Pesti Napló, 1927. április (78. évfolyam, 74–97. szám)

1927-04-17 / 87. szám

i Villa­rn­ap PESTI NAPLÓ 1927 április 17 . Hírek és híresztelések Bethlen varsói útjáról A milánói „Seeolo" információja a magyar-lengyel közös határról Milánó, április 16. (A Pesti Napló tudósítójától.) A Seeolo ma egy belgrádi táviratot közöl, mely politikai körökben óriási feltűnést kel­tett. A távirat szerint a jugoszláv köröket rend­kívül élénken foglalkoztatja gróf Bethlennek az a szándéka, hogy Varsóban meglátogatja Pilsk­dski táb­or 11 ü­gyét. A Secolo belgrádi tudósítója szerint Jugo­szlávia nem tud szabadulni attól a gondolat­tól, mely lidércnyomás gyanánt nehezedik rá, hogy a Róma és London által támogatott ma­gyar politika az olasz befolyás növekedését je­lenti, a kis­antant érdekeinek hátrányára. Miután a jugoszlávok ebből a felfogásból indulnak ki, Gróf Bethlen varsói útját összeköttetésbe hozzák a cseh-szlovák kérdéssel. Jehácsk­a tanár, a tót emigránsok vezére, tud­valevőleg azon fáradozik, hogy Szlovákiát ú­jra egyesítse Magyarországgal. Jedlicska sok barátjával és elvtársával állandóan Lengyel­országban lakik és Samoltalnost címmel egy újságot ad ki. Jedlicska a napokban Bécsbe költözött , onnan irányítja azt az egyre terjedő mozgalmat, melynek célja a tótok elszakadása a csehektől. Jehlicska hívei között nagyon sokan vannak oly férfiak, akik az utolsó időkben emigráltak Szlovákiából. Jehlicska ezeken kívül a tót klérus nagy többségének támogatására is számíthat. Belgrádban azt beszélik, hogy gróf Bethlen a tót­ kérdésben már megsze­rezte Anglia támogatását. Ez annál könnyebben lehetséges volt, mert Szlovákiában újabb időben terjed a bolseviz­mus, mely egész Közép-Európát fenyegeti. Erre való tekintettel európai szükségességgé vált, hogy Lengyelországnak és Magyarországnak kö­zös határa legyen a Kárpátok gerincén. Ha ez a megoldás létrejönne, úgy a cseh köz­társaságnak vissza kellene vonulnia törté­nelmi területére, a tulajdonképpeni Cseh- és Morvaországra.­­ A Secolo nem fűz semmi kommentárt bel­grádi tudósítójának táviratához, mely termé­szetesen nem tekinthető egyébnek, mint ama a talán kissé ideges közhangulat kifejezéseinek, melyet gróf Bethlen, olaszországi sikerei Jugo­szláviában keltettek, ügyeit rendezte. Uzunovics este 8 órakor el­hagyta a királyi palotát és az újságírók előtt úgy nyilatkozott, hogy véleménye szerint a­­. új kormány­nak a mainál sokkal szélesebb alapon kell megala­kulnia. Belgrádi politikai körökben bizonyosra veszik, hogy Velja Mukicsevics eddigi közoktatásügyi miniszter még ma éjszaka megbízatást kap az új kormány megalakítására. Mukicsevics az új kor­mányt a radikális párt a demokrata egyesülés pártja és a szlovén néppárt koalíciójával alakítaná meg. Ennek az új koalíciónak a szkupszm­ában 200 szava­zata volna. A Mukicsevics-kormány legvalószínűbb külügyminiszerjelöltje Voja Marinkovics volt demokrata képviselő és volt külügyminiszter, Jugo­szlávia egyik legkiválóbb külügyi szakértője. Witt­u­li­ különlegességek kizárólagosan kaphatók: 1 Spira és Berogi Kossuth Lajos-utca 1-5 Berczaller és Szlovák S Dorottya-utca 5—7 IS . Engs­ J. Frigyes és Fia , Deák Ferenc utca 1? · ~ §S Nagy Ferenc Múzeum körút 2 •IIIIIIIIIIl!IlillllllIlll!lllllllll!llllllll!l!!lllllllllllllllll!llllllHIIHlHUIIlÍ Lemondott a jugoszláv kormány Belgrád, április 16. A minisztertanács, amely este 7 órakor kezdődött, mindössze negyedóra hosszáig tartott. Utána U­z­u­novics miniszterelnök egyenesen a királyi udvarba sietett és benyújtotta Sándor királynak a kormány lemondását azzal az indokolással, hogy a jelenlegi kormánynak nincs kellő többsége a­h­o­z, hogy az ország bel- és külpolitikai M kalapja írta: Molnár­ Ferenc (Fordítás tilos.) Egy azóta elhalt jóbar­átomról szól ez a történet. Ifjúságom sok évet töltöttem vele. Művész volt: festő, szobrász, építész. Hatalmas tehetség, nagy temperamentum, a génia felvillanásával. Azokban az évek­ben, mikor legszorosabb volt barátságunk, szenvedélyesen kártyázott. Az újságíró­klubban, esztendőben, Monte Carlóban, mindenütt, ahol csak lehetett. Vakmerő, de szerencsés játékos volt. Sokszor egész éjsza­kákat töltöttem el azzal, hogy némán ültem mellette, csodáltam merész érleteit és néha ördögien jó ösztönét. Mint minden igazi zseniális játékos, ha az első negyedórában egy kis ingadozás után elfogta a szeren­csét, aznap többé nem eresztette el. Egy napon azzal jött hozzám, hogy utazzam vele néhány napra Bécsbe. Már ré­gen panaszkodott, hogy valami baja van a gyomrával. — Most sok pénzem van, — mondta, —­­ az utóbbi időben nagy szerencsével játszot­tam. Tehát elmegyek Bécsbe egy tanárhoz és megvizsgáltatom magamat. Elutaztunk Bécsbe és elmentünk együtt 0. tanárhoz, aki megvizsgálta és ki­kérdezte. Engem kényszerített, hogy be­menjek vele a professzorhoz és tanúja le­gyek a vizsgálatnak. A látogatás eredmé­nye kellemetlen volt. A tanár azt mondta, hogy a gyomrának tulajdonképpen nincs baja, ellenben azonnal menjen el idegorvos­hoz és vizsgáltassa meg magát. Megmondta, melyikhez menjünk és megígérte, hogy mi­alatt mi odamegyünk, ő telefonál neki. Mind a ketten voltunk annyira kép­zett laikusok, hogy rosszat sejtettünk. Gyo­morbaj, amelynél az orvos nem annyira a gyomorra, mint a térd- és pupilla-ref­lexekre kíváncsi — bizony, ez nagyon ko­moly dolognak látszott. Elmentünk tehát az idegtanárhoz, aki-­­nek szobájába szintén követnem kellett a barátomat. Meztelenre kellett vetkőznie és el kellett végeznie a szokásos ceremóniát: behányt szemmel járni, jobbkeze középuj­ját a balkeze közép­ujjával a levegőben pon­tosan eltalálni stb. Aztán következett egy vizsgálat, amelyet eddig még nem ismer­tem. A barátomnak hasra kellett feküdnie egy kanapén. Az orvos kalaptűt vett elő, közönséges hosszú kalaptűt, aminőt a mai hölgyek már nem is ismernek. Ezzel szok­ták akkor az idegorvosok a ház idegeinek érzékenységét kipróbálni. A próba abból áll, hogy az orvos hol a tű hegyével, hol a gombjával könnyedén megérinti a beteg hátát és a hasonfekvő betegnek ki kell ta­lálnia, hogy a tűnek a hegye, vagy a gombja érintette-e meztelen bőrét. Ezt az orvos megmagyarázta és azzal elkezdődött a vizs­gálat. Az orvos először a tű hegyével érin­tette a barátom hátát. — Hegye! — mondta a barátom. — Úgy van — mondta az orvos és me­gint a hegyével érintette. — Megint hegye — mondta a barátom. — Bravó — mondta az orvos. — És most? — Ismét hegye. — Bravó. És most? — Megint hegye. — Nagyszerű. Most a gombbal érintette. — Gomb. — mondta a páciens., — És most? — Hegye. — Nagyon jó. És így ment ez tovább. Solcszor-tíz­szer érintette az orvos a kalaptűvel és ő mindig pontosan megmondta, hegye volt-e, vagy gombja. Én fellélekzettem. Elmúlt a rossz érzés, ami az egész úton kínozott. Szinte jókedvűen jöttem le a lépcsőn és az uccára érve éppen megjegyzést akartam­­ tenni a gyomortanárra, mikor a barátom­­ megszólalt. — Te, én nagyon beteg vagyok. Csudálkozva néztem rá. — Igen, igen — mondta. — Az én ese­tem nagyon komoly. — Hogyan? — szóltam. — Hiszen a vizsgálat kitűnően sikerült! Eleinte én is féltem, de mikor láttam, milyen kitűnően megérzed, mikor a kalaptűvel... — Te, — mondta szomorú mosollyal — én esküszöm neked, hogy egyetlen egyszer sem tudtam, hogy a tű hegyével vagy gomb­jával érinti-e a hátamat. Mikor először érintett, abból indultam ki, hogy ha valaki tűvel vizsgál, annak először a tű hegye jut eszébe, mert a tűnek a hegye a lényege, nem a gombja. És akkor az orvos elkövette azt a hibát, mikor én azt mondtam: »he­gye«, akkor ő azt mondta: »úgy van«. Már­most átvillant az agyamon, hogy tulajdon­képen játszom, mégpedig kettős esélyre, mert két lehetőség van a kalaptűnél: hegye és gombja. Épúgy, mint a rouletténél Monte Carlóban a rouge és a noir. Már pe­dig ehez igazán értek és mostanában már hetek óta nagy szerencsében játszom. Mi­kor másodszor érintett a tűvel, megint »he­gyet« játszottam és ő megint azt mondta: »Brávó«. Ekkor átfutott rajtam az a jól­eső izgalom, amely a játékost elfogja, mi­kor megérzi, hogy ma szerencsében van. Újra és újra »hegyet« játszottam és mikor negyedszer is nyertem, úgy éreztem, hogy a sorozatnak vége és most már »gomb« fog kijönni. Ismét, nyertem. Aztán megjátszot­tam az ismert törvényt: Rouge-sorozat után egyszer kijön a noir és aztán vissza­ugrik ismét a rouge-ra. Ez is sikerült és így: egyszerűen megnyertem egymásután nyolc-tíz tétet, mintha rouletten játszottam volna pirosra és feketére... ami nem is oly nehéz és nem is oly ritka dolog. Volt rá eseat, hogy néha tizenöt-húsz tétet nyer­tem Monte Carlóban egymásután... Ha az orvos minden érintés után halhatott volna, bizony nagy zavarba jöttem volna. Sem a mosolyát, amellyel ezt a magya­rázatot­­kísérte, sem magát a történetet neim könnyű nekem elfelejteni*

Next