Pesti Napló, 1927. szeptember (78. évfolyam, 197–221. szám)
1927-09-18 / 211. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 szeptember 18 döklő ellentmondása, hogy a fiatalember még nem tud érvényesülni, az öreg pedig már nem tud érvényesülni. Goriot apó, a Balzac regényében tanácsokat ad az ifjú Rastignaknak, hogy hogyan kell boldogulni az életben, hogy lehet vagyont és hírnevet szerezni, mi a siker titka az asszonyoknál. Egy mai Goriot apó ezt a titkot igazán nem bízná a fiatal emberre, hanem maga használná fel. A fiatal ember azelőtt is szemben állt bizonyos tekintetben az előtte álló nemzedékkel, a különbség ma az, hogy ma az is szemben áll ővele. A korhatár persze mindig változott az általános világhelyzethez képest. A Faustban Mephistónak például azt mondják: Bizony, hideg láz gyötri már a vénet ...Ki túlhaladt már harminc évet Már nem különb, mint egy halott. Abban a világban szóval a harminc esztendő betöltése már az élet kitöltését jelentette — igaz, hogy akkor harminc évvel már mindent el lehetett érni. Ma még hetvenéves korban is próbál valamit elérni az igazi enfant du siecle, az öreg ember. * A fiziológus Charles Rieber azt mondja, hogy az invenció a korral feltétlenül csökken és kivételnek mondja Goethe, Voltaire és Victor Hugo példáját. Pedig a szabályt —a kivételt erősíti meg és például Cicero az öregségről szóló, tulajdonkép önmagának írt vigaszmunkájában felsorolja, hogy Homér, Herodus, Pythagoras, Demokritus, Plátó, Zeno, Diogenes vénségükre írták vagy mondták el legjava munkáikat. Az azonban bizonyos, hogy — igazán sajátságos jelenség — például a matematikában és fizikában és vegytanban az úttörő elmék leginkább fiatalságukban lepték meg a világot találmányaikkal. Pascal tizenegyéves korában rekonstruálja magának Euklidest, Evariste Gaulois tizenhétesztendős korában lép fel az algebrai egyenlet új elméletével. Lavoisier huszonegyéves korában új korszakot nyit a vegytanban, Arago 23 éves korában akadémikus, a matematikusok közül Gauss vagy Poincaré, vagy pedig nálunk itthon Beke Manó vagy Fejér Lipót, már húszegynéhány éves korukban egyetemi professzorok. Festészetben, szobrászatban, építészetben egészen egyenlőtlen a »számarány«. Rodin élete alkonyán teremti meg a Balzac-szobrot, a Penseurt és a Munka Szobrát. Rubens erősen túl van az ötvenen, mikor a »Bundácskát«, Helene Fourmont halhatatlan portréját festi s a legnagyobb aggastyán, Michelangelo Buonarotti már a hetedik évtized hágcsóján jár, amikor a Szent Péter-templom kupolájának favázát elkészíti. Hogy esre magyar példát mondjunk, Lényei-Merse Pál az ötven felé jár, amikor a Hóolvadást, a Majálist és a Pacsirtát festi ... A politika az aztán igazán »egészen más«. Mert a politikában van olyan divat s ezt láttuk a világháború második felében, amikor elementárisan tör fel a jelszó, hogy: jöjjenek a fiatalok! de van aztán olyan divat, hogy felkeressük az öregeket, az akadémia elnöki székében, vidéki magányukban, könyvtáruk mélyén, vagy akár Penzionopoliszban és szinte vezekelve hívogatjuk vissza őket. Persze mindenütt más a helyzet, Franciaországban, a Herriot-féle »incidenstől« eltekintve három "öreg ember adta át egymásnak a miniszterelnöki hatalmat: Clemenceau, Millerand és Poincaré. A politika különben mindinkább tapasztalati tudomány lesz s ettől eltekintve a fiatalság útján olyan védelmi vonalak is megnehezítik, mint például az aktív és különösen passzív választójog korhatárának kitolása. Egészen sajátságos fiziológiai életkori átalakulás megy végbe nálunk az első nemzetgyűlésből a másodikba. Aki az első nemzetgyűlés parlamenti almanachját forgatja, rengeteg sok fiatalembert lát. És ebben a karrier-albumban olyan fiatalemberek is, mint Friedrich István vagy Huszár Károly vagy gróf Teleki Pál már mint volt miniszterek szerepelnek. A puccsisták mind fiatalemberek. Ez az első nemzetgyűlés még egy politikai káoszban születik, tagjainak életrajzában és politikájában a reakció és demokrácia, forradalmi és ellenforradalmi demagógia kereszteződnek, a hullám azonban, amely egész a parlamentig csapja fel az embereket, mindenesetre sokkal inkább kedvez a fiatalságnak. Már a második nemzetgyűlés, amelynek politikája az aranyközépúton folyik le, a sok új ember után sok régi embert hoz be, a régi munkapárti táborból, akik azonban jórészben meglehetősen elszakadtak az élettől... nem, mert korban előrehaladtak, hanem azért, mert megálltak egy helyen és egy politikánál és azt várták és azt várják ma is, hogy ez a politika alkalmazkodjon hozzá az egész mai világhoz. A mostani Ház almanachjában a legfeltűnőbb jelenség a harmincöt-, negyven-, negyvenötéves, »volt« főispán, miniszteri tanácsos, és osztálytanácsos. A politikának ilyen kórtani — nem kórtani — szempontjából nagyon érdekes jelenség, hogy például a mohácsi vész utáni korról Veráncsics, a bajok egyik okát abban látja, hogy nagyon sok fiatalember jutott vezető szerephez. Ez különben már akkor sem volt új dolog s a régi római költő, Caeius Naevius drámájában arra a kérdésre, hogy »E nagy országot, mondd, hogy tették tönkre ily hamar«, — így felelnek: »Újdonsült ifjú nép lepé szószékeinket el«. ... De rendkívül figyelemre méltó a nemzedékek küzdelmének szempontjából egy olyan baráti politikai alakulás, amely a közelmúltban volt Budapesten. Megalakult az »öreg demokraták« társasága. Láttunk már mindenféle váltógazdaság alapján pártbomlást, vagy pártalakulást, vagy pártmegerősítést, de olyan pártélet még nem igen volt, amelyben évjáratok szerint szeparálódnak — akár barátilag is s a »vannak érdemeim« egész nyers természeti alapon oda kulminálódik, hogy »vannak éveim«. Ahol az elmúllott évek sárguló faleveleiből fonnak koszorút s a politika alapja az, hogy hétfő után kedd következik és ősz után tél. S a legérdekesebbik az, hogy igenis, ezek az öreg demokraták a leggerincesebbek s a liberális demokratikus politikában általában öregek azok, akik gerincesebbek és bátrabbak. Nemcsak az ellenzéken, de még a kormányt támogató táborban is így van, a képviselőház fiatalabb évjáratú egységespárti liberálisai még roppant óvatosak, a liberális szót a világért ki nem mondanák, ki nem ejtenének egy liberális szót, amely visszapattanhat és keresztülfúrhat egy mandátumot, szervezetüket szerényen csak polgári egység klubjának nevezik, de például Berzeviczy Albert, az akadémia ősz elnöke a felsőházban nyíltan hitvallást tesz a liberalizmus mellett, amelyet legsúlyosabb válságaiban sem tagadott meg, míg a volt liberális pártok új nemzedékei sorra pártoltak át a kurzushoz. Általában az évjáratokhoz nemzedékek politikai küzdelmében a legfigyelemreméltóbb, hogy az unoka reakcionáriusabb, mint a nagyapa és az öreg, mikor a múltba néz, liberálisabb és haladóbb, mint unokája, mikor a jövőbe néz... Tanulság! Nincs. Vandervelde belga külügyminiszter beszél Belgium a nemzetközi demokráciáról és a sereg$mp%éspő£ poMa tovább folyik & fegyverkezés, úgy ez elöfok vagy utófolb foá&ot*ür*is vezető Vandervelde Genf, szeptember 16. (A Pesti Napló kiküldött munkatársától.) A Népszövetségnek minden bizonnyal egyik legszámottevőbb alakja Vandervelde, Belgium külügyminisztere és első delegátusa. A szociáldemokrata pártállású politikus az alapítás évétől kezdve részt vesz a Nemzetek Szövetségének munkájában és ez alatt a hét év alatt, mint a Tanács tagja, irányító szerepet vitt a Népszövetség életében. Vandervelde, bár az európai szociáldemokrácia elismert vezére, a külpolitikában nem ismer pártot és pártellentéteket. Külpolitikai tevékenységével mindig csak nemzete érdekeit szolgálta és harcolt azokért a célokért, amelyeknek elérésével ő Európa békéjét és egységét véli megvalósíthatónak. Chamberlain, Briand, Stresemann, Politis, Vandervelde — ezek öten a Népszövetség tulajdonképpeni irányítói, öt ember, öt különböző párt és talán különböző világnézet is, de a közös munkában mindig meg tudják egymást érteni. Emile Vanderveldét lehet támadni, lehet kritizálni, de egy bizonyos: kevés emberben találni meg a meggyőződésnek azt a törhetetlen erejét és fanatikus hitét, mely a belga koalíciós kormány külügyminiszterének tevékenységét jellemzi. Vandervelde ideáljait — a békét, a lefegyverzést, a nemzetek közötti megértést csak a Népszövetségen keresztül látja megvalósíthatónak. Ma(Cyaj'or)sz£íg és Belgium öt kérdésemre — öt feleletet kapok. Az ülésterem patetikus szónoka, mert csendesbeszédű, megfontolt öreg úr. És megint eszembe jut ez a világhírű szocialista külügyminiszter, a Népszövetség vezére tulajdonképpen — a kispolgár. Egy zseniális kispolgár... Magyarország és Belgium? Vanderwelde: — Belgium és Magyarország különtönb oldalon, egy háborúban vett részt de a két ország között sohasem volt ellenséges érzület. Ön előbb emlékeztetett arra, hogy Belgium mily sokat tett a magyar gyermek Magyarország legnagyobb Iő ezüstárugyárában tájti kössemény különlegességek. Nagy választékban. Nagyban és kicsinyben. Gyíkk irnak. BUDAPEST. VII. SÍP UCCA 20- TELEFÓM 1. 3Q1-S2 kekért. Belgium ezt azért tette, mert tudja és érzi, hogy az ön országa is átszenvedte a háború rettenetes gyötrelmeit. Tudom, hogy Magyarország rokonszenvvel fordul Belgium felé és vájjon kell-e jobb bizonyíték arra, hogy Belgium is szívvel-lélekkel viszonozza ezt a szimpátiát, mint éppen az a segítség, melyben országom a magyar gyermekeket részesítette. Ennek a kölcsönös rokonszenvnek új megnyilvánulása az ez évben Budapesten rendezett belga kiállítás nagy sikere. Nemzetközi demopolca — Elegendőnek tartja-e miniszter úr az eddigi szerződéseket és egyezményeket ? Kétségtelen, hogy a locarnoi egyezmény kielégítően garantálja Belgium függetlenségét, de épúgy kétségtelen az is, hogy a nyugati államok végig fogják szenvedni az Európa többi részeiben előálló konfliktusokat. Ezért mi a locarnoi egyezményben csak egy lépést látunk az 1924-es genfi jegyzőkönyvben lefektetett cél felé. — Miniszter úr egész életében a társadalmi demokráciáért harcolt, nem látja-e már elérkezettnek az időt arra, hogy a nemzetek életében is diadalmaskodjék a demokrácia és megszűnjön a különbség nagyhatalom és kis állam, — győztes és legyőzött között ! — Megmondtam már múltkori beszédem elején, — sajnos, itt nincs jogom a saját nevemben beszélni. De ha volna, úgy nagyon sokat tudnék mondani a világban uralkodó egyenlőtlenségekről, arról a siralmas szellemről, mely az államokat ma is mérsz győztesekre és legyőzöttekre osztja fel. Az államok egyrésze szabadon fegyverkezhet, a másik részre rá akarják kényszeríteni a lefegyverkezést. Választanunk kell a fegyverkezés és lefegyverzés között, mert ha tovább folyik a fegyverkezés, úgy ez előbb vagy utóbb, ma vagy holnap a háborúhoz vezet. A háborúnak kétszeri megismétlődése ugyan elvezetne bennünket az általános lefegyverzéshez, — de egyetemleges pusztulás útján. A kisebbségek védelme — Mi a véleménye miniszter úrnak a kisebbségek védelméről és arról, váljon teljesítette-e a Népszövetség e téren a kötelességét. — A kisebbségek védelme, véleményem szerint, maga a természetes szükségszerűség. Az ebben az irányban elért eredményekről persze lehet vitatkozni. De egészen bizonyos vagyok abban, hogy a Népszövetség mindent megtett amit csak tehetett, hogy a kisebbségek védelme valósággá váljon. Mi nem vagyunk meggyőződve erről és talán határozott válasza ellenére Emile Vandervelde maga se. De hát a belga külügyminiszterben furcsa harmóniában (vagy diszharmóniában) keveredik a szocialista, a diplomata, a fanatikus hitű agitátor és a mérlegelő politikus. Talán ezért járkál olyan nyugtalanul a tisztaszándékú belga külügyminiszter, mert keresve valamit — önmagát keresi. Ráskay László