Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)
1927-08-14 / 184. szám
20 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 augusztus 14 « SZÍNHÁZ, ZENE, FILM Műsoron kívül Székely Zoltán Stradivariusa — Dohnányi nem engedi ünnepeltetni magát — Szabad-e aludni a színházban? Néhány nappal ezelőtt az egész világon nagy feltűnést keltett az a hír, amelyet a párizsi Comoedia közölt először: egy Stradivarius-hegedűt egy milliókét,száznegyvenezer frankért adtak el. Ez volt eddig a legmagasabb vételár, amit hegedűért elértek. A hír a magyarokat közelebbről érdekelte: Székely Zoltán, a kiváló magyar hegedűművész szerezte meg a Stradivariust. A Comoedia nyomán minden külföldi újság megírta és nálunk is foglalkoztak a hírrel. Ennek a Stradivarius-ks,krksnak azonban intim érdekességei is vannak, amelyekről nem számoltak be az újsághírek. Székely Zoltán, amint elvégezte budapesti tanulmányait, külföldre költözött. Sorra járta az európai nagyvárosokat, mindenütt hangversenyezett. Legnagyobb sikereit Hollandiában aratta. A fiatal hegedűművészt nagyon szívesen szerződtették az ottani impresszáriók, mert fellépése mindig telt házat jelentett. A népszerű muzsikust egy napon meghívják Hollandia egyik leggazdagabb és legelőkelőbb családjának estélyére. Székely Zoltán elfogadta az arisztokrata família meghívását és megjelent az estélyen. Nagy szeretettel fogadták. Sőt mondhatjuk — szerelemmel. Azegyetlen leánya ugyanis szorgalmasan látogatta Székely Zoltán hangversenyeit és ő hivatta meg a hegedűművészt, mert személyesen szerette volna megismerni. Az estélyen is hegedült Székely. Most már inkább a leánynak, mint a többi vendégeknek. Az események gyorsan peregtek. A hegedűművész és házikisasszony egymásba szerettek. A leány szülei örömmel egyeztek a házasságba. Mialatt jegyesek voltak, Székely Zoltán részt vett a velencei internacionális zeneünnepélyen. A zeneünnepély sokkal jelentősebb volt Székely számára, mint azt az akkori kritika — bár nagyszerűen — megemlítette. Egy a muzsikáért rajongó angol úr feltűnően tapsolt Székely Zoltán száma után. Ez az úr minden idejét a zenének szenteli. Nagy birtoka van. Legendákat mesélnek gazdagságáról. Annyira megtetszett neki Székely Zoltán hegedülése, hogy levelet írt neki, amelyben közölte vele: boldog volna, ha a kitűnő muzsikust vendégül láthatná angliai birtokán, araiért olyan felejthetetlenül szépen hegedült. Székely Zoltán visszatért Hollandiába. Megtartották az esküvőt. Nászútja alatt útbaejtette feleségével az angol úr birtokát is. Nagy örömmel fogadta őket. Összebarátkoztak és az angol kijelentette, hogy olyan hegedűt fog vásárolni SzékelyZoltánnak, amelyről az egész világ beszélni fog. Az lesz a megkésett nászajándéka. Három hónapig utazott mindenfelé az angol és kutatott egy igazi Stradivarius után. A hosszas keresgélésnek meg is lett az eredménye. Sikerült felfedeznie egy nagyszerű, hegegedíst. Egymillió kétszáznegyvenezer frankot adott, érte és Székely Zoltánnak ajándékozta. A fiatal magyar művész most boldogan él Hollandiában. Gyönyörű kastélya van. A nászajándékok közül azonban kétségtelenül a Stradivaris ér a legtöbbet, így mesélik, hogyan lett Székely Zoltán a világ egyik legjobb hegedűjének tulajdonosa. Dr. Dohnányi Ernő, a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya, nemrég töltötte be ötvenedik életévét. Tisztelői elhatározták, hogy megünneplik Dohnányi Ernő ötvenedik születésnapját. Úgy tervezték, hogy nagy bankettet rendeznek Dohnányi Ernő tiszteletére, amelyen részt vesz a magyar művészi világ minden reprezentáns tagja. Szó volt még arról is, hogy Dohnányi Ernő tiszteletére díszhangversenyt rendeznek, amelyeket ő dirigál. A filharmonikusok küldöttsége meg is jelent Dohnányinál és megemlítették neki a tagok óhaját az ünnepi estre vonatkozóan. Dohnányi végighallgatta az urakat. De udvarias szavakkal elhárította magától az ünnepeltetés minden módozatát. Tisztelői még mindig törik a fejüket, vájjon milyen módon emlékezzenek meg az ötvenéves Dohnányi Ernőről és milyen meglepetést találjanak ki számára. * Furcsa színházi perben hozott most elöntést a legfelsőbb római bíróság. Még ezerkilencszázhuszonkettőben történt, hogy a római Theatro Munzoniban előadás közben elaludt az egyik néző. Arnaldo Scardamaglianak hívták, író volt. A színházat már be is zárták és nem vették észre, hogy valaki ottmaradt. Az író a harmadik emeleten aludt el egy széken és mikor éjszaka felébredt, álomittasságéban lezuhant a földszintre. Olyan súlyos sérüléseket, szenvedett Arnaldo Scardamaglia, hogy — másnap reggel találtak csak rá — meghalt. A színigazgatót felelősségre vonták gondatlanságból okozott emberölés miatt, ítéletre azonban nem került a sor, mert általános amnesztia volt, amelyneksorán eltekintettek az igazgató megbüntetésétől is. Vígjátékíró vagyok. Nálam senki sem éli meg, hogy meghaljon. Ismeretlen szerző. Valóban senki nem ölte meg nála, hogy meghaljon. Sem a hercegek, sem a grófok, sem a püspökök, sem a tábornokok, sem a gazdagzsidók, (akik közül egy mindig előfordult darabjaiban) sem a tisztességes asszonyok, akik nem voltak azok, sem a tisztességes lányok, akik azok voltak, sem a kokottok, akik szintén azok voltak. (Mármint tisztességesek.) De hogy meghaljon, megélte szegény ő maga, Robert de Flers. És hogy meghaljon, megélte műve is. Mert meghaltak. Darabjainak, alakjainak, párbeszédeinek, ötleteinek, mondatainak, szavainak és felvonásvégeinek egész sokasága. Őt magát szervi baj ölte meg. Darabjait is. A szervi bajt, amibe darabjai belepusztultak, úgy hívják, hogy öregség.Egyes darabjai rendkívül öregek voltak. Volt közöttük olyan is, amelyet már huszonöt év előtt írt. De valamennyi közt az volt a legöregebb, amelyet egy év előtt írt.) . Robert de Flers írta valamikor (Gaston Caillavet társaságában) a legnagyobb sikereket. Király. Zöld frakk. Erény útjai. Buridán szamara. A legnagyobb sikerek után írt azután még nagy sikereket. Később már csak sikereket. Még utóbb félsikereket, de ha elég korán is halt meg, még mindig megismerte a bukásokat is. Pályája különben szabályos volt és egyenletes. Nyílegyenes vonalban, zökkenés nélkül ment — lefelé. Miért? Mert... Mert... Mert az olyanfajta darabból, amilyeneket Flers írt, csak sikert szabad írni. Ez nem vicc. Ez komoly. T. i. olyan írónak, mint Ibsen, mint Henry Becque, mint Hauptmann stb. szabad nem sikert is írni. Azért ő mégis Ibsen, Becque, Hauptann. A Peer Gynt-öt, a Parisienne-t, a Hannele-t nem lehet tőlük elvenni. Egy Halptmann még egy sikert is igazolhat, de egy Flerset csak egy siker igazolhat. * De a siker elmaradt mellőle. Miért? Mert túlságosan benne élt. A Király, a Zöld frakk stb. idején annyira benne élt, hogy Flers már nem tudott a sikerétől élni. Nem tudott tőle lélekzeni. Nem tudott tőle látni. Nem tudott tőle gondolkozni. Nem tudott tőle semmi az eszébe jutni. Megfeküdte a siker. Mint egy asztma, mint, egy krónikus nátha. Elhúzott tőle. (Lelkileg). Érelmeszesedést kapott. (Szellemileg.) És az egész ember mechanikus lett tőle. Az íróból írógép vált. * Nem írt túl sokat. De mindig ugyanazt írta. Ugyanazt a kedvességet, ugyanazt a rózsaszínt, ugyanazt az optimizmust, ugyanazt a szentimentalizmust. Még az a kis kételkedés, az a kis cinizmus, az a kis szatíra, az a kis tiszteletlenség is, amivel a dolgot föleresztette, még az is mindig ugyanaz volt. Több évtizedes írói pályáján mindig az első sikereit írta. Százszor megírta azt, amit igazán átérezni csak egyszer lehet. Százszor azt, ami csak egyszer lehet őszinte és friss. Ami csak egyszer lehet igazi. De ő utánozta és ismételte magát fáradhatatlanul és mégis oly fárasztóan. Mindig magát. Mindig az első sikereket, első figurákat, első ötleteket és aztán mégsem tudta megérteni, hogy mentől szorgalmasabban ötletes, annál tűrhetetlenebbül unalmas. Az egyetlen mód, hogy megőrizze sikereit, az lett volna, hogy nem ír többet. Jó. De miből élt volna akkor? A szerencsétlenül járt író hozzátartozói magánjogi úton indítottak kártérítési pert a színház tulajdonosai ellen. A legfelsőbb bírói fórum most hozott ítéletet ebben az ügyben és elutasította a Scardamaglia rokonainak kártérítési igényjogát. Az indokolásban kimondják, hogy a színház vezetősége mindenesetre köteles gondoskodni a közönség minden kényelméről és biztonságáról. Ez a gondoskodás azonban megszűnik az előadás befejeztével. A színigazgatót nem lehet törvényben kötelezni arra, hogy színházának minden üres helyiségét, minden páholyát és zegzugát átvizsgálja az előadások után. (Nálunk megteszik a színház alkalmazottai!) Ha egy látogató saját hibájából marad a színház épületében és ebből kárt szenved, minden felelősség saját magát terheli, ezt a színigazgatóra áthárítani nem lehet. Ennyit mond a bírói ítélet. Arról a kivételes esetről azonban nem emlékezik meg, amikor mégis önhibáján kívül alszik el az ember. Mi történik akkor, ha olyan unalmas darabot játszanak, amelytől álomkórt lehet kapni. (Miből élt volna akkor a kastélyban, parsóban, halastóban?) -fő Francia vígjátékíró volt. Békebeli mulattató. A háborúhoz már csak mint nacionalista újságíró tudott hozzászólni. A háború utáni időkhöz sehogysem. (Hazatérés. Új urak.) Ahogyan ezekben a darabjaiban az új idők minden problémáit még mindig legitim és illegitim háromszögecskékbe akarta beleszorítani — igazán nevetséges volt. De mert nevetséges volt, lehetett is nevetni rajta. (A szerzőn. Nem a darabon.) Most nem nevetünk rajta. Sőt sajnáljuk. Mert nyilvánvaló, hogy mindezt ő is érezte. Tudta magáról. Ezért az utolsó esztendő kimódásai, vívódásai, kutatásai. Mert keresett is. Ezt nem lehet tagadni. Keresett. Előbb nagy pénzeket, utóbb nagy problémákat. Az volt a szerencsétlensége, hogy meg is találta őket. A problémákat. Megtalálta őket, de nem tudott velük mit csinálni. Mert ahogy, ő ezekhez hozzányúlt! Ahogyan rajtuk elbotlott. Ahogyan róluk dadogott. Amilyen ügyetlen lett ez a nagyon ügyes, ez a túl ügyes író, mihelyt komoly probléma jutott a kezébe. Ahogyan meglátszott, hogy ez a probléma nem az övé. Ahogyan meglátszott, hogy csak megírta, de nem élte át őket. (Soha egy igazi probléma olyan messze nem esett tőle, mint amikor maga elé tette az íróasztalra.) Az örök színpadi háromszög. Az örök színpadi kergetőzés. Az örök színpadi félreértés. Flerset megölte egy forma, amit azonban ő ölt meg. Hogy mindez azért volt, mert francia vígjátékíró volt? Bocsánat, Moliére is francia vígjátékíró volt, Beaumarchais is, Henry Becque is. De ők embereket írtak. Nem szerepeket. (És azért jobb szerepek is az ő embereik, mint Flers szerepemberei.) De azért neve halhatatlan lesz. Hogyan lenne az, amikor társszerzője volt Gaston Caillavet, akinek családja annyiszor szerepel az Anatole Franc-emlékiratokban. És mégis őszintén sajnálom. Mert rendkívül finom intellektus volt. Mert akart, mert dolgozott, mert szenvedett. Ez a nagyon nagy mulattató titokban nagyon-nagyon sokat szenvedett. De... * De élete a nyilvánosságé volt és így halála is az. Annyit szerepelt, a neve akkorára nőtt, hogy végre is meg kellett róla írni azt, amit meg kellett írni. Nem mingjárt. Csak napokkal halála után. Mert hogy az emberek valahogyan a sírban már nem olyan érzékenyek, mint, a ravatalon. Az isten adjon nyugodt pihenést neki, aki olyan gyakran és olyan sok embert megnevettetett. Habár az utóbbi időben ritkábban és kevesebb embert, mint ő szeretett volna. * Dehát . . . Lakatos László TABARIN átalakítva, fényes műsorral aug hó 16-án (kedden) esti 10 órakor nyílik meg! A nevetés és a halál játéka