Pesti Napló, 1927. január (78. évfolyam, 1–24. szám)
1927-01-09 / 6. szám
A kis barátnők A martonvásári kastélyban fonódtak illatos koszorúként a nagy Beethoven lobbanékony szíve köré azok a kacagószemű, ábrándóan érzéki nők, akiket »kis barátnők«-nek nevez könyvében Hevesy. Aligha jár rossz úton, amikor köztük keresi a halhatatlanná vált nagy ismeretlent Beethoven titokzatos ,szerelmi regényében, de mint elődjei, ő sem találja meg a titok kulcsát. A Brunsvikok családi feljegyzéseiből csak annyi állapítható meg, hogy a nagy martonvásári parkban a tizenkilencedik század első esztendejében vidám, gyermekes hancárolással teltek a napok, holdvilágos ábrándozással, zenéléssel az esték. Ott voltak a Brunsvikgrófkisasszonyok, a komoly, józan Teréz, az aszszonyiságában is lányos Jozefin, az egészen fiatal Sarolta, akit sötét szeme és keleties ajka miatt Boxelane-nak nevezett a család, azután számos kis Cousine, gróf Brunsvik József és báró Finta ezredes leányai, a ragyogó szépségű Giucciardi Júlia, a három Delasse-grófkisasszony, leányai a Brunsvikfivérek legifjabb nővérének, aki férjével, egy Ausztriába emigrált gróffal, Pozsony közelében lakott, továbbá a környékbeli arisztokrata családok fiatalsága. «. Az egyetlen szenvedély a L'amour est le seul passion des femmes* (»A szerelem az asszonyok egyetlen szenvedé .Vasárnap mint a másik. A legkedvesebb volt Beethovennek a kis Keglevich Babette grófkisasszony, aki szintén tanítványai sorába állt és akinek később több művét ajánlotta. Hónapokig tartott bécsi időzés után megtörtént végre az eljegyzés, de nem Teréz lett menyasszony, hanem a huga, Jozefin, aki 1799 nyarán már felesége lett Deym József grófnak. Brunsvik Teréz az anyjával együtt visszautazott Martonvásárra, Beethoven pedig most már Deymék házának lett állandó vendége és így sokat hallott Brunsvikékról is. A következő évben ismét Bécsbe jött Teréz és csakhamar megismerkedett Beethoven egy új családtaggal is, a tizenhatéves Guicciardi Júliával, a Brunsvik-lányok unokahúgával, akinek atyját a trieszti helytartóság kérői a bécsi magyar kancelláriához helyezték át. A temperamentumos olasz lányka szenvedélyes énekesnő és nagyon kacér teremtés volt. Várjon ő hívta-e meg Beethovent, vagy Teréz, nem lehet tudni, de bizonyos az, hogy mikor a szép Giulietta Teréz társaságában 1800 nyarán gróf Brunsvik József, az elhunyt Antal gróf fivérének korompai birtokára utazott, néhány nap múlva utánuk ment Beethoven, aki több hétig élvezte a korompai kastély vendégszeretetét, majdrövidebb időt töltött a pozsonymegyei Korompától egynapi járóföldre lévő fejérmegyei Martonvásáron is. A legenda elindul Itt kezdődik a legenda. *Az életrajzírók nagy récének megállapítása szerint 1800 nyaráról való az a három cím és dátum nélkül maradt szenvedélyes hangú levél, amelyet a híres heiligenstadti végrendelet mellett Beethoven halála után a zeneköltő íróasztalának titkos fiókjában találtak. Ugyanott volt Brunsvik Teréz grófnő arcképe is és ebből azt a következtetést vonták le, hogy a levelekben említett »halhatatlan kedvest (»mein«nsterbliche Geliebtet) Teréa grófnő volt, aki nem szent soha férjhez. De ugyanebből az időből való a nízes »hold világszonáta« ja, ez a romantikus, szenvedélyes szerelmi vallomás, amelyet Beethoven — Giucciardi Júliának ajánlott, aki még ezután is kísértett életében. Hogy ki volt az igazi »halhatatlan kedves«, azt, úgy látszik, sohasem lehet hitelesen eldönteni Legenda szövődött már régen e sokat bolygatott kérdés köré és éppen mert legendává lett a nagy zeneköltő híres, romantikus szerelme, elfér mellette a legenda a martonvásári kastéllyal és parkkal kapcsolatban is. Beethoven még alig harmincéves ebben az időben. A nehéztestű, vaskos idomú, csiszolatlan modorú zseni különös ragaszkodással simult az előkelő környezethez, minden demokratikus meggyőződése mellett is jól érzi magát ebben a neki idegen világban, ahol parókás, térdnadrágos, selyemfrakkos ifjak, pasztellszínű, könnyed ruhákba öltözött, szőke, barnafürtű, pajkos mosolyú grófkisasszonyok előtt, fényűzés csillogásában, ezüst kandeláberekben lobogó gyertyák fénye mellett játssza a zongorán műveit Ez a zongora pozitívum. Megvan még ma is, a Zeneművészeti Főiskolában őrzik kegyelettel. József főherceg ajándékozta az intézetnek, amikor a martonvásári uradalmat eladta a jelenlegi tulajdonosának, Dreher Jenőnek. PESTI NAPLÓ 1927 január 9 37 lye«), írta Brunsvik Jozefin Teréz nővérének emlékkönyvébe és ez volt a jelmondata ennek az egész társaságnak, amelynek minden tagjáról egy-egy hársfát neveztek el a martonvásári parkban. Mikor Beethoven közéjük került, ő is megkapta a maga fáját, nevét bevésték a kérgébe és amikor már nem volt ott, helyette a róla elnevezett fával beszélgettek. Ez a fa is ott áll még a martonvásári parkban. Kérge régen öszszenőtt ott, ahol gyöngyháznyelű késsel az otromba L. v. n.-betűket vésték bele, de a legenda megtartotta a kései utókor számára, akárcsak a keskeny hidat, amelyen Beethoven a régi szájhagyomány szerint reggelenként sétált, vagy azt a mohával benőtt kőpadot amelyen ábrándozva üldögélt. A martonvásári uradalomban még élnek öreg cselédek, akik emlékeznek az 1861-ben elhunyt Teréz előszére és mint valami szép mesét örökölték azt a szájról-szájra szállt hagyományt, amely Martonvásárt Beethoven emlékéhez kapcsolja. És változatlanul áll ma is a parkban az a kápolna, amely alatt a Brunsvikok kihalt nemzetsége alussza örök álmát. Köztük van Teréz is, akinek nevét kegyelettel őrzi a maffyai gyermekvédelem, mint az »Angyalkert«-nek nevezett első kisdedóvoda meeralapítójáét. Ki volt a »halhatatlan kedves«, Teréz-« Júlia-ez nem fontos. De a martonvásári fa, híd, kőpad van olyan Beethoven-emlék, mint sok Bécs" környékén meerjelölt hely, amelyekhez áhítatos szívvel zarándokolnak a Beethoven-hívők és nagyon helyesen teszik a magyar filharmonikusok, hogy a Beethoven-contedáriumba belekapcsolják 1927 tavaszán a martonvásári relikviákat is. Cserna Andor Beethoven padja a martonvásári parkban LÉGBŐL KAPOTT REGÉNY Ma reggel beröppent hozzám az irodalom. A szó legszorosabb értelmében beröppent. Az előszobaajtóm egy pillanatra nyitva volt sezt a pillanatot használta fel az irodalom, hogy morószigptű hírnöke, ismeretlen kéztől hajtva, a szellő szárnyán szerény lakomba besuhanjon. Én láttam őt fenn lebegni az aetheri magasban, szé vizavi egy vonalban a spájzajtó felső hasadékával, majd láttam elerőtlenedve földre hullni és elterülni a padló porba vesző síkján. Eleinte ügyet sem vetettem rá. Fizetési meghagyás lesz, gondolom, az lesz csak, más semmi sem, ami nálam napi vendég, szinte minden reggelen, de azután feltűnt, hogy a mintegy fáradtan elomló papirosról eszményi nőalak képe tekint reám s mivelhogy nem gondolnám, hogy a Munkásbiztosító Pénztár vagy a kerületi elöljáróság általános kereseti adóosztálya újabban képes, ábrázolatokkal iparkodnék hevesebb adófizetésre serkenteni e szép polgári erény gyakorlásában késedelmeskedőket, alaposabban kellett szemügyre vennem a légből kapott küldeményt. Lehajoltam érte s hát uramfia, regény volt. Egyike a múzsák amaz ajándékának, miket Schmarcz L Adolf kiadóvállalata füzetenként prezentál honunk szebb keblű háztartási alkalmazottainak. Vagyis a regény, füzetes megállapítás szerint, füzetes. Címe:i Sorstiporta vérsziréna, avagy a szép mindenesleány baljóslatú szerelme.« A címlapon látható eszményi nőalak azon pillanatban ábrázolja Pocsék Adelgisa háztartási alkalmazottat, midőn épp a megszokott délutáni mosogatása után a tányérok öblítését végzi a nagy vájdángban. Egy pillantás a nyilván irányregénynek szánt mű lapjaira, nyomban meggyőz arról, hogy e mutatványként hozzám beröppent füzet voltakép mindenesem, Perth Mancy úrleány felajzását tűzte ki célul , csupán a nyitott előszobaajtó és a sorstiporta végzet, valamint Mancy őnagysága baljóslatú pechje okozta, hogy a lelki sikkasztás terére lépve, mingjárt az első füzetet a magam okulására és lelki épülésére fordítottam. A füzet lapjain át alkalom nyilt betekinteni a mindeneseknek úrnőik által annyiszor félreismert lelkivilágába s módom kínálkozott annak felismerésére, mily titokzatos és végzetszerű hatást gyakorol a mosogatástól kifújt kéz a főúri szívekre. Mert íme, a deli pacalosi és hideghlelaési Serthvéspacalossy Zebegény gróf, kétségtelenül Adelgisa öblítési módszerétől megbűvölve, oly nagyfokú szenvedélyre gyúlt, hogy mingjárt első látásra ott a vájdling mellett így szólt az épp törölgetni kezdő mindeneshez: — Szeretem kegyedet, tisztelt Adelgisa nagysád és nincs hőbb vágyam, mint önt nőül vehetni. A megtisztelő »nagysád« és a mély érzelemről tanúskodó »kegyed« szótól megigézve, a pórisa nevű Adelgisa rögtön viszont szerelembe gyulladt .— vallotta be mingyártó, gróf úr, ön csak bolondozik velem. Köztünk nagy úr tátong, ön egy főúri mágnás, én egyszerű, bárha mosásban és vasalásban jártas háztartási alkalmazott vagyok. Nincs egyebem, csak a jó hírnevem és két gyermekem. Könyörgöm, ne tegyen engem gúnyos nevetsége tárgyával — Hah! — mondá a gróf — kegyed félreérti übetes szándékomat! — De hiszen önnek menyasszonya van! Fütyülök a menyasszonyomra! És különben is hah! én kegyedet szeretem! Mi az, hogy szeretem! Szeretlek! Szerettelek! Csak te légy az arám! Csak te légy a forrón szeretett hitvesem! A hátulsó lépcső felől lódobogás hallatsaott. Hah, a menyasszonyom! — hörögte Zebegény gróf. S valóban ő volt, báró Zeöldbeethelky Vaselina háztartásbeli, a gróf arája, ki meglátván vőlegényét a vájdling mellett, őrjöngő féltékenység szállta meg — Hah! — sziszegte — ilyen alattomos kígyó rabálja el az én vőlegényemet! Hah! Egy alárendelt lény! És hah! egy ilyent helyez fölém! A féltékenység keserű kínjaitól gyötörve, hazarohant a mamájához. Mária Impregnáta anyabárónő komoran ült székében s fejcsóválva hallgatta leánya panaszát Hah! — sziszegte a jó anya. •— ne félj semmit, leányom! Az ármányos mindenest haza fogjuk toloncoltatni Cibakházára. — De hogyan anyám? Mi által? Itt megszakad a regény. Hogy »mi által« fogják hazatoloncoltatni, az majd a 2. füzetből fog kiderülni. Hát várjunk! Hátha berepül ajtómon a 2-ik füzet is! Én mindenesetre nyitva hagyom az ajtót: Hervay Frigyes * i