Pesti Napló, 1927. január (78. évfolyam, 1–24. szám)

1927-01-09 / 6. szám

­ A kis barátnők A martonvásári kastélyban fonódtak illatos koszorúként a nagy Beethoven lobbanékony szíve köré azok a kacagószemű, ábránd­óan érzéki nők, akiket »kis barátnők«-nek nevez könyvében Hevesy. Aligha jár rossz úton, amikor köztük keresi a hal­hatatlanná vált nagy ismeretlent Beethoven titok­zatos ,szerelmi regényében, de mint elődjei, ő sem találja meg a titok kulcsát. A Brunsvikok családi feljegyzéseiből csak annyi állapítható meg, hogy a nagy martonvásári parkban a tizenkilencedik szá­zad első esztendejében vidám, gyermekes hancáro­lással teltek a napok, holdvilágos ábrándozással, zenéléssel az esték. Ott voltak a Brunsvik­grófkisasszonyok, a komoly, józan Teréz, az asz­szonyiságában is lányos Jozefin, az egészen fiatal Sarolta, akit sötét szeme és keleties ajka miatt Boxelane-nak nevezett a család, azután számos kis Cousine, gróf Brunsvik József és báró Finta ezredes leányai, a ragyogó szépségű Giucciardi Júlia, a három Delasse-grófkisasszony, leányai a Brunsvik­fivérek legifjabb nővérének, aki férjével, egy Ausztriába emigrált gróffal, Pozsony közelében lakott, továbbá a környékbeli arisztokrata családok fiatalsága. «. Az egyetlen szenvedély a L'amour est le seul passion des femmes* (»A szerelem az asszonyok egyetlen szenvedé­ .Vasárnap mint a másik. A legkedvesebb volt Beethovennek a kis Keglevich Babette grófkisasszony, aki szintén ta­nítványai sorába állt és akinek később több művét ajánlotta. Hónapokig tartott bécsi időzés után megtörtént végre az eljegyzés, de nem Teréz lett menyasszony, hanem a huga, Jozefin, aki 1799 nyarán már felesége lett Deym József grófnak. Bruns­vik­ Teréz az anyjá­val együtt visszautazott Martonvásárra, Beethoven pedig most már Deymék házának lett állandó ven­dége és így sokat hallott Brunsvikékról is. A követ­kező évben ismét Bécsbe jött Teréz és csakhamar megismerkedett Beethoven egy új családtaggal is, a tizenhatéves Guicciardi Júliával, a Brunsvik-lányok unokahúgával, akinek atyját a trieszti helytartóság kérői a bécsi magyar kancelláriához helyezték át. A temperamentumos olasz lányka szenvedélyes éne­kesnő és nagyon kacér teremtés volt. Várjon ő hívta-e meg Beethovent, vagy Teréz, nem lehet tudni, de bizonyos az, hogy mikor a szép Giulietta Teréz társaságában 1800 nyarán gróf Brunsvik Jó­zsef, az elhunyt Antal gróf fivérének korompai bir­tokára utazott, néhány nap múlva utánuk ment Beethoven, aki több hétig élvezte a korompai kas­tély vendégszeretetét, majd­­rövidebb időt töltött a pozsonymegyei Korompától egynapi járóföldre lévő fejérmegyei Martonvásáron is. A legenda elindul Itt kezdődik a legenda. *Az életrajzírók nagy ré­cének megállapítása szerint 1800 nyaráról való az a három cím és dátum nélkül maradt szenvedélyes hangú levél, amelyet a híres heiligenstadti végren­delet mellett Beethoven halála után a zeneköltő író­asztalának titkos fiókjában találtak. Ugyanott volt Brunsvik Teréz grófnő arcképe is és ebből azt a kö­vetkeztetést vonták le, hogy a levelekben említett »halhatatlan kedvest (»mein«­­nsterbliche Geliebtet) Teréa grófnő volt, aki nem s­zent soha férjhez. De ugyanebből az időből való a nízes »hold világszonáta« ja, ez a romantikus, szenvedélyes szerelmi vallomás, amelyet Beethoven — Giucciardi Júliának ajánlott, aki még ezután is kísértett életében. Hogy ki volt az igazi »halhatatlan kedves«, azt, úgy látszik, soha­sem lehet hitelesen eldönteni Legenda szövődött már régen e sokat bolygatott kérdés köré és éppen mert legendává lett a nagy zeneköltő híres, romantikus szerelme, elfér mellette a legenda a martonvásári kastéllyal és parkkal kapcsolatban is. Beethoven még alig harmincéves ebben az idő­ben. A nehéztestű, vaskos idomú, csiszolatlan mo­dorú zseni különös ragaszkodással simult az előkelő környezethez, minden demokratikus meggyőződése mellett is jól érzi magát ebben a neki idegen világ­ban, ahol parókás, térdnadrágos, selyemfrakkos ifjak, pasztellszínű, könnyed ruhákba öltözött, szőke­, bar­nafürtű, pajkos mosolyú grófkisasszonyok előtt, fényűzés csillogásában, ezüst kandeláberekben lobogó gyertyák fénye mellett játssza a zongorán műveit Ez a zongora pozitívum. Megvan még ma is, a Zene­művészeti Főiskolában őrzik kegyelettel. József fő­herceg ajándékozta az intézetnek, amikor a marton­vásári uradalmat eladta a jelenlegi tulajdonosának, Dreher Jenőnek. PESTI NAPLÓ 1927 január 9 37 lye«), írta Brunsvik Jozefin Teréz nővérének emlékkönyvébe és ez volt a jelmondata ennek az egész társaságnak, amelynek minden tagjá­ról egy-egy hársfát neveztek el a marton­vásári parkban. Mi­kor Beethoven közé­jük került, ő is meg­kapta a maga fáját, nevét bevésték a kér­gébe és amikor már nem volt ott, helyette a róla elnevezett fá­val beszélgettek. Ez a fa is ott áll még a marton­vásári park­ban. Kérge régen ösz­szenőtt ott, ahol gyöngyháznyelű kés­sel az otromba L. v. n.-betűket vésték be­le, de a legenda meg­tartotta a kései utó­kor számára, akárcsak a keskeny hidat, ame­lyen Beethoven a régi szájhagyomány sze­rint reggelenként sé­tált, vagy azt a mo­hával benőtt kőpadot amelyen ábrándozva üldögélt. A martonvá­sári uradalomban még élnek öreg cselé­dek, akik emlékeznek az 1861-ben elhunyt Teréz elő­szére és mint valami szép mesét örö­költék azt a szájról-szájra szállt hagyományt, amely Martonvásárt Beethoven emlékéhez kapcsolja. És változatlanul áll ma is a park­ban az a kápolna, amely alatt a Brunsvikok kihalt nemzetsége alussza örök álmát. Köztük van Teréz is, akinek nevét kegyelettel őrzi a maffyai gyermekvédelem, mint az »Angyal­kert«-nek nevezett első kisdedóvoda meeralapí­tójáét. Ki volt a »halhatatlan kedves«, Teréz-« Júlia-e­z nem fontos. De a martonvásári fa, híd, kőpad van olyan Beethoven-emlék, mint sok Bécs" környékén meerjelölt hely, amelyek­hez áhítatos szívvel zarándokolnak a Beetho­ven-hívők és nagyon helyesen teszik a magyar filharmonikusok, hogy a Beethoven-conted­­á­riumba belekapcsolják 1927 tavaszán a marton­vásári relikviákat is. Cserna Andor Beethoven padja a martonvásári parkban LÉGBŐL KAPOTT REGÉNY Ma reggel beröppent hozzám az irodalom. A szó legszorosabb értelmében beröppent. Az előszobaajtóm egy pillanatra nyitva volt s­­ezt a pillanatot hasz­nálta fel az irodalom, hogy morószigptű hírnöke, ismeretlen kéztől hajtva, a szellő szárnyán szerény lakomba besuhanjon. Én láttam őt fenn lebegni az aetheri magasban, szé vizavi egy vonalban a spájz­ajtó felső hasadékával, majd láttam elerőtlenedve földre hullni és elterülni a padló porba vesző síkján. Eleinte ügyet sem vetettem rá. Fize­tési meg­hagyás lesz, gondolom, az lesz csak, más semmi sem, ami nálam napi vendég, szinte minden reggelen, de azután feltűnt, hogy a mintegy fáradtan elomló papi­rosról eszményi nőalak képe tekint reám s mivel­hogy nem gondolnám, hogy a Munkásbiztosító Pénz­tár vagy a kerületi elöljáróság általános kereseti adóosztálya újabban képes, ábrázolatokkal iparkod­nék hevesebb adófizetésre serkenteni e szép polgári erény gyakorlásában késedelmeskedőket, alaposab­ban kellett szemügyre vennem a légből kapott kül­deményt. Lehajoltam érte s hát uramfia, regény volt. Egyike a múzsák amaz ajándékának, miket Schm­arcz L Adolf kiadóvállalata füzetenként prezentál honunk szebb keblű háztartási alkalmazottainak. Vagyis a regény, füzetes megállapítás szerint, füzetes. Címe:­i Sorstiporta vérsziréna, avagy a szép mindenes­leány baljóslatú szerelme.« A címlapon látható esz­ményi nőalak azon pillanatban ábrázolja Pocsék Adelgisa háztartási alkalmazottat, midőn épp a meg­szokott délutáni mosogatása után a tányérok öblíté­sét végzi a nagy vájdángban. Egy pillantás a nyilván irányregénynek szánt mű lapjaira, nyomban meggyőz arról, hogy e mutat­ványként hozzám beröppent füzet voltakép mindene­sem, Perth­ Mancy úrleány felajzását tűzte ki célul , csupán a nyitott előszobaajtó és a sorstiporta vég­zet, valamint Mancy őnagysága baljóslatú pechje okozta, hogy a lelki sikkasztás terére lépve, min­gjárt az első füzetet a magam okulására és lelki épülésére fordítottam. A füzet lapjain át alkalom nyilt betekinteni a mindeneseknek úrnőik által annyiszor félreismert lelkivilágába s módom kínálkozott annak felismeré­sére, mily titokzatos és végzetszerű hatást gyakorol a mosogatástól kifújt kéz a főúri szívekre. Mert íme, a deli pacalosi és hideghlelaési Serthvéspacalossy Zebegény gróf, kétségtelenül Adelgisa öblítési mód­szerétől megbűvölve, oly nagyfokú szenvedélyre gyúlt, hogy mingjárt első látásra ott a vájdling mel­lett így szólt az épp törölgetni kezdő mindeneshez: — Szeretem kegyedet, tisztelt Adelgisa nagysád és nincs hőbb vágyam, mint önt nőül vehetni. A megtisztelő »nagysád« és a mély érzelemről tanúskodó »kegyed« szótól megigézve, a pórisa nevű Adelgisa rögtön viszont szerelembe gyulladt .— vallotta be mingyárt­ó, gróf úr, ön csak bolondozik velem. Köztünk nagy úr tátong, ön egy főúri mágnás, én egyszerű, bárha mosásban és vasalásban­­ jártas háztartási alkalmazott vagyok. Nincs egyebem, csak a jó hír­nevem és két gyermekem. Könyörgöm, ne tegyen engem gúnyos nevetsége tárgyával — Hah! — mondá a gróf — kegyed félreérti übe­tes szándékomat! — De hiszen önnek menyasszonya van! Fütyülök a menyasszonyomra! És különben is hah! én kegyedet szeretem! Mi az, hogy szere­tem! Szeretlek! Szerettelek! Csak te légy az arám! Csak te légy a forrón szeretett hitvesem! A hátulsó lépcső felől lódobogás hallatsaott. Hah, a menyasszonyom! — hörögte Zebegény gróf. S valóban ő volt, báró Zeöldbeethelky Vaselina háztartásbeli, a gróf arája, ki meglátván vőlegé­nyét a vájdling mellett, őrjöngő féltékenység szállta meg — Hah! — sziszegte — ilyen alattomos kígyó rabálja el az én vőlegényemet! Hah! Egy alárendelt lény! És hah! egy ilyent helyez fölém! A féltékenység keserű kínjaitól gyötörve, hazar­­ohant a mamájához. Mária Impregnáta anyabárónő komoran ült székében s fejcsóválva hallgatta leánya panaszát Hah! — sziszegte a jó anya. •— ne félj sem­mit, leányom! Az ármányos mindenest haza fogjuk toloncoltatni Cibakházára. — De hogyan anyám? Mi által? Itt megszakad a regény. Hogy »mi által« fogják hazatoloncoltatni, az majd a 2. füzetből fog kide­rülni. Hát várjunk! Hátha berepül ajtómon a 2-ik füzet is! Én mindenesetre nyitva hagyom az ajtót: Hervay Frigyes *­ i

Next