Pesti Napló, 1926. november (77. évfolyam, 249–272. szám)

1926-11-03 / 249. szám

Budapest, 1926 77. évfolyam 249. szám Ara 2000 korona Szerda, november 3 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .... 50.000 K Negyedévre . . 135.000 I­ Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . . 2000 K Vasárnap 4000 K Enyo Ausztriábani h­étköznap :10­0 jaras (3­100 o. K) vasárnap 40 garas (4000 p .) PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG» Rákóczi út 54 szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút IS—20. TELEFON • József 62-30,62-31,62-32. Szerkesztőség Bécsben« L. Kohlmaarkt 7. 400 embert letartóztattak Franciaországban a Mussolini-merénylet miatt Perpignanban és Nizzában történtek a letartóztatások Lone Santeára is letartóztattak két embert — A Franciaországba és Angliába menekült olasz emigránsokat gyanúsítják a merénylet előkészítésével — Bombák és fegyverek a letar­tóztatottaknál —Olasz—francia feszültség — Az igazi merénylő megmenekült? Tüntetés®!M­ás zavargás©!* Olaszországban A Mussolini-ellenes merénylet nem si­került és mint alapjában minden merény­let, csak megszilárdítja azt a tábort, ame­lyet át akar törni. Európában és az egész kultúrvilágban kétségtelenül óriási töme­gek vannak, amelyek nem tudnak és nem akarnak megbarátkozni a diktatúra gon­dolatával, vagy pláne­ tényével,­­ de olyan népérzékű ember sehol sincs, se Európában, se másutt, aki a diktatú­rát a diktátorban akarná eltemetni, aki gyilkos, vagy orgyilkos merényletekben látná azt a morális hatalmat, amely leszámol az erő­szakkal é£ visszaadja régi parlamentáris hitét, bizalmát és illúzióját egy ország­nak. Csak az őrület lángjai fölött olvaszt­hatják azt a golyót, amelyet Mussolini szívének szántak és csak őrült fantáziák égő felhőkarcolói mögül gondolhatják, hogy egy ilyen bűncselekményben az olasz demokrácia megbántott lelkiismerete­ ro­han előre az igazságért... Aki az erőszak ellen harcol, aki a jogtalanság ellen harcol­­és a diktatúra ellen harcol, az egy tapod­tad sem mozdulhat el a jognak és az alkot­mánynak talajáról... A régi római jogá­szat még hirdethette, hogy vim vi repel­lere lh­et, hogy erőszakot­ erőszakkal visz­szaverni szabad, egy demokratikus kor­szak küzdelmeiben azonban anarchiára ve­zet ez a tanítás, mert a demokrácia ha­talma ép az, hogy nem erőszakkal, ha­nem "erkölcsi hatalmával gyűri le az erőszakot. Lehet, hogy azt mondják, hogy Musso­lini merénylője meg akarta váltani hazá­ját­ a diktatúrától,­­ de semelyik anti­fasiszta párt vagy politikus nem kér abból a megváltásból, amelynek eszköze a revol­ver, a gyilkosság, a merénylet. Valamikor, a Machiavelli és Suarez korszakában ép­pen Olaszországban nagy irodalma volt annak a kérdésnek, hogy meg van-e en­gedve politikai gyilkosság; később a Ra­vaillac merénylete után, mely a legneme­sebb, mai nyelven talán azt mondanák, hogy a »legkonszolidáltabb« királyi hatal­mától fosztotta meg Franciaországot, az ekkori méretek szerint szinte világra szóló pamflettirodalom kavarodik a kérdés kö­rül, de az európai lelkiismeret végered­ményben már akkor tiltakozik az ellen, hogy a tőr mint ítélőbíró, mint politikai faktor, mint érv, vagy mint ellenvélemény lépjen fel. Jogfejlődése tulajdonképpen nincs is ennek a kérdésnek, a politikai gyilkosságot és általában politikai bűn­cselekményt semmiféle büntetőkodifikáció nem ismer, sohasem is lehet elfogadni, hogy a politika aranyjával futtassák be a golyót, vagy a tőrt, amely emberélet ellen irányul. Sajnos, a viágháborúra következő mély morális káoszban nagyon sokszor egymás mellé zsúfolódott a politika és a bűn, — akárhányszor látjuk, hogy Európa­szerte rengeteg útvonalon folyik utána mind főtárgyalási termekbe; óriási töme­gek sodródnak a politikába, akik addig, hogy úgy mondjuk, csak a peremén jártak a kor nagy küzdelmeinek, az erőszak nem ért véget a háborúval, amelyben gigan­tikus méreteket ölt az erőszak politikája; a háborús anarchia vadvizei nem folynak le szabályosan; szédítő irányváltozások következnek szinte minden országban, for­radalmak és ellenforradalmak, a régi calmorrákra emlékeztető összeesküvések, az erőszak, amely utat tör magának a vi­lágháború csataterein keresztül, a háború után utat keres­vz a belpolitikában. Né­metországban borzalmas temetkezési me­net indul meg a politikai gyilkosságok áldozataiból, Erzbergertől Rathenauig, a politikai összeesküvések és merényletek egymást követik — egyes országokban, mint Angliában, vagy Franciaországban, ahol az alkotmányos élet már vérré vált, a szavazóurnákban fogják fel a vad roha­mot, de másutt, mint például Olaszország­ban, a tömegek terrorja, vagy inkább az attól való félelem megszüli az individuális erőszakot, a diktatúrát. A diktatúra alap­jában nem új ,­előbb volt, mint a szabad­ság és hagyo­mányai is régibbek. A Mus­solini diktatúrájában szinte menetrend­szerű pontossággal tér vissza az a folya­mat, amelyet Burghardt­ oly mesterien rajzol meg, mikor a forradalmak és ellen­forradalmak életéről ír, — csak egy va­lami nem történt meg Mussolinivel, ami mindazokkal megtörténik, akik hasonló címszerepben már felléptek a világtörté­nelemben — ezt a forradalmárt nem, falta fel az a forradalom, amelyet életre hívott. Mussolini sokat tanult a, történelemből és saját kora történetéből is. A szélső balol­dalról indult útnak, — nem mondhatni, hogy egyenesen egy jobboldali diktatúra szakadékai felé. Tulajdonképpen nem is jobboldali ez a diktatúra, hiszen a régi olasz politika jobboldali pártjai csakúgy szemben állnak vele, mint a szélső­balol­daliak. Nem is akar beilleszkedni a párt­keretekbe, a fasizmus nem is párt, hanem fegyveres államhatalom, egy »l'état c'est­anoi«, nem ismer el semilyen pártot alkot­mányos ellenfélnek, mert a maga akaratát tekinti alkotmánynak és mindazt, ami ed­dig, mondjuk, világnéz­eti pártpolitika volt. Olaszországban, egyszerűen nem léte­zőnek tekinti, mintha azt mondaná, hogy a délkör a­ glóbuson tulajdonkép nem szel át hegyeket, vizeket és városokat, a délkör csak addig van, amíg mi akarjuk, ha nem­ akarjuk, nincs, lesz más. A fasizmus nem párt, hanem hatalom és fennállása is és ezért egyszerűen hatalmi kérdés, csupán politikai formalizmusa: a diktatúra — aa pedig már minden diktatúrának lényege, hogy az lehet diktátor, aki ép felcsap dik­tátornak. Mussolini kétségtelenül rend­kívüli tehetség, nagy organizáló erő, — a lehetetlenségig nagy organizáló erő, hi­szen az erőszakot organizálta meg és a konszolidálatlanságot konszolidálta, ren­det vitt, legalább is látszatrendet a forra­dalomba és rendszert egy káoszba. Az bizonyos, hogy a konszolidációk legfőbb eszközét és emeltyűjét, a jogot és szabadságot még nem viseli el ez a kon­szolidáció és kérdés, jól ítéli-e meg a hely­zetet, aki úgy látja, hogy a fasizmus kon­szolidációjában, ami kétségtelen volna, mintegy a garanciapaktuma volna Olasz­ország konszolidációjának. Hogy mi forr ma az olasz politika mélyén, azt nem látja senki,­­ a hold mozgásáról pontosabb fel­vételeket lehet készíteni, mint egy olyan ország életéről, ahol nincs sajtószabadság és ahol valami súlyosabb esemény rázkód­tatja meg az életet, nekirohannak az ellen­vélemény egész apparátusának és kettőzni kell az őrt egy idegen hatalom konzulá­tusa előtt. Egy azonban bizonyos, hogy a munka gépezetét Mussolini roppant ener­giája helyreállította, hogy a rend (bár valamicskét, de igazán csak valamicskét a régi cárok és az új »vörös cárok« Orosz­országára emlékeztetően) helyreállt. Még maga az olasz föld is segítségére sietett Mussolininek, hiszen az agrártermelés új organizációja bevált, az idén a többterme­, lési program már óriási eredményeket­ produkált, a kereskedelem elevenebb, mint volt s a kulturális fejlődés szárnyai sem lankadtak. Ezzel szemben bizonyos az, hogy _ az olasz csönd jórészt a "félelem csöndje és a mai Olaszországban —­­mint minden diktatúrában — nagyon igaz, amit Napóleon rendőrminisztere mondott a vi­lághódítónak: »Felség, ha a szót elfojtjuk, akkor az lesz a vélemény, amit az embe­rek nem mernek kimondani!« És igaz még valami — igaz az is, hogy minden dikta­túra egy nyugtalanító motívumot jelent az egész nemzetközi politikában s a bé­kére sóvárgó emberiség lelkiismeretében. Minden diktatúra kissé külpolitikai ve­szedelem is, hiszen a diktátor útját és az jelenti, hogy nincs megállás rajta., — a diktátor nem pihen, a diktatúra, egy per­petuum mobile, a diktátort hajtja előre, a legjobb esetben elhivatottságában való hite és a szuggesztió, amelynek varázs­hatalma körülveszi és ép egy valóban tör­ténelmi arányú diktátor kezében a dikta­túra, amit ő belső rendnek nevez, csak esz­köz, messzemenő külpolitikai álmok el­érésére ... Minket, magyarokat, igazán százados történelmi kötelékek fűznek Olaszország­hoz, a világháborúban, amint azt­ Kossuth­ Lajos már negyven évvel ezelőtt megjó­solta, idegen nagyhatalmi érdek szembe­állította a magyar nép fiait Olaszország­gal, de ha volt valaha lelki konfliktusok mélyéig »ránk kényszerített, háborún, ez az olasz háború az volt minden magyar em­berre nézve, — nem is véletlen, hogy az utolsó puskaerolyóval a­ háborús emlék utolsó füst­felhője is elszállt a magyarság­ból és hogy a beomlott lövészárkok fölött Olaszország nyújtott először kezet a teg­napi ellenségnek, s ezt a­ kézszorítást azok­ a hősi halottak is megpecsételik, akik most.

Next