Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)
1927-08-02 / 173. szám
Bu I ELÖFIZk, Egy bóra . . Negyedévre. C3 é 4 pengő 10 pengi Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . . 16 fillér Ünnepnapokon ... 20 fillér Vasárnap 30 fillér Egyes szám Ausztriában hétköznap 80 garas (3000 o. K) vasárnap 40 garas (4000 o. K) 18. évfolyam 173. szám Ara 16 felén m^mmmmm^^^mm^mummm^mmw^^mmmmm ' Kedd» augusztus 2 kija. NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG! Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL: Erzsébet körút 18^-20. sz. TELEFON : József 464-17, J. 464-18, J. 464-19. Szerkesztőség Bécsben• I., Kohlmarkt 7. A döntőbíráskodás igazsága A Pesti Napló számára írta Lord Parmoor (Copyright by the Pesti Napló) Most, a háború utáni korszakban egyes nemzeteknél még mindig észlelhetők bizonyos háborús szándékok. Éppen ezért a jövő generációk érdekében életbe vágó fontosságú, hogy minden áron a Népszövetség döntőbírói szerepének megerősítésére törekedjünk. Azt kell elérnünk, hogy egyedül a Népszövetség döntőbíráskodjék a felmerülő kérdésekben. A Népszövetségnek világszervezete van és minden nemzetnek arra kell törekednie, hogy felismerje a Népszövetség rendeltetését és hogy támogassa és tökéletesítse a Népszövetség módszereit, mert ezek az egyedüli eszközök a tartós világbéke megteremtésére. A háború a törvénytelen A döntőbíráskodás elve lényegében megfelel az egyes nemzetek törekvéseinek, melyeknek célja: a háborúnak törvénytelenné nyilvánítása. A trendi jegyzőkönyvet már arra a meggyőződésre alapozták, hogy a háborút csak akkor lehet törvénytelenné nyilvánítani, ha általános döntőbíráskodási rendszert állítunk fel. Jobb, ha felkérnek bennünket, hogy vegyünk részt bizonyos diferenciák elsimításában, minthogy burkolt fenyegetésekkel dolgozzunk. A döntőbíráskodás végeredményben az egyének és nemzetek igazságérzetére való hivatkozás. Ezen az alapon a döntőbíráskodás az egész emberiséghez szól, nemzetségre való tekintet nélkül. Az 1924-es jegyzőkönyv is ilyen felhívás volt és az én véleményem szerint ez volt eddig a konstruktív döntőbíráskodás egyetlen praktikus megnyilvánulása. Ha ezt elfogadnák, akkor az erősebb nemzetek bebizonyítanák, hogy hajlandók a méltányosság politikáját gyakorolni és hajlandók az igazságot elébe helyezni a szomszéd népekhez való erőviszonyaiknak. A végcél egy olyan nagy nemzetközi jog megalkotása volna, amelynek alapján azután az összes népek fölött ítélkeznék a Népszövetség, erőviszonyaikra való tekintet nélkül. A legtöbb nemzet mai gazdasági bizonytalansága és labilitása kiáltóan szükségessé teszi a döntőbíráskodás valamely formában való rendszeresítését. Csupán a döntőbíróságnak egy garantáltan biztos és végleges formája tudja a jövőben a békét biztosítani. A gazdasági kérdések éppen olyan nagy mértékben befolyásolják a nemzetközi viszonylatokat, mint a fegyverkezések és a békés gazdasági haladás elengedhetetlenül szükséges minden nép jólétéhez. Különösen a kisebb nemzeteknek van szükségük garantált biztonságra, hogy élhessenek és fejlődhessenek Angol—amerikai szövetség Természetesen sok érdeket — a fegyversezők és társaik érdekeit — és az ezektől az érdekektől sugallt ellenállást kell majd leküzdeni. Azonban bízhatunk abban, hogy a felvilágosodott és az intelligens nemzetközi közvélemény könnyen végez mindezzel. Minden nép békében akar élni, hogy fejlődési lehetőségének maximumát elérhesse. Napjainkban egyetlen nemzet sem tűrne semmiféle kihívó beavatkozást valamely érdekcsoport részéről, bármily erős volna is az. A jövőben a nemzetek vetélkedése a gazdasági, ipari és pénzügyi versengés formájában fog megnyilvánulni, nem pedig a fajok presztízskérdéseiben. A szélesebb látókörű nacionalizmus és a különböző fajok érintkezése az utazás és a tanulás révén, fokozatosan megtisztítja azt az atmoszférát, amelyben majd minden nemzet teljes harmóniában élhet. Különösen a nemzetközi ifjúsági szövetségek járulnak nagyban hozzá a fajok új, kölcsönös megértéséhez. Ezekben a szervezetekben minden faj férfiait és nőit arra tanítják, hogy embertársukat lássák egymásban és megbecsüljék egymást. Nagy lehetőségei volnának a döntőbíráskodás elérése érdekében egy angol-amerikai szövetségnek, azonban ezt a világ esetleg félremagyarázná. Egy ilyen szövetség mögött, amelyet a Népszövetségen kívül kötnének meg, feltétlenül bizonyos speciális előnyökre gyanakodnának, akár katonai, akár pénzügyi téren. És ez a gyanú ellensúlyozná a dolog előnyeit. Hasonlóképpen kétséget keltene az egyes nemzetekben az angol dominiumok és az anyaország szövetsége. A legjobb az volna, ha minden nép, az angol dominiumokat is beleértve, az 1924-es genfi jegyzőkönyv alapján egyesítené törekvéseit, és, az emberi egyenlőség alapján teremthető olyan atmoszféra a nemzetek között, amelyben azután a döntőbíráskodás szelleme szabadon érvényesülhet. Nemzetközi nevelést Mostani alkotmánya sem teszi alkalmatlanná a Népszövetséget arra, hogy a döntőbíráskodás feladatát magára vállalja. Persze, a nagyhatalmaknak nem szabad arra számítaniuk, hogy a Népszövetség döntőbíráskodását saját külpolitikai érdekeik szolgálatába állítsák. Ez nyílt megszegése volna a nemzetközi egyenlőségnek és arra az ököljogra emlékeztetne, amelyet minden nemzetközi gondolkodású és jóakaratú ember szeretne végkép eltörölni. Nem helytállóak azok a kritikák, amelyek szerint a Népszövetség túlságosan akadémikus intézmény. A Népszövetség az utóbbi két-három évben igen nagy önuralmat és államf érfiúi bölcsességet tanúsított igen súlyos helyzetekben. A Népszövetség alkotmányának működését fokozatosan ki fogják majd szélesíteni, úgyhogy minden nép növekvő bizalommal fordulhat a Népszövetség tanácskozásai felé. Természetesen intenzív nemzetközi nevelés szükséges ahoz, hogy a döntőbíráskodás gondolatát világszerte népszerűvé tegyük. Minden nemzet iskoláiban arra kell tanítani már a kisgyermekeket is, hogy a nemzetközi differenciákat döntőbíráskodás, nem pedig háborít útján kell rendezni. A tananyagnak, ha szövegben nem is, de elvben és lényegben azonosnak kell lennie minden országban. Ez nagyon fontos. A jövő generációnak kell a döntőbíráskodás igazi munkáját megindítania. Igen könnyű volna ezt a tananyagot a világ összes gyermekei részére összeállítani és ennek a nevelésnek az eredménye az örök béke régóta megálmodott víziója lenne. A megváltozott szívek és elmék Bizonyos vagyok abban is, hogy a genfi nemzetközi munkaügyi hivatal állandóan arra törekszik, hogy a nemzetközi vitákat döntőbíráskodás intézze el, mert hiszen minden országban az ipari munkásság szenved a legtöbbet a háború miatt. Ebben az irányban már kialakult véleménye van a nemzetközi munkásságPaS. Kész vagyok... A minap elhunyt Ferdinánd román király legidősebb fia, Károly herceg tudtára adta a világnak, hogy kész a román nép esetleges hívásának eleget tenni, kész hazamenni Romániába és kész elfoglalni a román trónt. Ha Károly herceg, aki most Párizsban él, az afganisztáni, vagy a portugál trón után nyújtaná ki a kezét, nem túlságosan érdekelne a gesztusa. Mint napihír, megállhatná itt a helyét, de politikai szempontból nem nyomna sokat a latba ez a »Téész vagyok,«. Károly herceg azonban arra a trónra jelentette be igényét, amely a szomszédunkban van. Az az ország, amely e trón jogara alatt él, határos a miénkkel, sőt ezeken a határokon még meg sem száradt jóformán a festék a sorompókon. Ez a határ új, friss, de nem hegedt, azt lehetne mondani, még most is vonaglik. Ezenfelül figyelembe kell venni azt is, hogy román trón jogara alatt élő országban sok százezer magyar ember él. Ez a sok százezer magyar ember annak idején magyar iskolába járt, magyar lelket szívott magába, magyar tradíció él a szívében, s magyar aspirációk járják át egész lényét. Ez a két tény bőségesen megokolhatja azt az érdeklődésünket, amellyel a szomszédunkban lejátszódó események iránt viseltetünk. Ha Károly herceg csakugyan megvalósítja szándékát, akkor Románia történelmében alighanem új fejezet nyílik. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Károly herceg szándékában nem csupán a trónra és a hizalomra való vágy nyilvánul meg. Igaz, az év pillanatban olyannak látszik a román trón körül való forrongás, mintha itt semmi másról nem lenne szó, mint egy meggondolatlanul cselekedett királyfi újabb elhatározásáról. Károly herceg nem tartozik azok közé a királyfiak közé, akik az etikettabroncsai között élik le ifjúságukat, ő mindig követelte jogát az élethez, s jobbára meg is kapta azt, amit követelt. A trónról is azért mondott le oly könnyedén, mert akart valamit az élettől — egy asszonyt. Meg is kapta, de aztán, amikor a mámor elillant, tudatára ébredt annak, hogy mit adott érte cserébe. Még élt Ferdinánd király, amikor már suttogni kezdték, hogy Károly herceg nem nyugszik bele a trónlemondásba, s mihelyt az apja behúnyja szemét, erős lépésekkel megindul őseinek trónja felé. Ahogy mondottuk, az első pillanatban mindez olyannak látszik, mintha egy könynyelmű királyfi megkomolyodott volna, s most megkomolyodottságában jóvá akarná tenni mindazt, amit Kohó ifjúságában elkövetett. A valóság azonban az, hogy Romániában mélységes elégedetlenség van, s tulajdonképpen ez az elégedetlenség az, amelyre Károly herceg rá akarja bízni a maga sorsát. Ha Románia egy egységes, szilárdan megalapozott és megelégedett ország lenne, amely törhetetlen falanxként áll a trón és a dinasztia mögött, akkor Károly hercegnek eszébe sem juthatna a »Téész vagyok«. Akkor ő nagyon jól tudná, hogy az ilyen kalandnak semmiféle kilátása nincs, ha mégis megkísérelné, az egész ország, mint egy ember, ráütne a lemondási okmányára — íme itt van, ezt írtad, ezt fogadtad, lehetetlen, hogy ma máskép, beszélj, mint ahogy