Pesti Napló, 1927. szeptember (78. évfolyam, 197–221. szám)
1927-09-18 / 211. szám
K . ÚRI MURI REGÉNY19 ÍRTA: MÓRICZ ZSIGMOND — No gyerünk ki egy kicsit, míg a bor hűl. — mondta a gazda. Felállottak s kimentek. Lassan mentek keresztül a szérűn. — Jaj tekintetes úr, hun fogunk hálni? — esett neki mindjárt a cigányasszony. Az ég alatt nem jó! — De hátha eső lesz. — No majd kaptok helyet. Most üres volt, az istálló, a marha kint volt a mezőn, látták is az akácoknál, mikor arra jöttek a kocsival. A juhakol is üres volt. Most kezdi terelni a juhász őket felfelé, itatni, a laposról. A disznóólak ott voltak az istálló mögött. A nyáj kint volt a legelőn, csak néhány beteg állat feküdt a karámban s lihegett. A szazda csak rájuk pillantott s tovább ment. Nem bírta nézni őket. Inkább a kutyákkal incselkedett. — No büdösek, — mondta a komondorok felé — most nem morogtak. Olyanok ezek, mint az asszonyok. Ha az ember kedveskedik nekik, akkor észre se veszik, csak ha a vágy epeszti őket, akkor virnyognak. Szépek, mi? Gróf úr! — Szépek. — András! Állítsa fel már őket kend. Nézd csak hogy döglenek. András előjött s odacsapott a kutyákra. Nagy lomhán állott fel a legöregebb, nyelvét messze kivetve lihegett. Nem is csoda ekkora bundában. — Hát az micsoda? — kérdezte a gróf s egy rúdra felállított szekérkerékre mutatott, amelyen hús volt felrakva. — Hús. — Mire az? — Kutyáknak. Ez az a kamerájuk. Mer ha hozzájutnak, szétfalják. Esett birka. Tovább mentek. — Az is van mindig... András. — Tessék? — A kiscsirke nem döglik? — Nem. — No hála istennek. — De valami menyét kapott ide, mán három tyúkot elvitt. — Van puskája, mér nem lövi meg. — Mán két iccaka lestem. A szemembe nem hunytam, de nem bírok rájönni az útjára. — Ma éccaka is lesse kend, mert most sok a menyét. Odaintett a cigányok felé. — Hát mán tudom hol fognak halni. A kutricás ólba. Nevetve néztek a disznóólakra. — Be kell állítani őket rögtön, hogy takarítsák ki jól. — Száraz az kérem, tisztább az, mint a cigányház. Kivált most, hogy üres, — mondta a tanyásgazda. — No csak ki kell takaríttatni velük. Felmentek a töltésre s elnéztek meszszire. Az alföldi síkság most olyan volt, mintha párában égne, szikrázott és rezgett a levegő. Gyönyörű volt. Arra jobbra lent kanyargott a Berettyó. — Itt lesz a medence, — mondta a gazda — innen fogják kihordani a fődet az én kopoltyúsi barátaim. Marha mérnök, engem tanít, hogy mit akarok. Remélem a szikes kopolyákat egy kicsit magukhoz tudom most hozni. Ez az egy orvossága van a sziknek, 30 centi fed. A juhnyáj jött előttük. Lementek hozzájuk. — Hogy vagy öreg Selymes? A vén juhász megbiccentette a kalapját s fogatlan állát előre szegezve barátságosan nézett a gazdájára. — Nincs semmi különösebb. — Hazai fésűs merinó. — mondja a gazda. — Szövetgyapjú. Finom ruhát csinálnak ebből. A báránygyapjúból pedig a legfinomabb kalapot. A juhok egy tömegben állanak, összebújnak, melegük van, lihegnek. Úgy jár az oldaluk, mint a futtató, egyenletesen. Egy bárány aláveti magát az anyjának s döfi veri a tőgyit, egész harc. — Mér nem választják már el, — kérdi a vendég a juhászt. — Csecsen akarja az úr eladni, — mondja ez flegmával. — Maga mióta juhász? — Mán mióta csak élek, ezt csinálom. Hogy az urak hallgatva állanak, a juhász elunja. — Mozoghat? tekintetes uram? — Lehet. A nyáj abban a pillanatban megmozdul, pedig az ember nem is látja, hogy adja meg neki a jelet a juhász. Ők ott maradtak, a nyáj előre torlódik, sorokban mint a katonák. — Ez a nyugodt élet, — szólal meg a gazda. — Egész nap a birka mellett, nem szól senkih-ez. — Hun a szamár? — kérdezte a gróf. Nagy sokára felelt rá a gazda. — Vót. Vót egy szamara. De nem jött ki,_ mindig ott ette a fene a tanyába. Aggyá mán el. Ott áll órákat s bámul. Minek a. — Juhásznak nem szabad másra ülni, — mondta Borbiró — csak szamárra. (Folytatása következik.) 7 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 szeptember 18 Az öreg ember írtai dr. Lengyel Ernő — Hány évest — kérdezték, félig még hipnózisban, az amerikai újságírók, mikor Apponyi Albert befejezte fényes előadását: »Nyolcvanegynéhány.« Elcsodálkoztak, aztán hozzátették: Edison is... és hamarjában még felsoroltak vagy tíz nevet, amelyek valóban hófehér hegycsúcsokként emelkednek a háborús és háború utáni világ tengerszíne fölé. A csodagyermekek kora lejárt. Az ifjúságnak abból a diadalénekéből, amely a Napóleon 25—30 esztendős tábornokainak nevében, a Hoche Junot, Jourdan, Murat, Cambronne nevében egy évszázadon át remegtette meg a fiatalemberek szívét, a világháború marsalljainak, hadvezéreinek, vezérkari főnökeinek életkorában már egyetlen ritmus sem ütődik vissza. Hindenburg már nyugdíjas, öregember, mikor a világháború kitört. Conrad, aki fölött igazán a zsenik balszerencséjének tragikuma lebeg, öreg ember. Joffre már aggastyán, mikor az első marnei csatában egy század jelzőtábláját fordítja vissza. Szurmay erősen túl az ötvenen, mikor a kárpáti harcokban szárnyára kapja nevét a világhír. Foch marsall túl a hatvanon, French angol tábornagy szintén, a cári hadsereg legkiválóbb tábornokai, Ruszkij, Alexejev, Bjelajev szintén. A háború után ugyanilyen képet látunk a Népszövetségben. Briand, Vandervelde, Chamberlain... Még aránylag Stresemann a legfiatalabb. De sajnos, ez csak egyik része a kérdésnek és talán a legkisebb része az »öreg ember« problémájának. Mert ha ezek azok az öreg emberek, akik a helyükön vannak — a világ élén és akiket, hogy úgy mondjuk, egy szent önzés tartott vissza a közszolgálatban. Az öreg ember problémája más: azoké az öregeké, akik nem tudnak elhelyezkedni, bár ép annyi tudás van bennük, mint... volt. Nemrégiben a fiatalemberek problémájáról írtunk itt, hogy milyen nehéz ma fiatalembernek lenni és pályát kezdeni. Hát a legszomorúbb pályakezdők, általában a legszomorúbb kezdők ma — az öregemberek, az élemedettek, akiknek életük alkonyán kell állást, karriert, hírnevet, jövedelmet, elismerést vagy egzisztenciát szerezni. A biztos és nyugalmin öregség álma eltűnt a háborús és háború utáni világból és az öreg ember, vagy az élemedett ember ma épúgy írja a pályázatokat és folyamodványokat és »első novellákat«, első színdarabokat, első riportokat vagy folyószámlakivonatokat, mint a fiatalember. Nem mentor, hanem konkurens, nem vezeti a fiatalságot, de szemben áll vele. Nem osztja fel Lear királyként a birtokait, de igényjogosultságot jelent be minden porszemre és az igényjogosultság elől nem zárkózhatik el még az új nemzedék sem, mert hiszen ez a hatvanéves ember frontszolgálatot teljesített, mint ötvenéves népfölkelő a háborúban és ha az ágyútűzben és a robbantási tölcsér peremén jó fiatalnak bizonyult, nem lehet tőle megtagadni a fiatalság jogát, a hivatal szoba küszöbén, a klinika küszöbén, a gyár kapujában sem. Az bizonyos,hogy annak a fiatalembernek, aki tizennyolcesztendős korában az iskolapadból hágott át a lövészárokba és ott hevert a halál völgyében a negyven- és ötvenéves férfi mellett és igazán aranyat adott az ifjúság és az élet aranyat vasért, nem lehet azt mondani, hogy most pedig legyél megint gyermek, aki éretlen vagy a választójogra vagy éretlen vagy az életre, miután érett voltál a halálra? De bizonyos az is, hogy annak az öregembernek sem lehet azt mondani, hogy — most pedig légy megint öreg, vonulj el szépen, vonulj félre, tűnj el, places aux jeunes! helyet a fiataloknak! Mert nem hajlandó félrevonulni. Postamunka vár még rá az életben, sürgős elintézni való, valami kis házat, valami kis dicsőséget, valami kis pénzt, valami kis hírnevecskét kell szerezni. Be kell hozni az elvesztett éveket. Be kell fejezni a munkát, vagy ami még rosszabb: élölről kell kezdeni. Mennyien kezdik és mennyien nem kezdhetik elölről. Az ügyvédi kamarákban kortörténelmi drámákat tudnak előadni a hatvan-hetven esztendős ügyvédekről, akiknek semmijök sincs. Valamikor régen úgy volt, hogy az ügyvéd, ha fiatalember korában vagy férfikorában nem is ment az irodája, az évek múltával, pusztán avval, hogy évtized évtizedre jött, egész észrevétlenül, a legnagyobb csöndben, szép lassan keresett és jómódú fiskális lett, főleg vidéken, tekintély, bizottsági tag, bankügyész és szabadelvű párti, vagy függetlenségi párti társelnök. Mostan,a Tisza Kálmán kedvenc komádi kisbírójának szavával szólva »csak lefelé billenhet« az évek multával. Orvosok. Világhírű professzorral beszélgetek. Hatvanötéves. »Negyvenesztendős koromban jómódú ember voltam, magántanár, óriási prakszissal, ha valami betegség csap le rám hirtelenül, mondtam mindig magamban, van annyi pénzem, hogy akár huszonöt eladóig is eléldegélhetek belőle. Aztán jött a háború. A többit nem kell mondani. Hadikölcsön, betét, biztosítási kötvény. Az ismert valorizálási tragédia és ma itt állok, a munkám sokkal többet ér, mint negyven esztendős koromban, erőm, becsvágyam, munkaképességem töretlen, de dolgozom, mint tudós és mint rendelőorvos, egész nap, vpgyonom: semmi, de semmi, igaz, nem is nagyon bánom, a munkámat imádom és mindenért kárpótol.« Még szerencsés eset ama kartársához képest, aki a múltkor itt járt, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, állását elvesztette. Neki is meg volt a maga kis külön történelmi szomorújátéka, a katasztrófák ciklusában. Állást keres »akármilyen kicsit«, nde fix legyen«, írókról, újságírókról nen is beszélünk... # A harc rettenetes, a nemzedékek harca. JA fiatalság türelmetlen, mikor megrettenve látja, hogy okkupált terület minden hely minden hivatalban, gyárban, színházban, sőt hargversenypódiumon is. A nagy népeknek még megszelídíti a harcot egy bizonyos váltógazdaság, de Európa legtöbb részében a különféle B-listák nyomában egymást követik az új állás szervezését tiltó rendelkezések, szabályok. Vannak még helyek, ahová bejutni könnyebb, mint valaha, de érvényesülni nehezebb. A helyet megkapni még lehet, de megtartani majdnem lehetetlen. S ezzel szemben itt áll az a tény, amelyet Wells oly szépen ír meg a William Clissold világában, hogy míg azelőtt az ötvenéves ember lassan már megkezdte búcsúját az élet küzdelmeitől, örömeitől, fáradságaitól és igényeitől, most tömegével élnek mindenütt a világon hatvanéves és még idősebb emberek, akik »nem adják meg magukat«. Nem azokra a hatvanéves aranyifjakra gondolunk itt, akik Svájc vagy a Riviera first class halljaiban táncolnak és bridgeznek, hanem azokra, akik erejük javában és teljében produkálnak még, iparvállalatok élén vagy akár alján, akiknek »szolgálati ideje« talán a szabályok szerint letelt, de akik ma még többet érnek mint professzorok, klinikusok, mérnökök, bankvezérek, üzletemberek, újságírók, színigazgatók vagy színészek, mint tíz esztendővel ezelőtt. A színészét például speciális »ifjúsági pályának«, sőt testi pályának mondják, olyan fiatal színész azonban nem volt és nincs ma, mint Ujházy volt öreg korában, Saljapin ma is veretlen. Battistini tehetsége teljében, most vonul vissza, hetvenesztendős korában s a legbriliánsabb fiatal színésznek ma Budapesten Csortos Gyulát tartják, aki túl van a negyvenen... Pedig bizonyos, hogy a mai fiatalságban is hallatlan sok fényes tehetség zsúfolódik föl, de ép az ennek a kérdésnek az öl