Pesti Napló, 1926. május (77. évfolyam, 98–120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

Szombat Bobula Titusz siatezer dollárért az amerikai aluminiumtröszt kezére akarta játszani Európában leggazdagabb bauxitbányánkat Heverő a^^miSaáB'^ok - Mi az a bauxit? (Saját tudósítónktól.) Magyarországon két évtizeddel ezelőtt még rosz vasércként kezelték, azaikor 1908-ban a biharmegyei Dobrosdon rábukkantak. Rosz vasércként, melynek SOSON- vas tartalma van. A világháború szertelen anyagpazarlásának és az ezt követő ínségnek kellett elkövetkeznie, hogy a háború után egymástól elzárt államok nyersanyaghiánnyal küzdő iparosainak kutató szeme felfedezzen évszázadokon át parlagon hevert, nem ismertkincseket. A háborús technika hétmérföldes csizmákkal haladt és ehez fém kellett. Réz, ón, nikkel és egyéb fémek. Főként rézben voltak szegények a központi hatalmak, ebből úgy Németország, mint a monarchia mindig tekintélyes behozatalra szorult. Németország 1923-ben is 300 millió birodalmi márka értékű rezet importált. A háború alatt a rézszükséglet pótlására a német kormány két aluminiumkohót állított fel, amelyek számára Biharból szállították a bauxitot. A legtöbb ember ma is csak az 1923-as tőzsdei konjunktúra idejéből ismeri e szót: »bauxit«, legfeljebb azt tudja még, hogy ebből nyerik az alumíniumot és hogy Biharban voltak bauxit-bányáink. Azt kevesen tudják, hogy a megcsonkított Magyarország Európa bauxitban leggazdagabb országa az 1919—1920-as dunántúli felfedezések óta. Azt pedig csak sejtik, hogy e legfiatalabb iparfém egyre szédületesebb karriert fut be a modern technikai fejlődés nyomán. A fejlett ipari államok s ezek közt elsősorban a nagyhatalmak ma époly versengést folytatnak a bauxittelepekért, mint a petróleummezők birtokáért. A bauxit-kérdésben kérdést intéztünk aknaszlatinai Györffy Albert bányamérnökhöz, aki hosszú idő óta foglalkozik a magyarországi bauxitokkal és kezdettől fogva, vezeti a Tapolczai Bánya, Rt. kutató tüzedét és aki a Pesti Napló munkatársát az alábbiakban tájékoztatta e kérdésről: — Az alumíniumot, amely a fémek világában új nagy fogalom, ezelőtt 100 évvel fedezték fel laboratóriumi kutatás során. Ötven évvel ezelőtt még alig néhány kilogram volt belőle forgalomban az egész világon. Ma már a vasat, rezet, horganyt és ólmot kivéve, minden más fémet megelőzött és nincs messze az idő, amikor a vasat kivéve, mely 5000 éves múltra tekint vissza, minden egyéb fémet le fog gyűrni. Nagyiparilag csak 25 év óta gyártják, mint ipari világcikket. Az aluminium termelés fejlődésének jellemzésére szolgál, hogy míg rézből, ólomból, horganyból az évi világtermelés alig egy-egy millió tonna, az alumínium világtermelése két évtized alatt negyedmillió tonnára emelkedett, holott csak egy évszázad óta ismerik. Földünk szilárd kérgének alkotó elemei közt a harmadik helyet foglalja el az aluminium, mert a szilárd kéreg 7,3%-át teszi (a vas csak 3,1 %), azonban csak kismértékben fordul elő és az eruptív kőzetek elmálásából származik. Tisztán nem is található. Már a háború alatt hadianyagokat, legénységi felszerelési cikkeket, optikai szereket, repülőgépeket gyártottak alumíniumból, amelynek egyre hatalmasabb szerepe van az automobilgyártás körül is, hogy ne is említsük a mindennapi élet szükségleteit. A kávéskanáltól a villanyvezetékig, a nők púderes dobozától a vagonberendezésig egyre több cikke készül alumíniumból:" Míg a háborús pusztulás után a vas, réz, ón, nikkel és egyébb fémek termelése még mindig nem érte el a világon a békenívót, addig az aluminiumtermelés minden gazdasági válság és depresszió ellenére a háború előtti négyszeresére emelkedett, mert alumíniumból termeltek az egész világon: 1913-ban 68.000 tonnát 1925-ben 240.000 tonnát ennek felét Amerika; 35.000 tonnát Németország. Amerika szédületesen fejlődő ipara évről-évre több alumíniumot fogyaszt és miután az eddigi tudo-ományos becslések szerint Amerika bauxit-kincse 20 év alatt kifogy, az Egyesült Államok Kína és Japán bauxittelepeire vetette szemét. Az európai államok nyíltan vagy burkoltan monopólium tárgyává tették az aluniniumtermelést éppen nagyfontosságú honvédelmi jelentősége miatt, de szociális érdekekből is, miután az alumínium ipari feldolgozása rengeteg embernek ad kenyeret. Németországban csak az aluminium feldolgozó ipar tavaly 50.000 embert foglalkoztatott s ez a szám folyton emelkedik. Romául eltrtotta a bihari bauxit kivitelét, legutóbb ezt tette Franciaország. Milyen értéke vast a bauxitnak? — Egy tonna alumínium előállításához öt tonna bauxit kell, ennek az öt tonna bauxitnak 50—60 aranykorona az ára, míg az ebből nyerhető egy tonna bauxitért ma 2500—2800 aranykoronát fizetnek a világpiacon. Ha bauxitot exportálunk nyers állapotban, úgy a munkabér és a határig értendő vasúti fuvar címén tonnánként mindössze 5—6 aranykorona marad az országban, míg ha feldolgozásra alumíniumot akarnánk importálni, 2800 aranykoronát kellene fizetnünk tonnájáért. Németországnak az importált bauxit a fuvar miatt az 50—60 aranykoronás ár 5—10 szeresébe kerül. A mangófa írta: Erdős Renée Ha az ember Indiáról szóló könyveket olvas, lehetetlen nem találkozni vele. A mangófa ott van mindenütt. A szerelmesek alatta tartják légyottjaikat. Az aszkéták az ő árnyékában pihennek, a királyok a mangófák erdejében tartják ünnepeiket. Utasok, kereskedők, tolvajok, száműzöttek, koldusok és szentek mind esznek a mangófa gyümölcséből és a költők szerelmesük csókját a mangógyümölcs ízéhez hasonlítják. Végül is — mi természetesebb — nagyon kíváncsi lettem a mangófára és rosszul esett a tudat, hogy ezt a fát sohasem láthatom a valóságban és gyümölcséből sohasem ehetek. És csak olvastam az Indiáról szóló könyveket és mentől többet olvastam, annál inkább megkívántam a mangógyümölcsöt és tudtam, hogy ez bennem örökös kívánság és örökösvágy marad, mert hiszen sohasem mehetek el Indiába! A végén már álmodni kezdtem a mangójáról s ha egyszer az ember álmodik, akkor már mindegy, ha elmegy-e Indiába vagy sem. Álmában az ember odamehet, ahova akar. Illetve ahová, a vágya erősen és ellenállhatatlanul húzza. így jutottam én el egyszer álmomban egy mangóerdőbe, ahol valami nagy ünnepség volt. Lányok és ifjak táncoltaka mangófák alatt, öregek ültek a földön csoportosan. Gyermekek jártak körül a vállukon vesszőkosarakkal és kínálták a mangógyümölcsöt. Én is vehettem volna belőle, de valami jogos szeméremérzet visszatartott. Tudtam,hogy csak álmomban vagyok a mangóerdőben és nem volt bátorságom, mint hívatlan vendégnek, belenyúlni a vesszőkosárba, hogy kíváncsiságomat kielégítsem. Valahogy az volt az érzésem, mintha lopni akarnék, ahányszor kezem kinyújtottam a kosár felé, és ennélfogva úgy jöttem vissza a mangóerdőből, hogy nem ízleltem meg a gyümölcsöt ... Hanem ettől fogva esténként, ahányszor csak lefeküdtem, mindig arra gondoltam: — Istenem, csak az éjszaka megint odamehetnek a mangó fák alá! Bizonyára nem lennék olyan ügyetlen, hogy ne vegyek a gyümölcsből! De azontúl is, akárhányszor csak álmomban a mangófákhoz közeledtem, valami különös ösztönből, szégyenkezésből, visszahúzódtam és nem téptem le egyetlenegyet se a gyümölcsből. Pedig egyszer megtörtént az is, hogy valaki a kezembe adott egyet, de én csak néztem egy ideig és akkor visszaadtam az ajándékozónak és azt mondtam neki: — Bocsánat, nem fogadhatom el, én csak álmomban vagyok itt. De aztán történt valami... Tavaly november elején kiköltöztünk ide Frascatiba, a legszebb villák és legszebb kertek városába és én és társam megkezdtük barangolásainkat a környéken, az erdőkben, a villákban, a Castellikben. Bűbájos, gyönyörű ősz volt. A házunk alatt, a Via Romanán reggeltől estig jártak a kis szekerek, a nagy teherkocsik és autók ki és be a szőlőkbe. Hozták a rózsaszínű frascati szőlőt. A kis barátságos csacsik, a komoly öszvérek mind baktattak fölfelé a köves úton, hevederükről a kétoldalt lelógó puttonyokkal, amik piros és arany szőlőgallyakkal voltak feldíszítve. De még távol volt a szüret. Csak a szőlő vándorolt föl a városba, az emberek szívének örömére, a méztől tapadó szőlő, ami aztán megtelepedett a piacon és az uccasarkokon és belemosolygott a járókelők szemébe. De azt, aki szívében a mangó gyümölcsének vágyát hordja, nem érdekli a közellevő termés buja és édes gazdagsága. Esti jártam a kertekben a tavak partján, a nagy szökőkutak fölött, a hűvös és őszbe hajló fasorok mélyén és az én gyümölcsömre gondoltam, amelyet soha, de soha nem ízlelhetek meg. Egyszer betévedtünk egy idegen kastély parkjába, ahol még sohasem voltunk. Mentünk, mentünk s egyetlen élő lélekkel sem találkoztunk. A cselédek künn dolgoztak a szőlőben, a kastély ablakai mind zárva voltak. Mentünk, mentünk és egyszerre csak lebukott a nap a tenger fölött, melynek halvány csíkja odalátszott a teraszra ahol éppen megálltunk egy percre. Néztük a napnyugtát és aztán megindultunk visszafelé. Ebben a pillanatban, mélyen alattunk, ott, ahol a park kőkerítése elzárta az olajfás völgyet valami aranylott felém a fákon keresztül. Mi lehet az? — gondoltam magamban és szótlan arrafelé tartottunk. Egy nagy fa állt a kőfal mellett, gyér levélzettel, egy nagy fa, mely tele volt arany gyümölccsel, olyan gyümölccsel, aminőt még életünkben sohasem láttunk, sem én, sem a társam. -- Miféle fa ez? — kérdezte ő. És én feleltem, gyorsan, habozás nélkül. — Ez a mangófa. — Maga ismeri? — kérdezte ő csodálkozva. — Sohasem beszélt még nekem erről a gyümölcsfáról. — Nem beszél mindenről az ember. — — mondtam én s eközben odaértünk a fához és megálltunk alatta. Banális volna, ha leírnám a fa szépségét. A gyümölcsöknek almaformája volt, de színük olyan volt, mint az érett narancsoké. Milyen sokáig éltem Itáliában és sohasem találkoztam ezzel a fával. Honnan jött ez ide? Most megint úgy álltam alatta, mintha álmodtam volna, ezúttal azonban mégis bátrabb voltam. Megfogtam az egyik lecsüngő ágat és leszakítottam egyet az aranyalmákból. • A héja finom volt, bársonyos és alatta a gyümölcs húsa puhán és nedvesen érzett át. És ekkor beleharaptam. Valami furcsa, kesernyés-édes íz töltötte meg a szám. Grimaszt csináltam tőle és nem tudtam lenyelni. Társam nevetve nézett rám. — Nem jó? — kérdezte. — De jó, — mondtam én, — csak egy kissé szokatlan. Most a társam elvette tőlem és ő harapott bele. — Jó ez, — mondta és elfintorította a száját, — csak még nem érett. Egypár hét múlva bizonyosan egészen érett lesz és elveszti a kesernyés ízét. De én felnéztem a fára az aranygolyók közé és gondoltam magamban: — Vágyaim fája, édes mangója- amíg meg nem találtalak, a gyümölcsöd édes volt és részegítő az én képzeletemben, de íme a valóságban fanyar vagy és élvezhetetlen! Ezentúl mégis inkább álmaimban megyek el hozzád, mert hiába, a te helyed Indiában van, nem itt és mégis jobb, ha én megyek te hozzád, mintha te jössz hozzám... Az aranygyümölcsű fán most átsuhant az alkonyati szellő és megingatta az ágakat. A fa reszketni kezdett, mint egy szűzi fiatal teremtés, akit először érintett meg a Vágy.. PESTI NAPLÓ 1926 m'áíjns I 5 EPaHag^n Bieverfí aranyrasiiilárdok — A háború előtt alumíniumkohászat Európában csak Franciaországban és Svájcban volt, Svájcnak nincs bauxitja, a nyers ércet sem importálja, hanem Franciaországból hozza be a bauxitból nyert kohászati terméket, a timföldet, melyből az alumíniumot előállítja vízierőből előállított villannyal. Franciaország autó- és egyéb ipara számára évrő-évre több alumíniumot használ föl s ezért nyers alumíniumot importál is Svájcból, noha az eddigi becslések szerint 60 millió tonna bauxitot tartalmazó érctelepek fölött rendelkezik és jelentékeny alumíniumot termel. Rohamosan emelkedő szükséglete miatt a bauxit-kivitelt legutóbb be is tiltotta. Németország évekig nem kapott bauxitércet Biharból, mert a román kormány csak úgy volt hajlandó megengedni a kivitelt, ha a német tőke Biharban is létesít egy alumínium-