Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)

1927-08-02 / 173. szám

Bu I ELÖFIZk, Egy bóra . . Negyedévre. C3 é­ 4 pengő 10 pengi Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . . 16 fillér Ünnepnapokon ... 20 fillér Vasárnap 30 fillér Egyes szám Ausztriában­­ hétköznap 80 garas (3000 o. K) vasárnap 40 garas (4000 o. K) 18. évfolyam 173. szám Ara 16 felén m^mmmmm^^^mm^mummm^mmw^^mmmmm ' Kedd» augusztus 2 kija. NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG! Rákóczi út 54. szám. KIADÓH­IVATAL: Erzsébet körút 18^-20. sz. TELEFON : József 464-17, J. 464-18, J. 464-19. Szerkesztőség Bécsben• I., Kohlmarkt 7. A döntőbíráskodás igazsága A Pesti Napló számára írta Lord Parm­oor (Copyright by the Pesti Napló) Most, a háború utáni korszakban egyes nemzeteknél még mindig észlelhetők bizonyos háborús szándékok­. Éppen ezért a jövő gene­rációk érdekében életbe vágó fontosságú, hogy minden áron a Népszövetség döntőbírói sze­repének megerősítésére törekedjünk. Azt kell elérnünk, hogy egyedül a Népszövetség döntő­bíráskodjék a felmerülő kérdésekben. A Nép­szövetségnek világszervezete van és minden nemzetnek arra kell törekednie, hogy felismerje a Népszövetség rendeltetését és hogy támo­gassa és tökéletesítse a Népszövetség mód­szereit, mert ezek az egyedüli eszközök a tar­tós világbéke megteremtésére. A háború a törvénytelen A döntőbíráskodás elve lényegében megfe­lel az egyes nemzetek törekvéseinek, melyek­nek célja: a háborúnak törvénytelenné nyilvá­nítása. A tren­di jegyzőkönyvet már arra a meg­győződésre alapozták, hogy a háborút csak akkor lehet törvénytelenné nyilvánítani, ha általános döntőbíráskodási rendszert állítunk fel. Jobb, ha felkérnek bennünket, hogy ve­gyünk részt bizonyos diferenciák elsimításá­ban, minthogy burkolt fenyegetésekkel dolgoz­­­zunk. A döntőbíráskodás végeredményben az egyének és nemzetek igazságérzetére való hi­vatkozás. Ezen az alapon a döntőbíráskodás az egész emberiséghez szól, nemzetségre való tekintet nélkül. Az 1924-es jegyzőkönyv is ilyen felhívás volt és az én véleményem szerint ez volt eddig a konstruktív döntőbíráskodás egyetlen praktikus megnyilvánulása. Ha ezt elfogadnák, akkor az erősebb nemzetek bebi­zonyítanák, hogy hajlandók a méltányosság politikáját gyakorolni és hajlandók az igazsá­got elébe helyezni a szomszéd népekhez való erőviszonyaiknak. A végcél egy olyan nagy nemzetközi jog megalkotása volna, amelynek alapján azután az összes népek fölött ítélkez­nék a Népszövetség, erőviszonyaikra való te­kintet nélkül. A legtöbb nemzet mai gazdasági bizony­talansága és labilitása kiáltóan szükségessé teszi a döntőbíráskodás valamely formában való rendszeresítését. Csupán a döntőbíróság­nak egy garantáltan biztos és végleges for­mája tudja a jövőben a békét biztosítani. A gazdasági kérdések éppen olyan nagy mér­tékben befolyásolják a nemzetközi viszonyla­tokat, mint a fegyverkezések és a békés gaz­dasági haladás elengedhetetlenül szükséges minden nép jólétéhez. Különösen a kisebb nemzeteknek van szükségük garantált bizton­ságra, hogy élhessenek és fejlődhessenek Angol—amerikai szövetség Természetesen sok érdeket — a fegyver­s­ezők és társaik érdekeit — és az ezektől az érdekektől sugallt ellenállást kell majd leküz­deni. Azonban bízhatunk abban, hogy a fel­világosodott és az intelligens nemzetközi köz­vélemény könnyen végez mindezzel. Minden nép békében akar élni, hogy fejlődési lehető­ségének maximumát elérhesse. Napjainkban egyetlen nemzet sem tűrne semmiféle kihívó beavatkozást valamely érdekcsoport részéről, bármily erős volna is az. A jövőben a nemze­tek vetélkedése a gazdasági, ipari és pénzügyi versengés formájában fog megnyilvánulni, nem­ pedig a fajok presztízskérdéseiben. A szé­lesebb látókörű nacionalizmus és a különböző fajok érintkezése az utazás és a tanulás révén, fokozatosan megtisztítja azt az atmoszférát, amelyben majd minden nemzet teljes harmó­niában élhet. Különösen a nemzetközi ifjúsági szövetségek járulnak nagyban hozzá a fajok új, kölcsönös megértéséhez. Ezekben a szerve­zetekben minden faj férfiait és nőit arra ta­nítják, hogy embertársukat lássák egymásban és megbecsüljék egymást. Nagy lehetőségei volnának a döntőbírás­kodás elérése érdekében egy angol-amerikai szövetségnek, azonban ezt a világ esetleg félremagyarázná. Egy ilyen szövetség mögött, amelyet a Népszövetségen kívül kötnének meg, feltétlenül bizonyos speciális előnyökre gya­nakodnának, akár katonai, akár pénzügyi té­ren. És ez a gyanú ellensúlyozná a dolog elő­nyeit. Hasonlóképpen kétséget keltene az egyes nemzetekben az angol dominiumok és az anya­ország szövetsége. A legjobb az volna, ha min­den nép, az angol dominiumokat is beleértve, az 1924-es genfi jegyzőkönyv alapján egyesí­tené törekvéseit, és,­­ az emberi egyenlőség alapján teremthető olyan atmoszféra a nem­zetek között, amelyben azután a döntőbírásko­dás szelleme szabadon érvényesülhet. Nemzetközi nevelést Mostani alkotmánya sem teszi alkalmat­lanná a Népszövetséget arra, hogy a döntőbí­ráskodás feladatát magára vállalja. Persze, a nagyhatalmaknak nem szabad arra számíta­niuk, hogy a Népszövetség döntőbíráskodását saját külpolitikai érdekeik szolgálatába állít­sák. Ez nyílt megszegése volna a nemzetközi egyenlőségnek és arra az ököljogra emlékez­tetne, amelyet minden nemzetközi gondolko­dású és jóakaratú ember szeretne végkép eltö­rölni. Nem helytállóak azok a kritikák, ame­lyek szerint a Népszövetség túlságosan aka­démikus intézmény. A Népszövetség az utóbbi két-három évben igen nagy önuralmat és ál­lamf érfiúi bölcsességet tanúsított igen súlyos helyzetekben. A Népszövetség alkotmányának működését fokozatosan ki fogják majd széle­síteni, úgyhogy minden nép növekvő bizalom­mal fordulhat a Népszövetség tanácskozásai felé. Természetesen intenzív nemzetközi neve­lés szükséges­ ahoz, hogy a döntőbíráskodás gondolatát világszerte népszerűvé tegyük. Minden nemzet iskoláiban arra kell tanítani már a kisgyermekeket is, hogy a nemzetközi differenciákat döntőbíráskodás, nem pedig há­borít útján kell rendezni. A tananyagnak, ha szövegben nem is, de elvben és lényegben azo­nosnak kell lennie minden országban. Ez na­gyon fontos. A jövő generációnak kell a döntő­bíráskodás igazi munkáját megindítania. Igen könnyű volna ezt a tananyagot a világ összes gyermekei részére összeállítani és ennek a ne­velésnek az eredménye az örök béke régóta megálmodott víziója lenne. A megváltozott szívek és elmék Bizonyos vagyok abban is, hogy a genfi nemzetközi munkaügyi hivatal állandóan arra törekszik, hogy a nemzetközi vitákat döntőbí­ráskodás intézze el, mert hiszen minden ország­ban az ipari munkásság szenved a legtöbbet a háború miatt. Ebben az irányban már kiala­kult véleménye van a nemzetközi munkásság­­PaS. Kész vagyok... A minap elhunyt Ferdinánd román ki­rály legidősebb fia, Károly herceg tudtára adta a világnak, hogy kész a román nép esetleges hívásának eleget tenni, kész haza­menni Romániába és kész elfoglalni a ro­mán trónt. Ha Károly herceg, aki most Párizsban él, az afganisztáni, vagy a portugál trón után nyújtaná ki a kezét, nem túlságosan érdekelne a gesztusa. Mint napihír, meg­állhatná itt a helyét, de politikai szempont­ból nem nyomna sokat a latba ez a »Téész vagyok,«. Károly herceg azonban arra a trónra jelentette be igényét, amely a szomszédunk­ban van. Az az ország, amely e trón jogara alatt él, határos a miénkkel, sőt ezeken a határokon még meg sem száradt jóformán a festék a sorompókon. Ez a határ új, friss, de nem hegedt, azt lehetne mondani, még­ most is vonaglik. Ezenfelül figyelembe kell venni azt is, hogy román trón jogara alatt élő ország­ban sok százezer magyar ember él. Ez a sok százezer magyar ember annak idején magyar iskolába járt, magyar lelket szí­vott magába, magyar tradíció él a szívében, s magyar aspirációk járják át egész lényét. Ez a két tény bőségesen megokolhatja azt az érdeklődésünket, amellyel a szomszé­dunkban lejátszódó események iránt visel­tetünk. Ha Károly herceg csakugyan megvaló­sítja szándékát, akkor Románia történel­mében alighanem új fejezet nyílik. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Károly herceg szándékában nem csupán a trónra és a h­izalomra való vágy nyilvánul meg. Igaz, az év­ pillanatban olyannak látszik a román trón körül való forrongás, mintha itt semmi másról nem lenne szó, mint egy meggondolatlanul cselekedett királyfi újabb elhatározásáról. Károly herceg nem tartozik azok közé a királyfiak közé, akik az etikett­­abroncsai között élik le ifjúságukat, ő mindig köve­telte jogát az élethez, s jobbára meg is kapta azt, amit követelt. A trónról is azért mondott le oly könnyedén, mert akart va­lamit az élettől — egy asszonyt. Meg is kapta, de aztán, amikor a mámor elillant, tudatára ébredt annak, hogy mit adott érte cserébe. Még élt Ferdinánd király, amikor már suttogni kezdték, hogy Károly herceg nem nyugszik bele a trónlemondásba, s mihelyt az apja behúnyja szemét, erős lépésekkel megindul őseinek trónja felé. Ahogy mondottuk, az első pillanatban mindez olyannak látszik, mintha egy köny­nyelmű királyfi megkomolyodott volna, s most megkomolyodottságában jóvá akarná tenni mindazt, amit Kohó ifjúságában elkö­vetett. A valóság azonban az, hogy Romá­niában mélységes elégedetlenség van, s tu­lajdonképpen ez az elégedetlenség az, amelyre Károly herceg rá akarja bízni a maga sorsát.­­ Ha Románia egy egységes, szilárdan megalapozott és megelégedett ország lenne, amely törhetetlen falanxként áll a trón és a dinasztia mögött, akkor Károly herceg­nek eszébe sem juthatna a »Téész vagyok«. Akkor ő nagyon jól tudná, hogy az ilyen kalandnak semmiféle kilátása nincs, ha mégis megkísérelné, az egész ország, mint egy ember, ráütne a lemondási okmányára — íme itt van, ezt írtad, ezt fogadtad, lehe­tetlen, hogy ma máskép, beszélj, mint ahogy

Next