Pesti Napló, 1927. január (78. évfolyam, 1–24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

4 Szombat PESTI NAPLÓ 1927 január 1 ­ Mire megvénülünk Nem az esztendő utolsó napjának hangulata hanem a Budapesti Hírlap Részvénytársaság felszá­molásáról, vagy kényszeregyességéről szóló bizonyta­lan hírek juttatják ma eszembe, hogy bizony meg­vénülünk. Magyarországon a Budapesti Hírlap volt az első újság, mely palotát építtetett magának, tisztán az előfizetési és hirdetési jövedelemből. Egy esztendő­vel később egy másik magyar lapnak a palotája is elkészült, de ahoz már örökölt családi vagyon, nagy nyomdajövedelem, stb. szolgáltatta a fundamentum nagyobb részét. A Budapesti Hírlap Láza azonban kizárólag újságjövedelemből jött létre, harminc­három ével ezelőtt. Én akkoriban a Budapesti Hírlap szerkesztőségének tagja voltam és a »palo­tánkban« valósággal kis királynak éreztem magam. A lap óriási tekintélye szinte ráfeküdt az egész országra; a politikában nagyhatalom, az irodalom és­ művészet kérdéseiben diktátor volt ez az újság. Eleganciája páratlan volt: Rákosi Jenő és Kaas Ivor vanden versenyen felülálló vezércikkíró volt, a tárcarovatban Baksay, Sebők Zsigmond, Sipulusz dominált.­Tiszta magyar nyelven írtunk, de a nyelv tisztaságán kívül a stílus finomságára is töreked­tünk,­­ ki-ki tehetsége szerint. A közönség nagyon megbecsülte ezt az újságot, munkatársait minden újságíró irigyelte. Meg voltunk róla győződve, hogy Gibraltár elődje nem olyan megrendíthetetlen, mint a Budapesti Hírlap. Egy förtelmesen csúnya napon mégis beállott a kracs­. Mi, akik akkor is ott dolgoztunk még a Buda­pesti Hírlapnál, nem tudtuk elképzelni se, hogy mi ennek az oka? Valami homályos sejtelmeink voltak arról, hogy nemcsak az emberek, hanem az újságok is megvénülnek idővel. Emlékeztünk rá, hogy a nyolcvanas években Anglia legnépszerűbb újságja a Poll Mall Gazette volt, s végül mégis összeomlott. Láttuk, hogy a Münchener Allgemeine Zeitung, mely a- XXX. század három első negyedében a legnagyobb sajtóhatalom volt Közép-Európában, s amely még a század végén is a legintelligensebb német lap volt (az egyházpolitikát ebből tanulgattam szorgalmasan valami tíz éven át), a mindenek meglepetésére szintén összeomlott Párizsban megsemmisült a nyolcvanas években oly hatalmas Intransigeant, Bécsben a császári udvar és a külügyminisztérium együttes erővel sem tudta életben tartani az egykor kitűnő, de végre is megvénült Fremdenblattot. Ez lett volna a Budapesti Hírlap sorsa is! Nem akar­tuk elhinni, mert ehez a lap túlságosan fiatal volt, — a legnagyobb bajok idején, 1914-ben még csak harminchároméves... És azután előttünk volt a Fi­garo példája, — ez a lap már féllábbal a sírban volt, s újra megerősödött; láttuk, hogy a Vossische Zei­tung, melyet még Nagy Frigyes korában alapítot­tak, s amelybe már csak hálni járt a lélek, új tulaj­donosok kezében megint erőre kapott, sőt itthon ná­lunk is a Pesti Napló öregségére terebélyesebb lom­bokkal díszlett, mint valaha. Talán mégsem az öreg­ség volt az oka, hogy a lap a legelső vezető helyről leszorult? Azt hiszem, a politika volt az oka. Az 1903— 1906-iki nemzeti küzdelmek idején a Budapesti Hír­lap az ellenzék vezérlapja volt. Amint az ellenzék kormányra jutott, a Budapesti Hírlap is kormány­párti lett. Ez nekünk természetes volt, de a közön­ség másként gondolkozott. Rákosi Jenő ennek elle­nére egyre jobban belelovalta magát a kormány­pártiságba. 1908-ban a koalíciót már repesztgették a jegybank körül kitört viszályok. A Budapesti Hír­lap nem a­­rendőrködő Justh Gyula felé hajolt, ha­nem kitartott a kormány mell­et 1908 június végén, mikor nyári szabadságomra készültem­. Rákosi Jenő felszólított, hogy készítsek egy kis vázlatos jegyzé­ket arról, hogy a kormány egyes tagjai milyen ne­vezetes dolgokat cselekedtek kormányrajutásuk óta? Ez bizony nehéz munka volt, és mint újságíró soha­sem álltam nagyobb feladat előtt, mint amikor fel kellett sorolnom Jekelfalussy honvédelmi miniszter tetteit; a tábornok úr ugyanis rendkívül derék­ és kedves úriember volt és mint miniszter nagyon sok aktát aláírt, de a nevezetes tetteiről egyáltalán nem tudtam semmit Mindazáltal elkészült Rákosi Jenő számára a cédula,­­ a főszerkesztő úr írt is a kor­mány tagjairól egy cikksorozatot; egyik cikk szebb volt, mint a másik, és mégis — mindegyik cikk m­intha egy-egy szeg lett volna a Budapesti Hírlap, újságvállalat koporsójába. Én m­ár a szabadságo­mon olvastam az első vezércikket melynek ez volt a címe: »A. Plejádok«. Rákosi Jenő itt e földön már nem találta méltó párját a koalíció minisztereinek, hasonlatért egyenesen az Égbe ment s a Fiastyúk csillagaihoz hasonlította őket. A közönség azonban ezt nem vette be, s kezdett elmaradozni. A régi elő­fizetők helyett egy szép napon az összes pénzügyőr­ségek és csendőrörsök előfizetőkké váltak, de az in­jekció már nem használt: két év múlva már nem volt Rákosi Jenőé a körúti palota s a remek nyomda, s az ország legelső publicistája fizetéses alkalmazottja lett az általa alapított újságnak. Tíz esztendő múlva azután már alkalmazottja sem volt többé a Buda­pesti Hírlapnak. A magam részére azt a tanulságot vontam le ennek az egykor oly briliáns újságnak a sorsából, hogy az újságok nem szükségképpen öregednek meg, ellenben az újságírók, sajnos, megöregednek. A megöregedésnek a tünetei azonban nálunk nem olyanok, mint a nyugodtabb foglalkozású emberek­nél. Rákosi Jenő ma, élete nyolcvanötödik évében mint író semmivel sem öregebb, mint volt harminc­éves korában, de a politikai szemmértékét 1907— 1908-ban elvesztette: nem vette észre, hogy az a politika, amit a­­lapjában csinál, nem a nemzet politikája, hanem legföljebb csak az övé, vagy am­i még rosszabb, csak a kormányé. Az újság élet­képessége, ereje, súlya, hatalma csak addig terjed,, míg az újság és a nemzet vagy annak legalább jelentékeny része szorosan egymáshoz tapad. Addig, míg ez a tapadás megvan, az újság halhatatlan és uralkodik tízezrek lelke felett,­­ de a közönséget az újság életében éppen úgy nem pótolv­ Ma semmi, mint a testben a vért. Stresemann nem volt hajlandó Franciaország ellen tüntetni a német-olasz szerződéssel London, december 3. (A Pesti Napló külön tudósítójától.) Az angol sajtó ma először foglalkozik a né­met-­olasz választott bírósági szerződéssel és egyhangúlag megállapítja, hogy az nem kifo­gásolható. A Times arra utal, hogy Mussolini jobban szerette volna, ha ez a szerződés ugyanolyan alapon épült volna fel, mint a legutóbb létre­jött olasz—spanyol szerződés, amely bizonyos konfliktusok esetére a szerződő feleket kölcsö­nösen jóindulatú semlegességre kötelezi. Rómában nagy csalódást keltett, — írja a Times — hogy Stresemann nem ment szemé­lyesen aláírni a szerződést, és így ez az aktus nem történhetett olyan ünnepies formák kö­zött, mint ahogy Mussolini kívánta, mert ezzel nyomást akart gyakorolni Franciaországra. Stresemann azonban óvatos és előrelátó volt, mindent került, ami politikai demonstrációra lett volna kihasználható. Ez is azt bizonyítja, hogy a Rajna két oldalán kezd meggyökerezni a kölcsönös bizalom, aminek legjobb jele, hogy a francia kormány sietett a landaui felhábo­rító ítéletet megsemmisíteni s az elítélt néme­teket szabadlábra helyezni. Érthető, h­a a fran­cia haditörvényszék ítélete olyan mérhetetlen felháborodást keltett a német birodalomban, de éppen olyan jogosult az a francia álláspont, hogy politikai célokra ezt az ítéletet nem, lehet , kihasználni, nem szabad ezzel propagandát űzni a Rajna-tartomány mielőbbi kiürítése érdekében, minthogy ezt a kérdést kizárólag a versaillesi szerződés 431. szakasza alapján lehet eldönteni. (W. H. E.) Stefániái Imre, a világhírű zongoraművész — Leh­er Lőrinc mostohafia (Saját tudósítónktól.) Huszonnégy eszten­dővel ezelőtt indult el a nagyvilágba , egy tizen­hatéves tehetséges fiú, akinek nagy jövőt jósoltak a pesti zeneértők. Ez a fiú Stefániái Imre volt. Először Berlinbe került, ahol Feruccio Busoni, a Musikhochschule akkori zongoraszakos professzora meglátta a magyar gyerekben a jó muzsikust és ő maga kezdte tanítani. Első koncertjéről áradozó kritikákat olvashatott, de Stefániai Imre nem hallgatott senkire, csak tanult és dolgozott. Ezerkilenc­száz­ti­ze­n­h­ár­om­b­an már európai nevű zongora­művész, aki Dél-Amerikát is bejárta, Berlinben megismerkedett Leopoldine Bealliure-val, a híres spanyol szobrász leányá­val, aki ott énekelni tanult. Belészeretett és feleségül vette. Az esküvőt 1914 júniusában tartották Budapesten közvetlenül a hadüzenet előtt. Utána nyomban külföldre utazott az új pár. A háború kitörése óta külföldön tartózko­dott Stefániai Imre és világhírt szerzett magá­nak a zongoraművészetével. A spanyol király­tól kapta a legnagyobb kitüntetést: udvari kamaraz­sészi címet. A művész a napokban Budapestre érkezett, ahol furcsa hírek várták őt. Megtudta azt, hogy mi­stohat­estvér­ét meggyilkolták és mos­tohaatyja nevét alaptalanul meghurcolták Ste­fániai Imre ugyanis mostohatestvére volt, a tragikus gyilkosság áldozatává esett Lei­er Amáliának és így Leirer Lőrinc — mostohafia. Stefániai Imre a következőkben adott fel­világosításokat a Leirer-családdal való rokon­ságáról: , „ . — Édesanyám — kezdte — felesége volt Leirer Lőrincnek, de elvált tőle. Leirer Lőrinc a mostoha­atyám volt. Én nem nagy , ismertem őt, mert fiata­lon kezdtem külföldi utazásaimat. Leh­er Amáliát nem ismertem. A szomorú emlékű dolgokról én köz­vetve értesültem és nagyon-nagyon csodálkoztam. Mostohaatyámmal, ritkán találkoztam. Mint házas ember nem is jöhettem haza — a háború elzárt. A kiváló művész közléseiből megtudjuk azt is, hogy Leirer Lőrinc mostoha unokája a spanyol anyakirálynő keresztfia: — San Sebastianban lakom és már két gyerme­kem van, Willy és Alfonz. Az utóbbinak Mária Krisztina, a spanyol anyakirály­nő a keresztanyja. Az udvarral élénk összeköti­tésben állok. Anyósom fivére Tetuan herceg, a jelenlegi hadügyminiszter Primo de In­vera kormányában, egyébként lovassági tábornok, akinek vezető szerepe van a spanyol poli­tikában. A Tetuan m­ivet édesatyja, volt spanyol miniszterelnök kapta a királytól az afrikai Tetuan meghódításakor. A királyi család nagyon figyelmes velem szemben. Karácsonyi ajándékul egy Förstner­hanpversenyzongorát küldött. Stefániái f­ürének állandó lakása van Bu­dapesten. Még egy hónapot tölt a magyar­­fő­városban, azután utazik Spanyolországba, ahol a magyar zenének egyik lelkes propagálója. Minden hangversenyen játszik egy-egy ma­gyar kompozíciót.­­ •­­ 1 rAMpJum LmtOtematUmS A gondos szülő nagyon jól tudja, hogy nem csokoládé, nem cukorka az, amire a fejlődésben lévő gyermeki szervezetnek szüksége van. Azok közül a fontos táp­anyagok közül, amelyek a szervezet felépítésére és erősí­tésére szolgálnak, a cukorka csak a cukrot, a csokoládé pedig ezenfelül a kakaó szerény tápértékét tartalmazza. A növekedést, a csont és idegrendszer erőteljes fejlő­dését előidéző vitaminok főleg a malátában, a tejben, a tojásban vannak felhalmozva Ezeknek a természetes tápszereknek minden tápértékét koncentráltan és ösz­szes vitaminjeit változatlanul egyesíti magában az OVOMALTINE, de csak az Dr. Wander-féle OVOM­ALTINE, amely táplál, erváll, hizlal. Ha tehát azt akarjuk, hogy a gyermekeink egészsége­sek és ellentállóképesek legyenek, a tanulás és iskola fáradalmait ne érezzék, adjunk nekik a reggeli és uzsonnatejhez 2—3 kávéskanál OVO­MALTINE-t, amelyet jó és kellemes ízénél fogva úgy a gyermekek, mint a felnőttek szívesen szednek. Egy doboz ára­­ pengő 50 fillér forgalmi adóval együ­tt kapható gyógyszertárakban, drogériákban, fűszer- és c­semegekereskedésben. Magyarországon gyártja, mintát és ismertetést ingyen­ küld a Dr. Wander gyógyszer- és tápszergyár rt., Budapest, X., Keresztúri út 32/b.

Next