakosság állandó forrongás és bizony­talanság állapotában élt. Őseink honfoglalása tehát nem volt összekötve öntudatos nemzeti életet élő, ál­lamilag szervezett szabad nemzetek meg­semmisítésével vagy leigázásával, hanem sokkal inkább rend­teremtést jelentett egy hullámzó káoszban, vagy pedig pusztán maradt területek benépesítését egy állam­alkotó tényezővel. Hogy pedig ez megtör­ténjen, hogy ez a terület egy végleges és fellentállni tudó állami rendszernek adjon keretet, azt nagy emberiségi érdekek köve­telték. _ A magyar nemzet jogát ehez a te­rülethez tehát nem alapítom a hódításnak mindenkor kétséges címére, hanem annak népjogi analogonjára, amit a római ma­gánjog »per­ specificationem« való tulaj­donszerzésnek nevez és amely abban áll, hogy aki értéktelen anyagokból egy érté­kes tárgyat alakít, ennek a tárgynak és azzal együtt természetesen a felhasznált anyagoknak is jogos tulajdonosává válik. A nép, mely egy vitás területen a káosz helyére állami rendet teremtett, az hasonló etikai alapon annak a területnek a jogos bízlalójává válik. Kik a nemzetiségek? Az előadottakból következik, hogy a történelmi Magyarországnak nem magyar ajkú polgárai csak igen kis részben, me­lyet főkép nyugati és délnyugati irányban kell keresnünk, lehetnek az ország ősla­kóinak ivadékai, nem is lehet nyomokat találni a nemzet egész kifejlődésében. Ha állana is, hogy a magyar honfoglalás ve­lük szemben igazságtalanságot követett el, a későbbi nem magyar nemzetiségű lakók nem az ő jogutódai" ezen a címen nem követelhetnek repar'nciót. A nemzetiséged tömege bevándorlókból és azok leszárma­zottjaiból áll. A Felvidéket, melyen az Árpádházi királyok kedvenc vadászterületei vol­tak, lassanként benépesítik a XI. szá­zad óta az Odera és a Visztula környé­keiről betelepített és bevándorlott tótok, kiket a krónika »fehér horvátoknak« ne­vez, akik tehát — amint némely nyelvi sa­játságuk is mutatja —­ inkább a délszlá­vokkal, mint a csehekkel fajrokonok. A német telepítések a városokban a Szepes­ségben, Erdélyben, legutóbb Dél-Magyar­országon, épúgy, mint a szerbek bevándor­lása, pontosan megállapítható históriai dátumok. A románok beözönlése, akik a Balkán-félsziget nyugati részéből szivá­rognak keleti területeinkre s akik hazánk­ban főleg a tatárjárás utáni időktől kezdve jelennek meg fokozatosan, époly ismert ténye a történelemnek, mint fajuknak erős szláv vegyüléke, mely vajdáik elnevezésé­ben (kenézaknáz), sőt egyházi liturgiá­jukban is megnyilvánul. önkéntes beözönléséből származható nem-­­zetiségi kérdést illeti, meg kell állapíta-­­nunk, hogy egész a XVII. századig ilyen kérdés nincs. A magyar jog kezdettől­ fogva a bevándorló idegenajkúakkal szem-b­ben a jogegyenlőség alapján állott, ami a­ kiváltság uralmának idejében annyit je­lentett, hogy mindenkinek, őslakónak és betelepedettnek, épúgy, mint a fajmagyar­nak, nyitva állott a kiváltságos osztályokba való emelkedés lehetősége, amennyiben nem hozta már magával az azokhoz való tartozást. Ezt bizonyítja sok régi magyar nemesi családnak tót vagy német neve, ennek legszembeötlőbb bizonyítéka a ro­mán eredetű Hunyadiaknak a királyi trónig való emelkedése. A telepesek é­s a be­­­vándorlók egy része, különösen a német városi polgárság, de bizonyos pontig és bi­­zonyos ideig az oláh bevándorlottak is, megtartották helyi önkormányzatukban régi jogszokásaikat; a középkor eszmekö­rében s a központi kormányzás akkori­ technikai nehézségei mellett ez másképp nem is lehetett. De a királynak mindenki­vel szemben való egyenlő jogállása s a nemzeti közönséges jognak a helyi jogvi­t­­szonyok fölött mindenkor elismert felsőbb­sége mégis kezdettől fogva az országos jogegységnek olyan mértékét létesítette, amellyel akkor egyetlen állam sem dicse­kedhetett . A középkori németi jogi felfogás ép­pen az ellenkező volt. Nemzetiségi kér­dés, tudniillik az állami egységnek a nem­zetiségi különbözőséggel és tudattal való összeütközése pedig azért nem keletkezhe­tett, mert egyfelől a műveltség primitívebb­ fokain, latin hivatalos nyelv mellett, nyelvi kérdés nem létezett, másfelől pedig a nem magyarajkúak tömege semmivel sem volt jogtalanabb, mint a hasonló sorsú magyar tömegek; aki pedig az ő soraikból a kivált­ságos osztályok soraiba emelkedett, azokba be is olvadt, azokkal társadalmi szokásaiban és nyelvében asszimilálódott. Trianon és magyarság Azt kell tehát következtetnünk, hogy Magyarország nem magyarajkú lakos­sága, egy alig számbavehető s szám szerint meg nem állapítható, külön jelleg tekinte­tében fel nem ismerhető töredéktől elte­kintve, önkéntes bevándorlásból, vagy ami ezzel egyenlő, telepítésből veszi eredetét. Nemzetiségeink ősei szabad akaratukból jöttek ebbe az országba, mikor az már tel­jesen berendezett keresztény állam volt. Óriási különbség van tehát az ő helyzetük s a trianoni béke által tőlünk elszakított testvéreink helyzete között, akiket akara­tuk minden megnyilvánulása nélkül, nagy­részt feltehető akaratuk ellenére kebelez­tek be azokba az országokba, amelyeknek most alattvalói. Aki valahová önként be­vándorol, az saját akaratából fogadja el a jogi létfeltételeket, amelyeket új hazájá­ban talál; erkölcsi kötelességei ezzel az új hazával szemben mindenesetre világosab­bak, mint az akarata ellenére valahová be­tolt áldozaté. Ami már most a nem magyar ajkúak Nemzeti egység A nemzetiségek zöme tehát megtar­totta nyelvét, senki sem iparkodott azt tőle elvenni, de nemzetiségi tudat körükben nem igen keletkezhetett, olyan értelemben, mely, az állami egység követelményeivel összeüt­közésbe is jöhet, mert azokat a vezetőele­meket, amelyek irányítása nélkül ez a tu­dat nem keletkezhetik, felszívták a magyar kiváltságos osztályok. Kivételt az erdélyi, szászok alkottak, akik mint teljesen tagolt­ önálló társadalom vonultak be az országba; de ezeknek a régi erdélyi alkotmány meg­adta a külön jogi egyéniség elismerését;­ azoknak a német telepes városoknak pol­gári önérzete pedig, melyek önkormányzat­nak örvendtek, inkább polgári, mint német önérzet volt, melyet helyi önkormányzatuk teljesen kielégített. A nagy tömegre, mely jobbágyságban élt, az előbbi megállapítás áll: aki köréből kiemelkedett, egyszersmind beolvadt a magyar kiváltságos osztályokba. Mindezek tetejébe a magyarság egész a XVIII. századig az ország lakosainak állan­dóan túlnyomó többségét alkotta; számokat ezekről az elmúlt időkről nehéz mondani, de a tény maga minden kétségen felül áll. A nemzeti egységet és annak magyar jellegét tehát mindaddig, míg ezek a körülmények fennállottak, nem fenyegette az idegenaj­kúak részéről semmi támadás, sőt: semmi kifogás; más szavakkal: nemzetiségi kér-.ő­dés nem létezett. (A 2-ik és 3-ik cikket keddi és szer­dai számunkban kérjük.)­­

Next