Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)

1927-08-06 / 177. szám

12 Szombat PESTI NAPLÓ 1927 augusztus 8 Világháború és történettudomány Szilassy, gróf Szécsen, báró Burián, gróf J­ndrássy Gyula, Tisza István, Marczali Henrik egy angol történelmi könyvben Azokban az években, amikor csaknem az egész emberiség a háború poklában vergődött, a legjobbak is meg voltak győződve róla, hogy évtizedeknek, talán évszázadoknak kell eltel­nek, amíg elérkeznek a történettudósok a tiszta tárgyi igazság megismeréséhez. Hogy ez a föl­tevés közvetlenül a háború után, a béketárgya­lások zavaros napjaiban inkább megerősödött, mintsem gyengült, az több mint természetes.­­Hiszen a bizonytalanság gyötrő érzései között, m­ikor a győztesek még nem tudtak úrrá válni mámorukon és a legyőzöttek nemzeti létük hol­napjáért reszkettek, a lelkek még korántsem­­érték el azt a kiegyensúlyozottságot, amely nélkül objektív látás lehetetlen. Ma, alig kilenc évvel a háború befejezése után, minden oldal­ról, a győzők és legyőzöttek részéről egyaránt lélekemelő példáival találkozunk nemcsak a tiszta igazságra való törekvésnek, hanem egy­úttal a hibák, bűnök, és mulasztások töredel­mes bevallásának is. És ez az őszinteség még a nemzeti hiúság rovására is, ez a becsületes tö­rekvés a pártatlan igazság földerítésére már­­elegendő biztosítéka a közel­jövő történetírója megbízhatóságának és tudományos értékének. ) A tárgyilagos igazságra való törekvésnek­­valóságos iskolapéldája az a szép angol könyv,­­amely G. P. Gooch tollából »Recent Revelutions of European Diplomacy« címmel a londoni J Longmans-cég kiadásában a napokban jelent meg. A szerző ismertté tette nevét egy kitűnő monográfiával, amely a tizenkilencedik század történelmét és történetíróit választotta tár­gyául és több igen értékes diplomáciai művé­vel. A jelen könyve zárófejezetében nyíltan rallja, hogy a világháborút csak akkor lehet megérteni, ha a történetíró a küzdő felek fölé emelkedik és megérti Hegel mélyértelmű afo­rizmáját: »A tragédia összeütközés nem a jó és a rossz között, hanem a jó és a­ jó között«. A hadviselő felek egymást a legsúlyosabb vádak­kal illették, az eredendő bűn minden nemében elmarasztalták. A történetíró ellenben amilyen t természetesnek találja azt, hogy Szerbia a m­aga impériuma alatt akarta egyesíteni a szomszéd államokban élő faj testvéreit, éppen­­olyan magától értetődőnek ítéli, hogy Ausztria-Magyarország elszántan védekezett az ellen, hogy Szerbia Ausztriától és Magyarországtól­­értékes tartományokat raboljon el. A boszniai­­válság után Szerbia fogadkozott, hogy jó szom­szédja lesz a kettős monarchiának, de nem tar­totta meg ígéretét és ármánykodásai az orosz hatalommal közismertek voltak. Ausztria és I­r Magyarország nem ülhettek összetett kézzel és nem várhatták, amíg ellenségeik elég erősek lesznek, hogy széjjeldarabolják. A trónörökös meggyilkolása pedig egyenesen kötelességévé tette az akkori nagyhatalomnak, hogy meg­védje tekintélyét. A Szerbiának küldött ultimá­tumot Bécsben és Budapesten egyaránt kizáró­­­ilag védekező akciónak tekintették.­­­ A szerző éppen ily nyomós okokkal magya­­­írázza .Németország magatartását is. Német­­­rországnak Ausztria-Magyarország volt az­­j egyetlen szövetségese, mert azzal tisztában az volt, hogy Olaszország és Románia szövetségi­­hűségére nem számíthat és azzal is, hogy amint­­ Ausztria-Magyarország elveszti déli tartomá­nyait,­ azzal megszűnik nagyhatalomnak lenni­­és Németország egyedül marad, beékelve az el­­­lenséges Oroszország és a bosszúra szomjazó­­ Francia­ország közé. " A könyv egyébként sorra számon veszi azo­kkat a történelmi műveket, emlékiratokat és önéletrajzokat, amelyek az utolsó években a­­világháborúval kapcsolatban megjelentek. Ez a­­gazdag irodalom legnagyobbrészt úgy kelet­kezhetett, és az által nyert egyben nagyobb ér­téket, hogy a háborúban résztvett államok­­hozzáférhetővé,tették a kutatás számára titkos levéltáraikat. Így látott napvilágot egy egész sereg német történelmi és diplomáciai munka. [Köztük a legnevezetesebb az, amelyet Kari If Pautsky négy kötetben bocsátott közre. Ebből a műből kitetszik, hogy a német politika irá­nyítói nem idézték föl a háború részét hideg­vérű megfontoltsággal, azért, hogy meghódít­sák a világot, sőt hogy mindent elkövettek a szörnyű katasztrófa elhárítására. Másfelől azonban a császár és kancellárja rövidlátó és­­korlátolt emberek voltak, akik megengedték, h­ogy szövetségesük olyan útra tévedjen, amely­nek egyenesen a háborúhoz kellett vezetnie. A Szerző különösen megtisztelő figyelmet szentel azoknak a történelmi műveknek, amelyek a­­békekötés óta Magyarországon és Ausztriában jelentek­ meg. De itt meg kell mondanunk, hogy­­­r. Gooch­ érthetetlen és eléggé nem kárhoz­tatható maradisággal a két nemzet irodalmát még mindig »Austria« gyűjtőnéven foglalja össze. A háború előtti Angliában akárhányszor találkoztunk azzal a makacsul konzervatív és tanulásra képteln fölfogással, amely nem akart tudomást venni Magyarország külön életéről. És Magyarországot fővárosával együtt bekebe­lezte »Ausztriába«. De annak sem értelmét, sem mentségét nem találjuk, hogy ma egy történet­író, aki éppen a ma históriájával foglalkozik, még mindig »Ausztria« címszó alatt kezelje el a magyar tudományos irodalmat. Azt hisszük, hogy például Szilassy, gróf Szécsen, báró Bu­rián, gróf Andrássy Gyula, gróf Tisza István és Marczali Henrik, akiknek idevágó műveit a szerző idézi, valamennyien tiltakoznának az ellen, hogy osztrák állampolgároknak kebe­lezzék be őket. A legnagyobb érdeklőést a szerző Szilassy önéletrajzi munkájának szenteli. És idézi belőle azt az érdekes esetet, amely ki­tűnően jellemzi Izvolszkynak, a híres vagy in­kább hírhedt orosz diplomatának fölfogását és éppen nem diplomata magatartását. Izvolszky a boszniai krízis idejében egyszer Szilassynak szándékosan sértő hangon vágta az arcába: Báró Aehrenthal nem becsületes ember«. Erre Szilassy, ahelyett, hogy a sértést megtele­grafálta volna Bécsbe, elbeszélte az esetet Szaszonovnak, a későbbi külügyminiszternek, aki megjegyezte: »Nagyon okosan tette, hogy nem vette komolyan, amit Izvolszky mondott«. Szilassy Berchtold kinevezését külügyminisz­terré, valóságos szerencsétlenségnek tartotta. Nem a gróf politikai nézetei miatt, hanem mert elképesztő tehetségtelensége a kinevezést való­sággal rossz tréfa színében tüntette föl. A szerző idézi gróf Andrássy Gyula két munkáját, amelyek lényegükben vádiratok Oroszország háborús politikája ellen. Rend­kívül érdekes és a magyar közönség előtt nem eléggé ismert az a tanulmány, amelyet Mar­czali Henrik az «American Historical Review» 1924 januári számában tett közzé. A kitűnő magyar történetíró elbeszéli egy találkozását Tiszával ennek bukása után. — Mit cselekedett ön Szerajevó után?, — kérdezte a professzor. Tisza fölállott és megindultságtól remegő hangon így szólt: — Egész lényem fellázadt a háború bor­zalmai ellen. Vallásos és hazafias érzésem egy­aránt az javasolta, hogy e pokoli megpróbál­tatást elhárítsam az emberiségről és hazámról. Meg voltam győződve róla, hogy ha a kon­flagráció itt elkezdődik, el fog terjedni az egész világra és én mindent elkövettem, ami tőlem telt, hogy megakadályozzam kitörését.« Tisza még 1918 január havában is azt írta Marczalinak: ••Soha nem álmodtam, hogy a szerajevói gyilkosság háborúra fog vezetni. Végtelen sajnálatomra a vizsgálatból, amely megállapí­totta a szerb kormány bűnösségét, továbbá Pa­sicsnak, a szerb diplomatáknak és az egész szerb sajtónak magatartásából, amely nevet­ségessé tette és lekicsinyelte a monarchiát, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy vala­mikép el kell járni Szerbia ellen. Követeltem, hogy első jegyzékünk ne legyen ultimátum. El­fogadtam az ultimátumot, de módosítottam szö­vegét. És beleiktattam, hogy kezeskedünk Szerbia integritásáról, ha az antant nem avat­kozik be és még általános háború esetén sem fog a monarchia területi hódításokra töre­kedni... Szerbia részét a világháború föl­idézésében egyenesen szerb adatok alapján világítja meg, így például Jovanovics, a Szkusztina elnöke, a háború kitörésének tízéves fordulója alkal­mából egy cikkben elbeszélte, hogy már 1914 május végén vagy június elején Pasics minisz­terelnök elmondotta kollégáinak, hogy bizo­nyos emberek készülnek Ferenc Ferdinánd meggyilkolására. Pasics ugyan utasítást adott a határmenti közegeknek, hogy ezeket a szerb ifjakat ne engedjék át Boszniába, de a határ­menti hivatalnokok ezt az utasítást nem re­spektálták. Ebből nyilván következik, hogy a szerb miniszterelnök tudott az összeesküvésről és mégsem tartotta szükségesnek, hogy erről a bécsi külügyminisztériumot értesítse. A francia történelmi művekről a szerzőnek nincs valami nagy véleménye. Azt tartja róluk, hogy hiányzik belőlük a kritikai érzék és az elfogulatlanság. Még legtöbbre tartja Maurice Paléologus háromkötetes művét Egy nagy­követ emlékei« címmel. Az angol történeti mű­vek közül a legfontosabbak Lord Haldane, Lord Oxoford (Asquith), Winston Churchill és Lord Grey munkáit tartja. Akár tudományos szem­pontból akarunk foglalkozni a világháború problémájának nagy komplekszumával, akár csak a publicista elfogulatlan szemével törek­szünk megítélni a nemzeteket, vezéreiket és történetüket, amelyeknek részük volt a nagy világégésben. Gooch könyve mindenképpen hasznos és értékes útmutatóul fog szolgálni. Sebestyén Károly , III. EMELET 12 H n s Emlékeim a bolsevista és Markó uccai fogságból 11 gÍRTA s SZ&SZ Z®ILT4M 111) ARJi'1 9 S jj= ^Kapható AZ EST könyvkereskedéseiben, VII., Erzsébet­i S .körút II—20. szám és V., Vilmos császár út 14. szám. Karinthy Frigyes: Színház (Athenaeum­ kiadás) Karinthy Frigyes intellektualista, — a szó­nak abban a tiszta, felvilágosodás­ korabeli értelmében, amely hitte és vallotta, hogy az író több és magasabbrendű, mint a művész. Az író fe­lel a kérdésekre, amelyeket a művész még csak meg sem tud formulázni, — az író a dolgok mögé akar jutni, míg a művész megelégszik a jelenségvilág apollói szépségének megmutatá­sával. Kine­k van igaza? Aki el tudja hitetni, hogy igaza van. Karinthy Frigyesnek ez sike­rül. S ez már szinte művészet. Karinthy színháza morális színház, ami más szavakkal annyit jelent, hogy minden problémája végső soron erkölcsi probléma. »Szabad-e, kell-e, érdemes-e meghalni egy asszonyért?« — így hangzik Ember Sándor mérnök kérdése. A harmadik felvonás végére várt válasz a darab során annyira nyilvánvaló lesz, hogy már el sem hangzik. Hát persze, hogy nem érdemes, mikor az élet önmagában véve sokkal szebb, mint az összes asszonyok együttvéve. A­­»Holnap reggel« vonnyadt sze­relmesből felszabadult emberré fejlődött Em­ber Sándor a végre boldog, mert nem kell a boldogság akarásáért szenvednie. Felszabadult ember... ez a típus az, amely még az egyfelvonásos kabaréjelenetekben is megjelenik. Karinthy Frigyes moralista, tehát hisz a szabadságban, sőt agitátora a szabad­ságnak. Ezer erős lánc köti gúzsba az embert: a szerelem színes hazugságai, a társadalom uniformizált konvenciói, politika korrupció, — hazugságok áthatolhatatlan sűrűje minden­felé. A hazugsággal kell tehát leszámolni, de a hazugság erős, — legtöbbször erősebb, mint a zuhatagos szavakba öltözött és mégis testet­len morál. Mindegy, — a harc, ha reménytelen is, de legalább heroikus. És Goethe már meg­mondotta: »Den liebl ich, der Unmögliches ersehnt!« Persze ezek a nagyon magasrendű tulaj­donságok tipikusan drámaellenesek. A dráma paradox jelenség: két-három óra sűrítésében s néhány egyéni sors vergődésében típusokat és végtelen perspektívákat varázsol a néző elé. Karinthy megadja a perspektívát, megadja a sűrítést, de nyugodt fölénnyel hanyagolja el az egyéni sorsot, azt a különös valamit, amely­nek láttára az ember úgy érzi: »mindaz, amit itt látok, csak egyetlenegyszer, csak most és csak ezekkel a hősökkel történhetik meg«. A dráma mágikus ellentmondásai Karinthy Fri­gyes ragyogó intellek­tualizmusában feloldód­nak, a »talán«-ból és a »lehet«-ből »igen« és »nem« lesz. Karinthy — csakúgy mint G. B. Shaw — vallja és bizonyítja: dráma nincsen.. És mégis: alig van a mai magyar, sőt európai irodalomban író, aki Karinthynál hí­vebben keresné a feleletet egy­­kimondatlan, kimondhatatlan kérdésre. A nagy enciklopé­disták csillapíthatatlan szomjúsága ég Ka­rinthyban, aki elmegy a dráma, líra, epika szigorú kerítésekkel elzárt parkjai mellett, le­mond a művész harmóniájáról, nem épít ele­fántcsonttornyot,­­ mert a távolból int a nagy Igen, a megváltó szintézis, az egyetlen »mert« az ezer »miért"?«re. Die Dampfsäule. Az egész világ ismeri Molnár Ferenc nevét — színdarabjai révén. Egy új Molnár-darab irodalmi esemény nem­csak Magyarországon, de Ausztriában, Né­metországban, Angliában, Olaszországban, Amerikában és még sok más országban egy­aránt. A nagy nemzetközi sikerek azonban ed­dig majdnem kizárólag Molnár Ferencnek, a drámaírónak szóltak. Most azonban súlyos és reprezentatív írással vonult be a német könyv­piacra Molnár Ferenc. Megjelent Gedő Lipót rajzaival egyik legmarkánsabb, legegyénibb könyve: »A gőzoszlop«. Ez a regény tavaly a P­­sti Napló hasábjain jelent meg és csodála­tos finomságaival, élet- és emberlátó erejével,a molnárferenci espritjével megérdemelten ha­talmas sikert aratott. A német változat most a hatalmas német nyelvterületet hódította meg a Molnár-regény számára. Gedő finom illusztrációkkal látta el a német Molnár-kötetet, melyet »Die Dampfsäule« címen Paul Zsolnay adott ki Berlinben. használja a valódi világhírű Dr. Morisson szőrtelenítő( mely kiirtja a kellemetlen és felesleges hajszálait) Ara P 2.40 Kapható patikában, drogériában

Next