Pesti Napló, 1927. január (78. évfolyam, 1–24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

1 Ma: neves mumellemei Budapest, 1927 78. évfolyam 1. szám #pg 36fiM& Szombat, január 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4 pengő Negyedévre 10 pengő Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . . 16 fillér Ünnepnapokon ... 20 fillér Vasárnap 30 fillér Egyes szám­ Ausztriában: Miköznap 30 flaras (3000 o. K) vasárnap 40 (%a-as (4000 o. K) NAPLÓ soa SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. I TELEFON I József 62-30,62-31, 62-32. Szerkesztőség Bécsben« , L. Kohlmarkt 7. Írta: gróff Apponyi Albert Nehéz ehez az évszámhoz bármely prognózist fűzni, ha volt valaha bizonyta­lanságoknak meginduló esztendeje, úgy bi­zonyára ez, amelynek első napját ünnepel­jük, ma erre az elnézésre igényt tarthat. E lapok olvasói talán még emlékez­nek arra, hogy karácsonyi cikkemben ugyanezeken a hasábokon a választásokból kialakult belpolitikai helyzetet azzal jelle­meztem, hogy az nemcs­ak világosságot nem teremtett, hanem minden előbbinél sűrűbb homályt borított a közel­jövőre. Mert úgy mondtam, csak azt tudjuk, hogy ki győzött, de arról, hogy mi győzött, fo­galmunk sincs. A külpolitikai helyzet pe­dig semmivel sem világosabb, mint a bel­politikai. De e két homályosság mérlegelésében igen nagy különbség van. A belpolitikai bizonytalanságot ugyanis csak "egy fajtája az embereknek érezheti meg máskép, mint súlyos aggodalmakkal, azok, akik a kor­mány, helyesebben szólva a miniszterelnök szándéka iránt feltétlen bizalommal van­nak; erre pedig én, tagadhatatlan érdemei­nek minden elismerése mellett, amellyel soha sem fukarkodtam, alapot nem talá­lok; sőt a hatalom túltengése előttem, minden személyi vonatkozástól eltekintve, önmagában is veszélyes jelenség. Ezzel szemben a külpolitikai helyzet bizonyta­lansága a feltétlenül rossznak szilárdsá­gával szemben, amilyennek a helyzetet ed­dig jellemeztem, javulást jelent és relatív megelégedéssel üdvözölhető. Mert az tagadhatatlan, hogy az a sze­rencsétlen békemű, helyesebben szólva a háborús állapotnak pillanatnyi vérontás nélkül történt az a megrögzítése, melyet békének­ neveztek, az egész vonalon inga­dozni kezd, mégpedig egy igen természe­tes, tehát sokat ígérő processzus folytán, mely abból áll, hogy a dolgok örök termé­szete, a gazdasági életnek és a nemzetek lélektanának törvényei csendes működé­sükkel meglazítják, míg majd összetörik a velük ellentétben álló mesterkélt hatalmi diktátumokat. A dolog természetéből fo­lyik, hogy ez a processzus ott kezdődik és ott halad leginkább előre, ahol mindaz, amit a dolgok természetének nevezek, egy­úttal a legerősebb anyagi hatalmi bázissal bír, tehát a legyőzött és elnyomott nem­zetek legnagyobbikának, Németországnak helyzeténél. Egy hetvenmilliós nemzet, amelyben a passzív ellentállásnak és az aktív életrevalóságnak olyan energiái van­nak felhalmozva, mint a német nemzetben, a lefegyverzésnek és a külső korlátozá­soknak nyűge alatt is olyan hatalmi té­nyező maradt, amellyel számolni kell, amelynek puszta hatalmi«."«közökkel való állandó leigázása a győztes nemzetek ere­jét túlhaladó erőfeszítést követelne. Ezt az angol államférfiak már r­égebben belátták és a franciák közül is némelyek, élükön Briand-nál, aki ezt a belátást három évvel ezelőtt még bukásával fizette meg, most azonban keresztül tudja vinni anélkül, hogy a duzzogó, szélső nacionalisták őt eb­ben megakadályozni tudnák vagy mernék, •így jött létre egy természetes processzus folytán (ami azonban semmit sem von le az annak keresztülvitelénél működő állam­férfiak érdeméből) Locarno, Thoiry, így honosult meg Franciaországban is az a szellem, amelynek sugalmazása alatt a francia kormány sietett a szörnyű landaui ítéletet, amennyire tőle függött, jóvátenni. Ami pedig még testet nem öltött, hanem egyelőre csupán többé-kevésbé megbízható kombinációk alakjában jelenik meg előt­tünk: a náluk megszállott területek kö­zelgő teljes kiürítése, a katonai kontrollnak megszüntetése, nem egyéb, mint logikai továbbfejlődése a megindult áramlatnak. Ez az áramlat azonban eddig még nem terjedt ki Kelet-Európára, illetve Közép-Európának keleti részére. Mi magyarok még nem érezzük hatását abból az egy­szerű okból, hogy Európának ezen a táján az úgynevezett békeszerződések által súj­tott nemzetek megközelítőleg sem képvi­selnek olyan materiális erőt, amilyent a német nemzet vethet súlyba Nyugat-Euró­pában. De annyi mégis tény, hogy Kelet- Európának ez a helyzete nyugtalanítja a nyugati közvéleményt is és hogy minden oldalról sürgetnek valami békítő akciót, amely világrészünknek e táján is tartós nyugalmat ígérő állapotokat teremtsen. Ebben ben foglaltatik annak felisme­rése, hogy ilyen állapotok ma nincsenek. Nincsenek meg Németország keleti határai tekintetében sem, amelyekre nézve Német­ország megegyezései magukon viselik az ideiglenesség bélyegét; nincsenek meg ha­zánk és a szomszéd államok közt és mi­helyt a békítésre vonatkozó jámbor álmo­dozások testet nyerni iparkodnak, ez a megtestesülési kísérlet nem tudott továb­butni bizonyos gazdasági megegyezésre való törekvéseknél, amelyek önmagukban­véve nagyon kívánatosak, sőt nagyon szűk. A NAGY FEJEDELEM Regény Irta: MÓN­CZ ZSIGMOND ELSŐ KÖNYV. I. A fejedelem kijött a boltíves kapu alól , keresztül ment a nagy piacon. Ketten voltak vele, Péchy Simon jobbról s Tolda­lagi Mihály balról kísérte. — Nézze Nagyságod, — mondta Péchy kancellár — már ma újfent megnyitott egy hót. A nagytemplom körül alacsony várfal volt, amely külső oldaláról apró vásáros­bódékkal volt teleépítve. A fejedelem melegen mosolyodott fel. — Hál istennek, — mondta — ott van élet, ahol a kalmárok élni kezdenek. Lassan haladtak előre, egyszerre csak Toldalagi Mihály meghökkent s ijedtében megrántotta a fejedelem mentése ujját. — Nézsze kigyelmed, Nagyságos uram. Bethlen, aki lesütött szemmel járt az uccán, felemelte pillantását s dermedten megállott. A tiszta hideg napban csodálatos láto­más volt. A templom tornya felett, valami viola­s színű köd, amelyet, hogy jobban néztek, olyan volt, mintha fonalak ereszkedtek volna alá a nagy magasságokból. Nyílegye­nesen szöktek fel ezek a szálak a menny­boltozatig, mintha isteni jel kötötte volna a tornyot az éghez. A fejedelem nagy fekete szemeit me­rően függesztette a természeti csodára s amint ott állott s nézett, lassan, mintha a torony mögött egy másik torony nőtt volna roppant magasságba. Különös volt ez a má­sodik torony, gótikus óriási építmény for­máját mutatta, ezer csipkével s apró tor­nyocskákkal, tisztára kivehetetlen volt, olyan volt, mint a Szent István-tornya Bécsben, vagy olyan volt, mint a bibliának tornya, mely néz keletre, nyugatra, északra és délre... Sokáig állottak ott s nézték a rendkí­vüli jelenséget. Szívük, lelkük fel volt in­dulva s pezsgés helyett, lehalkult a vér az erekben. Egyszerre csak, mintha újabb csoda történt volna, az egész látás ellobbant, el­tűnt szemeik elől. Egymásra néztek, igaz volt ez, avagy csalódás. Egymás arcán keresték a bizony­ságot, de csak azt látták, hogy mindany­nyian halottsápadtak s a bőrük mint a sárga viasz, verejtékes. Tehát igaz, tehát mind a hárman lát­ták. t°hát volt s immár nincs. Körülnéztek a piacon , íme az embe­rek ott álltak, ahogy munkájukban mentek, •iöter. Vagy­ a fejedelmi urakat kíváncsian lestek s vabimeni­­ek­ oly álmélkodó és ijedt mozdultal kövültek meg. Mindenki látta a látományt. Egy sütőember állott a közelben, meg­szólalt: — Ilyenfélét láttunk most tíz eszten­deje is, akkor is háború lett belőle. A fejedelem fölemelte az ujját: — Erras, — mondta — tévedes ember: ez nem baljós jel volt, hanem énnékem in­telem: fel fogom emelni Erdélyt, mint egy templomot. Isten segedelméből. Akik hallották, megilletődtek s az em­berek összedugták a fejüket, amint a fiatal fejedelem öreges, nehézkes léptekkel to­vább ment. A két tanácsúr hallgatott, nem merték a fejedelmet gondolataiban háborítani. A palota elé értek. — Jöjjetek fel, uraim, — mondta a fe­jedelem. Az urak szó nélkül indultak. Megin­dultságuk, amit a látomás s utána a feje­delmi szózat keltett bennük, oly erős volt, hogy minden pillanatban könny rezgett a szemükben. A nehéz köríves boltozatok alatt, a keskeny falépcsőkön felmentek az eme­letre s a tornác téglával kirakott sora meg­nyúlt szemük előtt, már hajlamosak voltak arra, hogy mindent fantasztikusan meg­nőni lássanak. Második fekete vasvasalású ajtón men­tek be , a sötét, meleg szobában emberséges érzés támadt bennük. A fejedelem intésére szótlanul ü­ltek le. — Mit vélsz? — kérdezte Bethlen Péc­hytől. — Nem merem. — felelt ez. — Bátorsággal. — Isteni jel. A fejedelem magába süppedt s kemé­nyen mondta: — Már megfejtettem. Hosszan hallgattak. Péchy Simonnak"

Next