Pesti Napló, 1927. január (78. évfolyam, 1–24. szám)

1927-01-30 / 24. szám

40 !Vasárna]| PESTI NAPLÓ 1927 Január 30 SZÍNHÁZ, ZENE, FILM Gál Gyula jubileuma Nemes ívelésű művészi pályájának kettős ünnepi­­évfordulójához érkezett G Gál Gyula. Negyven esztendeje színész s huszonöt éve, hogy, először lépett a Nemzeti Színház színpa­dára, amelynek negyedszázad óta egyre érce­s fedő és súlyosodó, tiszta, igaz értéket jelentő erőssége. Gál Gyula, a legkiválóbb, legtehetsé­gesebb és legbecsültebb magyar művészek egyike jubilál ma s ezen a jubileumon közön­ség és kritika egykép őszinte szeretettel nyújtja feléje a valódi érdemnek kijáró babér­koszorút. Ebbe a koszorúba kíván most egy szerény levelet fonni a kritikus is, aki mindig a komoly értékelés tiszteletével írta le nevét s úgy vélte legméltóbban megbecsülni, ha nem éri be vele sszemben az olcsó bókkal, mert érezte: Gál Gyula áhítatos munkája ép oly áhí­tatos figyelmet követel, akár dicséretről van szó, akár különvélemény jelzéséről. Két évtizede majd minden szerepében lát­tam. S ezeken a szerepeken keresztül, — száz maszk és száz kosztüm mögött, — legjellem­zőbb egyéni vonásául a művészi tudatosságot és művészi, lelkiismeretességet ismertem meg. Emberábrázolásra termett kvalitásain, termé­szetes színészi hivatottságán túl, elsősorban a flauberti gond, az alaposság, a teljes felkészült­ség, a szerepben való intellektuális elmélyülés , a végső vonásokig való artisztikus kidolgozás teszi egésszé és maradandó emlékűvé minden alakítását. Nagyobb dolog ez, mint általán — még színházak körül is — hiszik. Gondoljunk csak Goethe «"'zenszázalékos igazságára: a zseni szorgalom. Akarat és erudició: Gál Gyu­lának biztos acélvértezete ez a két lelki érték. Húsz év alatt soha, egyetlenegyszer se láttam trémázni, habozni, megakadni, botlani, öntu­datlanul f­élresiklani. Imponáló tudása, intelli­genciája, folyton résen álló kontrolja irányítja művészi ösztönét, sokszor odáig, hogy már szinte zsarnokin uralkodik fölötte. S az eredmény: a maga nemében mindig befejezett, egy­ stílus­ban­ tartott portré. Talán nem túlságosan szí­nes, ele annál markánsabb, kiformáltabb, a tó­nus­ás a vonai szuggesztív erejével kifejező. Kicsiny, epizódszerep, vagy a dráma centru­mában­ álló hős: neki mindegy. Ő rá mindenkor csalhatatlan bizonyossággal számíthat és épít­het szerző, együttes és rendező. Ő az a pilla­natra meg nem ingó oszlop, amely a legmeré­szebb íveket is rendü­letlen tartja, olyan magá­tól értetődően, hogy a nézőnek legtöbbször eszébe sem jut: micsoda önfeláldozó eszkézisbe, micsoda rajongó hitbe és emberfeletti mun­kába kerül ez a kiegyensúlyozott biztonság. Nem festőiségre, dlasztikára törekszik. S amit ebbeli törekvésében elért, mesteri remeke a karakterábrázolásnak. Mert, ahogy régeb­ben mondták, Gál jellemszínész. Mint ilyen pe­dig nemcsak örököse, hanem szerencsés tovább­fejlesztője Újházi hagyományainak. A szaka­datlan stádiumnak ezen a téren is megvan hát az eredménye. Tanulni, tanulni, egyre tanulni, tökélesíteni és csiszolni a természetadta tehet­séget, hogy mindinkább megközelíthesse a ki­tűzött célt, az ideált, — olyan elve és erőssége Gál Gyulának, amely fölér a zseni lobogó láng­jával. Sok mindent köszönhet ennek a színészek közt ritka erénynek. Nem utolsó sorban: ter­mészetes játékstílusát, közvetlen dikcióját. Ne felejtsük el, hogy a­­ képességeinek kibontako­zása, művészi pályájának első szakasza arra az időre esik, amikor a magyar színpadon szavaló, deklamáló, hősi stílus uralkodott. Mikor Nagy Imre daliássága s zengő hangja pótolta az át­élés bensőségét és a, kulturált orgánumot.. Gál is »szavaló« színész volt kezdetben. De mikor a Thália »természetese játéka és beszéde Vethes­sel, Odryval, Kürtivel bevonult a Nemzeti Színházba, felismerte az­­új művészeti jelen­tőségét s nem szegü­lt értetlenül szembe vele. Ellenkezőleg: hagyta magára hatni s minden igyekezetével magáévá tette annak alapelveit. Finom stílus-érzékeny­sége segítségére sietett a válaszúton, végleg eldöntve a benne kavargó kérdéseket. Félredobta a tükröt — csak képle­tesen mondom — s ezentúl a szerepek lettek tükrei, amelyekben egyéniségét kereste, ku­tatta, míg végre megtalálta. Így lett belőle az, aki ma, hatvanesztendős korában is szenvedé­lyes szerelmese választott művészetének, az egyre új, mert új titkokkal ingerlő emberábrá­zolásnak, dogmákba nem merevedő, élően ru­galmas, modern művész. S hogy erudíciója mekkora­­fogójú, mu­tatja művészi skálájának záruló szélessége, szerepeinek kontrasztos sokasága. Falstafftól Lear királyig, Brankovics Györgytől Rhy­lockig, Poloniustól a Trónkövetelők püspö­kéig, a Bunda von Krügerétől II. József kan­cellárjáig, hány mosolygó, komor, mókázó és tragikumba sötétedő arckép, micsoda változa­tos galéria. Megannyi Rembrandt-kar­?, a mo­notónia legcsekélyebb veszedelme nélkül. Egy­egy figurája, mint például remekbe mintázott Poloninia, a komplikált lélek legkülönbözőbb redőit feltárja: hízelgő, loesi-sepsi, fontoskodó bölcs, kutyahűségű udvaronc­s értelmes csa­ládapa, elméne és ravas?, tökfej, mindeme tulajdonságokat valami komikusan vonzó, szinte rokonszenves szintézisben egyesítve. 8 az egész, ahog­y megszólal és kiütközik Gál egyetlen szavából, nevetéséből, gesztusából, — az a grand art mesterére vall. A részletfinom­sá­gok itt nagy vonalakba kereteidnek s a totalitást hangsúlyozzák. Kissé tartózkodó, hűvösen előkelő es a mű­vészet, mintha az értelem lehalkítaná benne az érzés közvetlenségét Ez a hűvösség árulkodik egyedül a­­régi iskolára , amelyet Gál Gyula nem a divat szeszélyének való behódolásból tagadott meg, hanem azért, mert az »újban« inkább megtalálta önmagát. Ám, pár év óta —­ úgy tetszik — a mindenható vonalak egy-egy szerepben intimebbé lágyulnak. Megtartják­ kifejező, jellemző erejüket, de élességük fokon­ként enyhül s a tónusokon kezd átütni a me­legítő érzés színaláfestése. A hideg józanságba bele­beleszsól a sokáig lefojtott szív szabaduló érzése... s ilyenkor aratja a művész legszebb diadalait... Mit jelent ez? Hogy tőle még mindig vár­hatunk meglepetéseket. A kettős jubileum Gál Gyulánál nem a pálya lezárását, hanem győ­zelmes továbbívelését jelenti, ő most megáll egy pillanatra, emlékezése lapján átvillan a negyvenéves múlt, aztán új erőt merítve e múlt eredményeiből, megy tovább, a maga legsajátabb útján. Tanulni, dolgozni, az igaz művész örök elégedetlenségével és alkotni —­ az igaz művész örök rajongásával. Kárpáti Aurél * A Nemzeti Színház szombaton este dís­selet­ dán keretében ünnepelte nagy művészének, Gál Gyulának negyvenéves színészi jubileumát. Pontban hat óm­kor kezdődött az ünneplés, amelyet a magyar társa­dalmi és művészi élet kiválóságainak megjelenése tett igazán fényessé. Ott volt Horthy Miklós kor­mányzóval­­t József tus­ercegekkel az élén tolt Buda­pest, a születési, pénz és szellemi arisztokrácia java-Frakkok sötétlettek, plasztronok csillogtak s színes estélyi rab­ák pompáztak a páholysorokban­ és a föld­szinten. Mikor szétlebbent a zöld függöny, ott állt a jubi­láns pályatársainak, a Nemzeti Színház tagjainak sűrűn tömött félkörében. Lelkes taps köszöntötte, amelynek elültével Hevesi Sándor igazgató mondott üdvözlőbeszédet, tömören méltatva Gál Gyula elévül­hetetlen színészi érdemeit s kifejezve azt a hálát, amellyel az ország első színháza tartozik neki. Hevesi után Voinovich Géza köszöntötte meleg, elismerő szavakkal a művészt, a Magyar Tudományos Akadé­mia, a Kisfaludy Társaság és a Shakespeare-bizottság nevében, majd Franz Herterich, a Burgtheater igaz­gatója beszélt, — persze németül — a pesti és bécsi színművészet testvéri kapcsolatairól. Beszéde során megemlékezett arról, h­ogy a magyar színpadoknak milyen nagy értékei vannak. A legkiválóbb külföldi művészekkel párhuzamba állítva említette Márkus Emmit, Gombaszögi Fridát, Varsányi Irént, Hegedűs Gyulát, Csortost, Rózsahegyit és Gál Gyulát. Végül a bícei színészek hódolatteljes üdvözletét tolmácsolva Gál Gyulának, Livina hosszú láncban következtek az ünnepi szónokok. Sebestyén Károly a Színmű­vészeti Akadémia, Radnai Miklós az Opera­ház, Beöthy László a Színigazgatók Szövetsége, Góth Sándor a Vígszínház, Harsányi Zsolt a Színpadi Szerzők Egyesülete, Schöpflin Aladár a Színházi Kritikusok Szindikátusa, Sármai Im­re a Vészek, Tarnay Ernő a Magyar Színhás, Békeffy László a volt tanítványok, végül Mihályfy Károly a Nemzeti Színház tagjai nevében köszöntötte a jubilánst, aki meghatott, hangon mondott köszönetet a meleg ün­neplésért s a Nemzeti Színháztól kapott arany­gyűrűért. Szűnni nem aik­ató taps, éljenzés zúgott a színpad felé még sokáig, mígnem leereszkedett ki vasfüggöny. Hamarosan megkezdődött aztán az, ünneplést követő díszelőadás, amelynek során az Egy magyar nábob került színre, parádés szereposztásban, a címszerep­ben Gál Gyulával. Nyiltszínen s felvonásvégesen most újra felzúgott a taps s a dícses és előkelő kö­zönség egész este lelkes ovációkban részeltette a ki­váló művért. (') Bohnányi március 1-én ül hajóra. Poss­­nányi Ernő most fejezi be Nowyóvkban hang­versenyének sorozatát.. Március 1-én hajóra száll s visszatér Európába. Német- és­ Olasz­országban fog turnézni és március már Budapestre érkezik. Dohnányi a jövő évben nem utazik ki Amerikába. (4) Londoni újdonságok. A jövő héten h­árom­ érdekes darab kerü­l színre a londoni színpadokon. Az első: Somerset Maugham: The leiler című drá­mája, a második: Noel Coward: The Margu­lte című nagyszerű kiállítású darabja. A harmadik: Edgar Watlner színműve, amelynek Terror a címe. (*) A Nemzeti Színház Shakespeare-i­ik­tusa. Hevesi Sándor a Nemzeti Színházban most készíti elő az idei Shakespeare-d­kluat. Itat estéből fog állni a sorozat, amelynek so­rán négy dráma és két vígjáték kerül bemuta­tásra. A Shakespeare-cikk's újdonsága a Sze­get szeggel. Gál Gyula Lórinc barát szerepében (­Romeo és Juliaz) (Zádor István rajza)

Next