Pesti Napló, 1927. május (78. évfolyam, 98–122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

Mai számunk kevés mű­mellék­lettel 68 oldal — Ttra 30 fillér» Budapest, 1927 ~78. évfolyam 98. szám Vasárnap, május 1] ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4 pengfs negyedévre. 10 pengol Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . 16 fillér Ünnepnapokon ... 20 fillér Vasárnap .... 30 fillér Egyes szám Ausztriában­­ BAtUrizinp 90 fl.irns (UUOO o. K) »nvárnap 40 garas (4000 o. K) PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 54. szám. KIADÓHI­VATALI Erzsébet körút 18—20. TELEFON­­ József 62-30,62-31,62-8* Szerkesztőség Bécsben» I., Kohlmarkt 7. G­azdasági rend­a írta: Popovics Sándor Ú­a végigtekintünk a legutóbbi évek kimagasló nemzetközi politikai eseményein és ha igyekezünk a történőknek mélyeb­ben fekvő okait kutatni, arra a talán nem túl merész megállapításra juthatunk, hogy a felelős tényezők elméjében dereng már annak felismerése, hogy az út, amelyen ed­dig haladtak, az eszközöi­, amelyeket eddig politikaj­ukban alkalmaztak, célhoz nem vezet. Fel kell tételeznünk, hogy mindenki, aki a közhatalom irányításában bárhol is részes, a felelősség súlya, alatt és annak tu­datában látja a célt, a gondolataiban meg­tépázott, munkájában sokszoros akadá­lyokkal küzdő emberiség helyzetének meg­javításában és annak a romhalmaznak az eltakarításában, amelyet a háború, a forra­dalmak, a békeszerződések, különböző kí­sérletezések, kormányzati dilettantizmu­sok a haladás útjára felhalmoztak. Ennek a megközelítése tulajdonképpen akkor kez­dődött és indult meg, amikor Locarno létrejött. Ezt a jelentős politikai etapot kiegészítette a Dáwes-terveset létrejötte, Ausztria, majd Magyarország pénzügyi szanálása, a német, az osztrák,­ a magyar, a belga valutának intézményes stabilizá­lása és azok az erőteljes intézkedések, ame­lyeket a francia pén­zügyi viszonyok talpraállítása irányában alkalmaztak s amelyeket a mai francia kormány a Fran­cia Bank vezetőségével együtt folyamatba tett. A hatalmasok megértő politikájának egyik kiágazásaképpen üdvözölhetjük azo­kat a tárgyalásokat, amelyeket kormá­nyunk az olasz kormánnyal folytat s ame­lyek egyik becses részlete a tengerhez ve­zető útnak részünkre való biztosítása. En­nek a gondolata a békszerződésben is meg­volt, de megvalósításának éveken át útjá­ban volt az a szék­em, amely a békeszerző­dések értelmi szerzőit áthatotta. A gazda­sági élet terén megnyilvánuló ezen tevé­kenység kiegészítést nyert a jegybankok kooperációjának ma még szerény keretek­ben mozgó, de fejlődő kiépítésével. Ha figyelembe vesszük azokat a szerény, ab­ban az időben még majdnem csak elméle­tieknek látszó kezdeményezéseiket, amelye­ket az 1926-ban Brüsszelben tartott nem­zetközi, pénzügyi konferencia, bocsátott vi­lággá és az 1922-ben a­ Génuában tartott nemzetközi konferencia majdnem meddő­nek mutatkozó munkáját, teljes tárgyila­gossággal az akkor meglévő helyzethez ké­pest nagy haladást állapíthatunk meg. Európa gazdasági helyzete a háború és az azt kísérő jelenségek és események hatása alatt határozottan rosszabbra for­dult. Az a kiegyensúlyozott helyzet, amely a világgazdaságot a háború előtt jelle­mezte és amelynek egyik jellegzetes saját­sága az áru, a tőkék és a személyek szabad mozgása volt, az ellenkezőbe csapott át. A békeszerződések, amelyeknek alapgondo­lata nem az elszegényedett Európa talpra­állítása, hanem a legyőzötteknek teljes tönkretétele volt, a meglevő bajt még csak fokozta. A területi rendelkezések, a jóvá­tételi határozatok, gazdaságpolitikai disz-­ pozíciók ezekben a szerződésekben teljesen figyelmen kívül hagyták a gazdasági terü­letek kölcsönhatásait és teljesen hiányában voltak annak a megfontolásnak, hogy a vi­lág rekonstrukciója csak a kölcsönös meg­értés, a kölcsönös segítés és a közös egyet­értő munka útján biztosítható. Habár az életösztön, az élniakarás lassan mégis csak érvényesül és minden nehézség és akadály dacára új, életképes rügy­eket hajt, az egyének gazdasági érvényesülésének még mindig sok akadálya van, amelynek gyöke­rei nagyrészt a békeszerződések talajából táplálkoznak. Éppen ezért üdvözölnünk kell minden munkát és minden fáradozást, amely ezeknek a bajoknak fokozatos meg­szüntetésére törekszik. A most, május 4-én Genfben összeülő világgazdasági kongresszus egy további láncszeme annak a rendszernek, amelyet a jelzett nemzetközi­ tanácskozásokban és a megállapodásokban felismerni vélünk. A feladat, amelyet eg­y konferencia maga­ elé tűzött és amely az összes termelési ágak mai nehéz helyzetének megállapításaival a bajok elhárítására alkalmas eszközök megállapításából áll, akkora, terjedelmű, és az ütköző érdekek méretei akkorák, hogy könnyen érthető, ha akadnak olyanok is, akik a Népszövetség kezdeményezését kétkedve fogadják. Tagadhatatln, hogy e kétkedés mel­lett lehet argumentálni, azonba­n épúgy gudhatatlan az is, hogy vannak bajok és nagy nehézségek, elzárkózás, birtokáll­apot­ védelme, s mindenekfölött az egyes gaz­dasági területek versenye. De viszont – mondhatná teljes tárgyilagossággal, hogy, kölcsönös jóakarattal és a na­gy célnak folytonos szemmeltartásával nem lehet a bajok fokozatos megszüntetéséihez, a nehéz­­ségek elhárításához, a kiélezett verseny­­viszonyok tompításához és ezzel a megza­vart világgazdasági helyzet haladó meg­, gyógyításához fogni?! Az eredmény, amely­ kecsegtet, értékében akkora, hogy aki an­nak elérése érdekében hizlalommal és lelke­­sen munkálkodik, nemes célt szolgál. Nekünk, magyaroknak, akiket a s­a­ború következményei jobban sújtottak, mint bármely más hadviselt nemzetet, csak üdvözölni lehet minden törekvést­, amely akár bevallottan, akár a tények okainak kiderítése útján a mai európai helyzet meg­változtatásának szükségét a világ szeme elé tárja. Az a javulás, amelyet a mi or­szágunk határozottan mutat, tartós és ál­­landóan biztosított csak úgy lehet, ha gaz­dasági életünk szabad fejlődésének azok az akadályok, amelyekkel gazdaságpolitikai téren meg kell küzdenünk és amelyek, mint jeleztük, a trianoni mű­, áldatlan követke­zései, megszűnnek. A hatalmi viszonyok, az ellentétes érdekek ez időszerint még ellenünk sorakoznak. A Nemzetek Szövete­sége, amely eddig is megértő és kiegyen­lítő magatartásával segítőtársunk volt, ha az európa­i helyzet megjavításán fáradozik, a mi javuló állapotaink maradandó bizto­sításának szüksége előtt nem fog elzérkózni hatni. Q & Mit lehet tenni a fi­vályi kegyúri jog ügyében ? Irta: dr­. Szabó I»ÚSZIÚ Stemnecz Emil, az első magyar publi­cista, aki értett az egyházi ügyekhez is, harminc évvel ezelőtt az autonómiáról szóló munkájában azt jövendölte, hogy »nem kell egy félszázad sem, hogy a királyi pat­ronátus a parlamentáris kormányzatra szálljon át«. 1897-ben valóban csak ezt várhatta Magyarországon mindenki, s ha a világháború után bekövetkező korszak a nemzeti élet színpadjáról félre nem tolta volna a liberalizmust (és a vele szerintem egyértelmű demokráciát), Szenmecz Emil jövendölése alighanem valóra is vált volna. Az előre nem látott történelmi események azonban megváltoztatták a dolgok fo­lyását, s nem félszázad, de egy negyedszá­zad után eljutottunk az ellenkező véglethez, amikor sem a magyar kormány, sem a ma­gyar katolikus egyház nem veszi tudomá­sul, hogy a magyar királyi patronátus egy­előre elaludt, s nem látható sehol; nem rek­lamálja, sőt még csak nem is emlegeti ezt a jogot senki. A pápa 1919-ben kinevezte a váci püspököt, tudomásom szerint bár­mely magyar állami tényező megkérdezése nélkül, s azóta kinevezte a kalocsai érse­ket és a pécsi püspököt, nem tudom, vala­mely magyar állami tényező megkérdezé­sével-e, és holnap esetleg kinevezheti a szé­kesfehérvári püspököt. Ezzel törvényhozó­kat, kreálhat Magyarország számára, s ami talán szintén nem közömbös: igen tetemes magyar 31-javadalmakat adományozhat a lap területén. Világítsuk meg ennek a kérdésnek minden oldalát úgy az érvényes­ magyar közjog, mint az érvényes egyetemes egy­­házjog szempontjából. Szükséges ez azért, mert­ kimutatható, hogy úgy a gyakorlat, mely életbe lépett, mint az előkelő egyházi forrásból ez ügyben elhangzott nyilatkoza­tok úgy a közjoggal, mint az egyházjoggal merőben ellenkeznek. Pázmány Péter még igen tüzesen síkraszállott a magyar király patrónusi jogaiért. Az újabb kor katolikus papi egy­házjogászai mind hol megbotránkozva, hol sajnálkozva beszélnek a patrónusi jogról, s szellemük e kérdésben merőben idegen Pázmány szellemétől. A kánonisták véle­ménye azonban, bármily becses is, nem áll­hat a jog felett; különben is ahány magyar egyházjogi munkát ismerek, h­a helytele­nítve is, de mind elismerte a magyar király­ patrónusi jogát, míg volt­ király, aki ural­kodott. Azok, akik a pápa részére többet követelnek, mint maga a pápa, csak az 1920-iki politikai rendszerváltozás óta áll­tak elő elméleteikkel, melyek nagy jogfel­adást jelentenének még a köztársasági ál­lamformára való áttérés esetén is. Aki végigolvasta az új egyházi tör­vénykönyv 332-ik kánonát, az előtt világos, hogy a pápa nem vindikálja magának azt

Next