Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)
1927-08-06 / 177. szám
12 Szombat PESTI NAPLÓ 1927 augusztus 8 Világháború és történettudomány Szilassy, gróf Szécsen, báró Burián, gróf Jndrássy Gyula, Tisza István, Marczali Henrik egy angol történelmi könyvben Azokban az években, amikor csaknem az egész emberiség a háború poklában vergődött, a legjobbak is meg voltak győződve róla, hogy évtizedeknek, talán évszázadoknak kell eltelnek, amíg elérkeznek a történettudósok a tiszta tárgyi igazság megismeréséhez. Hogy ez a föltevés közvetlenül a háború után, a béketárgyalások zavaros napjaiban inkább megerősödött, mintsem gyengült, az több mint természetes.Hiszen a bizonytalanság gyötrő érzései között, mikor a győztesek még nem tudtak úrrá válni mámorukon és a legyőzöttek nemzeti létük holnapjáért reszkettek, a lelkek még korántsemérték el azt a kiegyensúlyozottságot, amely nélkül objektív látás lehetetlen. Ma, alig kilenc évvel a háború befejezése után, minden oldalról, a győzők és legyőzöttek részéről egyaránt lélekemelő példáival találkozunk nemcsak a tiszta igazságra való törekvésnek, hanem egyúttal a hibák, bűnök, és mulasztások töredelmes bevallásának is. És ez az őszinteség még a nemzeti hiúság rovására is, ez a becsületes törekvés a pártatlan igazság földerítésére márelegendő biztosítéka a közeljövő történetírója megbízhatóságának és tudományos értékének. ) A tárgyilagos igazságra való törekvésnekvalóságos iskolapéldája az a szép angol könyv,amely G. P. Gooch tollából »Recent Revelutions of European Diplomacy« címmel a londoni J Longmans-cég kiadásában a napokban jelent meg. A szerző ismertté tette nevét egy kitűnő monográfiával, amely a tizenkilencedik század történelmét és történetíróit választotta tárgyául és több igen értékes diplomáciai művével. A jelen könyve zárófejezetében nyíltan rallja, hogy a világháborút csak akkor lehet megérteni, ha a történetíró a küzdő felek fölé emelkedik és megérti Hegel mélyértelmű aforizmáját: »A tragédia összeütközés nem a jó és a rossz között, hanem a jó és a jó között«. A hadviselő felek egymást a legsúlyosabb vádakkal illették, az eredendő bűn minden nemében elmarasztalták. A történetíró ellenben amilyen t természetesnek találja azt, hogy Szerbia a maga impériuma alatt akarta egyesíteni a szomszéd államokban élő faj testvéreit, éppenolyan magától értetődőnek ítéli, hogy Ausztria-Magyarország elszántan védekezett az ellen, hogy Szerbia Ausztriától és Magyarországtólértékes tartományokat raboljon el. A boszniaiválság után Szerbia fogadkozott, hogy jó szomszédja lesz a kettős monarchiának, de nem tartotta meg ígéretét és ármánykodásai az orosz hatalommal közismertek voltak. Ausztria és Ir Magyarország nem ülhettek összetett kézzel és nem várhatták, amíg ellenségeik elég erősek lesznek, hogy széjjeldarabolják. A trónörökös meggyilkolása pedig egyenesen kötelességévé tette az akkori nagyhatalomnak, hogy megvédje tekintélyét. A Szerbiának küldött ultimátumot Bécsben és Budapesten egyaránt kizáróilag védekező akciónak tekintették. A szerző éppen ily nyomós okokkal magyaírázza .Németország magatartását is. Németrországnak Ausztria-Magyarország volt azj egyetlen szövetségese, mert azzal tisztában az volt, hogy Olaszország és Románia szövetségihűségére nem számíthat és azzal is, hogy amint Ausztria-Magyarország elveszti déli tartományait, azzal megszűnik nagyhatalomnak lenniés Németország egyedül marad, beékelve az ellenséges Oroszország és a bosszúra szomjazó Franciaország közé. " A könyv egyébként sorra számon veszi azokkat a történelmi műveket, emlékiratokat és önéletrajzokat, amelyek az utolsó években avilágháborúval kapcsolatban megjelentek. Ez agazdag irodalom legnagyobbrészt úgy keletkezhetett, és az által nyert egyben nagyobb értéket, hogy a háborúban résztvett államokhozzáférhetővé,tették a kutatás számára titkos levéltáraikat. Így látott napvilágot egy egész sereg német történelmi és diplomáciai munka. [Köztük a legnevezetesebb az, amelyet Kari If Pautsky négy kötetben bocsátott közre. Ebből a műből kitetszik, hogy a német politika irányítói nem idézték föl a háború részét hidegvérű megfontoltsággal, azért, hogy meghódítsák a világot, sőt hogy mindent elkövettek a szörnyű katasztrófa elhárítására. Másfelől azonban a császár és kancellárja rövidlátó éskorlátolt emberek voltak, akik megengedték, hogy szövetségesük olyan útra tévedjen, amelynek egyenesen a háborúhoz kellett vezetnie. A Szerző különösen megtisztelő figyelmet szentel azoknak a történelmi műveknek, amelyek abékekötés óta Magyarországon és Ausztriában jelentek meg. De itt meg kell mondanunk, hogyr. Gooch érthetetlen és eléggé nem kárhoztatható maradisággal a két nemzet irodalmát még mindig »Austria« gyűjtőnéven foglalja össze. A háború előtti Angliában akárhányszor találkoztunk azzal a makacsul konzervatív és tanulásra képteln fölfogással, amely nem akart tudomást venni Magyarország külön életéről. És Magyarországot fővárosával együtt bekebelezte »Ausztriába«. De annak sem értelmét, sem mentségét nem találjuk, hogy ma egy történetíró, aki éppen a ma históriájával foglalkozik, még mindig »Ausztria« címszó alatt kezelje el a magyar tudományos irodalmat. Azt hisszük, hogy például Szilassy, gróf Szécsen, báró Burián, gróf Andrássy Gyula, gróf Tisza István és Marczali Henrik, akiknek idevágó műveit a szerző idézi, valamennyien tiltakoznának az ellen, hogy osztrák állampolgároknak kebelezzék be őket. A legnagyobb érdeklőést a szerző Szilassy önéletrajzi munkájának szenteli. És idézi belőle azt az érdekes esetet, amely kitűnően jellemzi Izvolszkynak, a híres vagy inkább hírhedt orosz diplomatának fölfogását és éppen nem diplomata magatartását. Izvolszky a boszniai krízis idejében egyszer Szilassynak szándékosan sértő hangon vágta az arcába: Báró Aehrenthal nem becsületes ember«. Erre Szilassy, ahelyett, hogy a sértést megtelegrafálta volna Bécsbe, elbeszélte az esetet Szaszonovnak, a későbbi külügyminiszternek, aki megjegyezte: »Nagyon okosan tette, hogy nem vette komolyan, amit Izvolszky mondott«. Szilassy Berchtold kinevezését külügyminiszterré, valóságos szerencsétlenségnek tartotta. Nem a gróf politikai nézetei miatt, hanem mert elképesztő tehetségtelensége a kinevezést valósággal rossz tréfa színében tüntette föl. A szerző idézi gróf Andrássy Gyula két munkáját, amelyek lényegükben vádiratok Oroszország háborús politikája ellen. Rendkívül érdekes és a magyar közönség előtt nem eléggé ismert az a tanulmány, amelyet Marczali Henrik az «American Historical Review» 1924 januári számában tett közzé. A kitűnő magyar történetíró elbeszéli egy találkozását Tiszával ennek bukása után. — Mit cselekedett ön Szerajevó után?, — kérdezte a professzor. Tisza fölállott és megindultságtól remegő hangon így szólt: — Egész lényem fellázadt a háború borzalmai ellen. Vallásos és hazafias érzésem egyaránt az javasolta, hogy e pokoli megpróbáltatást elhárítsam az emberiségről és hazámról. Meg voltam győződve róla, hogy ha a konflagráció itt elkezdődik, el fog terjedni az egész világra és én mindent elkövettem, ami tőlem telt, hogy megakadályozzam kitörését.« Tisza még 1918 január havában is azt írta Marczalinak: ••Soha nem álmodtam, hogy a szerajevói gyilkosság háborúra fog vezetni. Végtelen sajnálatomra a vizsgálatból, amely megállapította a szerb kormány bűnösségét, továbbá Pasicsnak, a szerb diplomatáknak és az egész szerb sajtónak magatartásából, amely nevetségessé tette és lekicsinyelte a monarchiát, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy valamikép el kell járni Szerbia ellen. Követeltem, hogy első jegyzékünk ne legyen ultimátum. Elfogadtam az ultimátumot, de módosítottam szövegét. És beleiktattam, hogy kezeskedünk Szerbia integritásáról, ha az antant nem avatkozik be és még általános háború esetén sem fog a monarchia területi hódításokra törekedni... Szerbia részét a világháború fölidézésében egyenesen szerb adatok alapján világítja meg, így például Jovanovics, a Szkusztina elnöke, a háború kitörésének tízéves fordulója alkalmából egy cikkben elbeszélte, hogy már 1914 május végén vagy június elején Pasics miniszterelnök elmondotta kollégáinak, hogy bizonyos emberek készülnek Ferenc Ferdinánd meggyilkolására. Pasics ugyan utasítást adott a határmenti közegeknek, hogy ezeket a szerb ifjakat ne engedjék át Boszniába, de a határmenti hivatalnokok ezt az utasítást nem respektálták. Ebből nyilván következik, hogy a szerb miniszterelnök tudott az összeesküvésről és mégsem tartotta szükségesnek, hogy erről a bécsi külügyminisztériumot értesítse. A francia történelmi művekről a szerzőnek nincs valami nagy véleménye. Azt tartja róluk, hogy hiányzik belőlük a kritikai érzék és az elfogulatlanság. Még legtöbbre tartja Maurice Paléologus háromkötetes művét Egy nagykövet emlékei« címmel. Az angol történeti művek közül a legfontosabbak Lord Haldane, Lord Oxoford (Asquith), Winston Churchill és Lord Grey munkáit tartja. Akár tudományos szempontból akarunk foglalkozni a világháború problémájának nagy komplekszumával, akár csak a publicista elfogulatlan szemével törekszünk megítélni a nemzeteket, vezéreiket és történetüket, amelyeknek részük volt a nagy világégésben. Gooch könyve mindenképpen hasznos és értékes útmutatóul fog szolgálni. Sebestyén Károly , III. EMELET 12 H n s Emlékeim a bolsevista és Markó uccai fogságból 11 gÍRTA s SZ&SZ Z®ILT4M 111) ARJi'1 9 S jj= ^Kapható AZ EST könyvkereskedéseiben, VII., Erzsébeti S .körút II—20. szám és V., Vilmos császár út 14. szám. Karinthy Frigyes: Színház (Athenaeum kiadás) Karinthy Frigyes intellektualista, — a szónak abban a tiszta, felvilágosodás korabeli értelmében, amely hitte és vallotta, hogy az író több és magasabbrendű, mint a művész. Az író felel a kérdésekre, amelyeket a művész még csak meg sem tud formulázni, — az író a dolgok mögé akar jutni, míg a művész megelégszik a jelenségvilág apollói szépségének megmutatásával. Kinek van igaza? Aki el tudja hitetni, hogy igaza van. Karinthy Frigyesnek ez sikerül. S ez már szinte művészet. Karinthy színháza morális színház, ami más szavakkal annyit jelent, hogy minden problémája végső soron erkölcsi probléma. »Szabad-e, kell-e, érdemes-e meghalni egy asszonyért?« — így hangzik Ember Sándor mérnök kérdése. A harmadik felvonás végére várt válasz a darab során annyira nyilvánvaló lesz, hogy már el sem hangzik. Hát persze, hogy nem érdemes, mikor az élet önmagában véve sokkal szebb, mint az összes asszonyok együttvéve. A»Holnap reggel« vonnyadt szerelmesből felszabadult emberré fejlődött Ember Sándor a végre boldog, mert nem kell a boldogság akarásáért szenvednie. Felszabadult ember... ez a típus az, amely még az egyfelvonásos kabaréjelenetekben is megjelenik. Karinthy Frigyes moralista, tehát hisz a szabadságban, sőt agitátora a szabadságnak. Ezer erős lánc köti gúzsba az embert: a szerelem színes hazugságai, a társadalom uniformizált konvenciói, politika korrupció, — hazugságok áthatolhatatlan sűrűje mindenfelé. A hazugsággal kell tehát leszámolni, de a hazugság erős, — legtöbbször erősebb, mint a zuhatagos szavakba öltözött és mégis testetlen morál. Mindegy, — a harc, ha reménytelen is, de legalább heroikus. És Goethe már megmondotta: »Den liebl ich, der Unmögliches ersehnt!« Persze ezek a nagyon magasrendű tulajdonságok tipikusan drámaellenesek. A dráma paradox jelenség: két-három óra sűrítésében s néhány egyéni sors vergődésében típusokat és végtelen perspektívákat varázsol a néző elé. Karinthy megadja a perspektívát, megadja a sűrítést, de nyugodt fölénnyel hanyagolja el az egyéni sorsot, azt a különös valamit, amelynek láttára az ember úgy érzi: »mindaz, amit itt látok, csak egyetlenegyszer, csak most és csak ezekkel a hősökkel történhetik meg«. A dráma mágikus ellentmondásai Karinthy Frigyes ragyogó intellektualizmusában feloldódnak, a »talán«-ból és a »lehet«-ből »igen« és »nem« lesz. Karinthy — csakúgy mint G. B. Shaw — vallja és bizonyítja: dráma nincsen.. És mégis: alig van a mai magyar, sőt európai irodalomban író, aki Karinthynál hívebben keresné a feleletet egykimondatlan, kimondhatatlan kérdésre. A nagy enciklopédisták csillapíthatatlan szomjúsága ég Karinthyban, aki elmegy a dráma, líra, epika szigorú kerítésekkel elzárt parkjai mellett, lemond a művész harmóniájáról, nem épít elefántcsonttornyot, mert a távolból int a nagy Igen, a megváltó szintézis, az egyetlen »mert« az ezer »miért"?«re. Die Dampfsäule. Az egész világ ismeri Molnár Ferenc nevét — színdarabjai révén. Egy új Molnár-darab irodalmi esemény nemcsak Magyarországon, de Ausztriában, Németországban, Angliában, Olaszországban, Amerikában és még sok más országban egyaránt. A nagy nemzetközi sikerek azonban eddig majdnem kizárólag Molnár Ferencnek, a drámaírónak szóltak. Most azonban súlyos és reprezentatív írással vonult be a német könyvpiacra Molnár Ferenc. Megjelent Gedő Lipót rajzaival egyik legmarkánsabb, legegyénibb könyve: »A gőzoszlop«. Ez a regény tavaly a Psti Napló hasábjain jelent meg és csodálatos finomságaival, élet- és emberlátó erejével,a molnárferenci espritjével megérdemelten hatalmas sikert aratott. A német változat most a hatalmas német nyelvterületet hódította meg a Molnár-regény számára. Gedő finom illusztrációkkal látta el a német Molnár-kötetet, melyet »Die Dampfsäule« címen Paul Zsolnay adott ki Berlinben. használja a valódi világhírű Dr. Morisson szőrtelenítő( mely kiirtja a kellemetlen és felesleges hajszálait) Ara P 2.40 Kapható patikában, drogériában