Pesti Napló, 1926. december (77. évfolyam, 273–298. szám)

1926-12-16 / 286. szám

18 c csütörtöki PESTI NAPLÓ 1926 december 16 A PESTI NAPLÓ REGÉNYEI A CSODAKÁRTYA REGÉNY írta: GELLÉRT MÁRIA 7 Végignéz magán. Tegnap hajnalban mi­lyen más volt. Pesten. Estiruhában. Selyem­ben..­ Parfümösen. De ez most becsületesebb. Ez nem züllés, ez munka. Csak egy kicsit furcsa, hogy neki kell felügyelnie erre a tejes-froltra, holott ez is a gazdaság dolga... Az út bal felén, arrébb szürke kereszt van, szürke köd száll mögötte. Messzebb fekete varjak, fekete varjak... "Jön a­ tél. Akkor még rosszabb, bír, a remény­telen hajnalok a nagy hidegben... Nos, mind­egy. Hiszen volt már rosszabb is, amikor az ura elment a harctérre, s ő vezette a gazdasá­got. És az mégis most volt. Akkor komolyabb­nak látszott az egész, volt benne valami impo­náló, hogy ő meg tud felelni ilyen nagy fel­adatnak .­.. De most... az ura bent alszik ... olyan álomszuszék, olyan kényelmes... azért, mert ő a harctéren volt... háborúban, hiszen csak négy hónapig... az a kis karlövés­e,és a reumája, amit hozott... most már egész éle­tén keresztül becézni kell ezért... kivételes bá­násmód jár neki... árt a reumájának a haj­nali hideg... Neki nem árt? Annyiszor meghal ő is... mindig náthát kap, pedig hogy utálja... Most hirtelen megijed a náthától és erős vágyat érez a szoba melege után. Ámbár ott is... még nem fűtenek. . De be fog fűttetni... Egészen felvidul ettől a gondolattól. Szól a leánynak... igen... igen... A kályhában a tavalyi szezon óta nem volt tűz, most füstöl. Ki kell tárni az ablakokat... ömlik be a köd... lehetetlenül nézi... Sírni kéne. Bent a hálószobában még az éjszaka fül­fedt langyossága. Mosdi. Derékig. Simára keféli fényes fekete haját, le az arca keskeny, halvány ováljára. Tiszta pongyolát vesz. Fel-, üdül. Most érzi, milyen jó volt a hajnali friss levegő- Jót tett. Az ura nyújtózik az ágyban. Ásít. Nyáron el kell mennie fürdőre. Ó, ezek a piszok, nyír­kos­ ,ronda őszi napok... Talán most is fáj a karja, talán csak szé­dítőnek mondja, mert az asszony különbnek látszik­ nála, amint frissen, készen, kötelesség­végzetten ott mozog előtte. .. De aztán bajok vannak- Lyukas a haris­nyája... a nadrágról hiányzik egy gomb... kikeféltette-e a fekete ruhámat?... és a lakk­cipőmet kaptafára kell húzni... Az asszony nevet: — Maga sohse stoppolja be az én harisnyá­mat, a nadrágomra sohasem varrja fel a gom­bot... nem törődik vele, hogy ki­ke­félték-e az ünnepi ruhámat és hogy kaptán feszeng-e a lakkcipőcském... Tréfál... de egy kicsit el is gondolkozik közben. A férj morcosan: • . . — Angyalom, magának is csak kell hogy­, legyen egy kis dolga ezen a nagy világon... —• Igaz, igaz, — bólint az asszony és magá­ban tovább morfondíroz. — Ó, háziasszony, hallod, kifutott a tej a konyhán, az inas piszok fráter, lopja a dohányt, egy tyúk titokban tizenöt tojást rakott egy jó kis fészekbe a szé­napadláson, a kislánynak olyan­ rossz szo­kása van, hogy mindig az orrát húzogatja, rosszul takarítanak, az inggomb két nap­ja a szekrény alatt hever... az a büdös zsidó a faluban mindig birkát vág, úgy ennék már egy kis rostélyost... mikor lesz már az a vacsora, amivel Bedőéknek tartozunk... holnap jut­tassa eszembe, hogy írjak annak a piszok tár­saságnak a gsDCsavarért... tegnap a­ s­iket nénjének is kellett volna gratulálnom... látja, mégse vette meg annak a szép valcernek a kótáját, amit most hallottunk Pesten... Hamarjában csak "ennyi szemrehányásnak a zűrzavara kóvályog a fejében... csak a leg­utóbbiak, hol is látott egy artistanőt, aki mellé jobbról-balról éles késeket hajigáltak­?... olyan fáradt káoszt érez a fejében egy pillanatra . . . mindegy... igen, neki is csak kell hogy egy kis dolga legyen ezen a nagy világon­ .. Aztán reggeliznek. Az ebédlőből elszállt a rossz kályhaszag, jó friss meleg van, a kisfia is kipirultan és üdén pajkoskodik, a kislánya utána kiabál a gyerekszobából, mégis szép az élet, csak nem kell Nórát játszani, elvégzi a kötelességét, a maga belátása szerint, jól-rosz­szul­, ahogy képes reá és aztán fütyül minden egyébre. Az urára is... igen. Az egyik béres veri a feleségét. Valaminek falubeli komisszal bolondul a zsivány és most azt akarja, hogy az asszony menjen világgá a négy gyerekkel. Látja egyszer a szérűn, ott piszkál villá­val egy szénakazal tc?M. Hozzatep­— Hallgasson csak ide, hallja!... Az ember megemeli a kalapját, áll. — Tegnap este már megint hallottam, hogy­ sikoltozott a felesége... A paraszt elharap egy káromkodást. — Majd belé­fujtom eccet, a beste lelke . .. — Hát hallgasson csak ide, éppen ezért gyöztem. Ha mégegyszer kékre meri verni, én úgy lelövöm magát, mint egy veszett kutyát­•• Az uram revolverében hat golyó van, mind a hatot a hasába eresztem... Ha felakasztanak is érte, tudja?! Négy gyereket kínlódott magá­nak világra az a szegény asszony... tudja maga, mi az, maga disznó . . . Dühös. Ki van pirulva. A szeme szikrázik-Nem fél a villás paraszttól. Sétán az urával. Nyájas szeptember, ide­látszik — fel a dombra — a völgybeli falu s a hegyoldal a szőlőskertekkel és a temetővel. Milyen kis temető... elférne egy jó nagy tenyéren. Tetszik az asszonynak— olyan enyhe, olyan borzalom nélkül való, olyan békességes... majdnem mosolyog a langyos napon... az asz­szony hirtelen kimondja: — Nézze csak mi­lyen csókolnivaló kis temető... Az ura ránéz: — Óh, maga... a maga feje­tetejére állított gondolkozásával... ...Hiába, már kimondta: — de mikor úgy hatott reá, mikor ez a szó jutott az eszébe —­ igen, furcsa, csakugyan... De azért a csodagyerek aligha botránko­zott volna meg rajta... aligha. ...Aztán más gondolatra téved. Milyen csúnya volt tőle, hogy a múltkor irigyelte öt urától azt a kis hajnali pihenőt... mikor a háborúban járt, akkor tudott sírni utána, igen akkor tudott.... akkor boldog lett volna, ha otthon fekszik a hideg hajnalokon a jó meleg ágyban... milyen különös az ember... milyen különös az élet... (Folytatása következik.) ! » REGENY— 57 ÍRTA, FORDÍTOTTA: HEYERMANS HERMANN MIKES LAJOS CEGYEDÜL JOGOSÍTOTT MAGYAR FOR-­DÍTÁS3 — így, drágám, — mondta dühös nyájas­sággal — most talán jobban megérti majd az érveimet... Az ember nem rak bilincset a kol­légájára, ha az kellőkép igazolta magát és emellett rangban­ is jóval az ember fölött áll... Az ilyesmi vagy túlzott szolgálati buzgóság, amivel senkinek sem okozhat örömet, vagy olyan embernek a viselkedése, aki nem alkal­mas rendőrtisztviselőnek... Válasszon tetszése szerint a kettő közül... — Átkozott! — kiáltotta az óriás, rekedten a dühtől. És valóban hősi elszántsággal fel­kapta a hozzá legközelebb álló széket, megfor­gatta mint valami súlyzót a feje fölött és két­ségtelenül leütötte volna vele Duporcot, ha ez­ idejében félre nem ugrik előle. — Most utoljára parancsolom, hogy hagyja abba már ezt az ostobáskodást! — mondta Du­porc fenyegető hangon — mert máskülönben ártalmatlanná teszem, megértette? Az óriásnak vagy nem volt kedve ahoz, hogy megértse Duporcot, vagy valami teljes­séggel megmagyarázhatatlan érzés hatalmaso­dott el rajta. Hiszen minden más fegyvertelen ember, ha azt látja, hogy egy browning fenye­geti, föltétlenül engedett volna a fenyegetés­nek. Ez az esetlen éjjeli­őr azonban, aki leg­alább két fejjel nagyobb volt minden normális embernél s akinek furcsa, nehézkes keze, zsi­ráfnyaka és kiugró ádámcsutkája volt, azt hitte, hogy nyers erőszak­­ai érvényt szerezhet az akaratának. A legkisebb ügyet sem vetve a rászegezett fegyverre, olyan színleges mozdulatot tett, mintha hátrálna, és hirtelen ne­lnyomott egy combot az íróasztal mellett. Valamelyik szo­bában a második emeleten megszólalt egy vész­csengő. — Majd meglátjuk, ki nevet utoljára, te gazfickó! — mondta az óriás. És valóban cso­dálatos nyugalommal azt a széket, amellyel majdnem beverte Duporcnak a fejét, odatolta az ajtó elé és leült rá. — Utoljára minden bizonnyal maga fog ne­vetni — mondta a detektív rendkívül udvaria­san. — Nem is tudom magát úgy elképzelni, hogy ne nevessen... Megengedi úgy-e, hogy közben lezárjam az íróasztalt?... Még mielőtt lehajolt, kinyílt az ajtó és Rondeel Klotild lépett be a szobába, sebtében magára kapott pongyolában, Klotildnak is browning volt a kezében, csakhogy legkisebb kaliberű! — Maradjon odakint, kisasszony, — mondta az óriás, aki nyomban felállt és védő mozdu­lattal Klotild előtt helyezkedett el. — Rajta­kaptam ezt a gazfickót... — Mit csinál ön itt? — kérdezte a bankár leánya, aki rögtön ráismert Duporcban arra az emberre, aki már Amszterdamban is megláto­gatta. Már akkor is sápadt volt, amikor belépett a szobába. De mikor a­­ detektívet megpillan­totta, fehér lett, mint a kréta. — Ha van valami befolyása nagysádnak epe a verekedő óriásra, aki az egész házat fel­lármázza, •—– felelte Duporc és udvariasan le­vette a kalapját -­-, akkor kérje meg őt, hogy menjen ki egy kicsit a friss levegőre... azt sej­tem, hogy mi ketten ebben a szokatlan órában sokkal g­yorsabban meg fogjuk érteni egy­mást, mint ahogy ezzel az úrral lehetséges volt, akiben, úgy látszik, több a nyers erő, mint az intelligencia . . . Elegendő kegyednek a Rana jelszó Rond­el kisasszony, vagy talán még más bevezetést is kíván . . . mondjuk, néhány ajánló sort? Klotild remegve és rosszat sejtve nézett erre az emberre, aki alig néhány órával előbb úgy meggyötörte már őt amszterdami lakásá­ban is. Majd odafordult az álláshoz aki egy betűt sem érte­tt a beszédből és csak ennyit mondott neki: — "Hagyjon egyedül ezzel az úrral, Hendrik. — Nem, kisasszony, — szóit az éjjeli őr, ftkinek í:3i dvik v­lt a keresztneve — én egy lépést s iu i." í. inj::i, an:ig ez a eazfirkó, aki a me .L idogult ne gság.c. r íróasztalát feltörte — kérem a kulcsok m­­a most is benne vannak — amíg ez azabrd lál­on van!... — Kérem tesye azt amire kérem, — mondta Klotild igen határozottan, — mert különben összecsődül ide az egész ház ... én ismerem ezt az urat . . . — Ez az úr feltörte az íróasztal fiókjait... — Nem baj . . . maga nyugodtan elmehet. — Nem. — jelentette ki másodszor is az óriás.­'— A megboldogult nagyságos úr engem házi zsandárjául alkalmazott ... utolsó sza­vai, amiket hozzám intézett, ezek voltak:' »Vigyázzon ,­­megkettőzött figyelemmel ... ne , bízzon meg senkiben a világon ... szükség esetén a saját leányomban sem ... Maga fele­lős mindenért, ami itt történik . . . Vigyázzon, hogy senki be ne csapja! . . .« És vigyázok is ... A világért se tűröm el, hogy becsapja­nak. Kétszer rálőttem erre a fickóra és mind a kétszer melléje találtam, de, hogy eleresszem ezt a fickót. .., nem, azt nem teszem! Vissza­­kaphatom a revolveremet? — Kérem tessék, — mondta Duporc. Klotild most odasúgott valamit az óriás­nak, aki erre szemlátomást bosszankodva ki­ment a dolgozószobából és odaállt ennek az ajtó elé. — Gratulálok! — kezdte újra a detektív. — Nem mulaszthatom el, hogy ne gratuláljak ehez a kiváló magánrendőri személyhez és egyidejűleg bocsánatot, ne kérjek azért, mert kegyedet megzavartam éjszakai nyugodalmam­ban. Tegnap este nem is sejthettem, hogy ilyen hamar viszont fogom látni kegyedet és higgje meg kérem becsületszavamra mondom, hogy eszem ágába se jutott volna ilyen meg nem engedett módon ide benyomulni, ha sejthettem volna előre, hogy kegyed meg fog lepni . . . — Maga oly arcátlan! — mondta Klotild és nem tudta, mit csináljon a miniatűr­browningjával, mert szerette volna egy kicsit összébb fogni nyakán a pongyolát­ — Oly ar­cátlan, hogy nem is találok rá megfelelő sza­vakat ... Ki hatalmazta fel önt arra, hogy itt házkutatásokat tartson? — Senki. Szó nélkül elismerem, hogy bűnös vagyok a házibéke nem egészen megengedett módon való megzavarásában. De sajnos, mi gyakran vagyunk kénytelenek egészen szeré­nyen oly eszközöket használni, amelyek nemi bírnák el a napvilágot­— Látom, — mondta Klotild és a tekinteté­ből oly felháborodás villámlott ki, amely am vallott, hogy legszívesebben lovaglóostorra ve­né ki a házbólra betolakodott detektívet. -Maga egészen nyomorult rendőrkém... — Nem azt mondta az imént annak az acsarkodó buld­ának, hogy a kegyed saját kí­vánságára vagyok itt?... Ha azt hiszi, hogy időközben okot talált rá, hogy ranaszt tegyel ellenem valamelyik föllebbvalómnál, ám te­gyén, én semmiket sem akarom ettől vissza­tartani. Én mindössze annyit akarok csak ke­gyednek mondani, hogy az igazságszolgálta­tás, mihelyt megtettem a jelentésemet, köny­nyen indokoltnak találhatja azt, hogy igen energikus rendszabályokhoz folyamodjon... I kegyed cipőszáma 38, nemde? Amszterdamban volt alkalmam meggyőződni erről, amikor ke­gyed elájult, miután elolvasta a táviratot... (Folytatása következik

Next