Pesti Napló, 1927. november (78. évfolyam, 248–272. szám)
1927-11-20 / 264. szám
PESTI NAPLÓ 1927 november 20 37 M „Pártesi legény"-ből írtat Szomony Rezső - Mikor lejöttünk a boulevardra és elvegyültünk a tömegben és elindultunk a fényben ésa zenebonákban lila szín ívlámpák alatt, az úttest végtelenjén, melyre az estéli égbolt csillagnépsége borult a legtávolabbi horizontokig, két bús uragyarok szinte megfürödtünk a tündöklő atmoszférákban. Legott felüdültem megújult szívünkkel, az élet terhe leoldódott rólunk fiatalos ruganyosságunkban." Valami kéjes zuhany ért az ívlámpák sugárzásából, a fényekből, az egekből, egyenest a holdból! Sodródva a tömegben, sodródva, elveszve! e tömeg lelkének eleven részévé váltunk s valahogy megéreztük a magunk sorsával vegyesen, egy egész emberiség történelmi sorsát, nagy útját, nagy harcát, ragyogó céltalanságunkban! Mindenesetre oly megnyugtató volt, ,olyan vigasztaló", olyan különlegesen kitüntető dolog, hogy" sok ezrek e tömegben, minden látszatok szerint, épp. úgy élnek, mint mi, úgyszólván kivetve biztos egzisztenciákból, kivetve a boulevardra, az t'yielbe, a fénybe, mint egy óceánra s , ahol annál vígabban vannak, mert a hullámok összecsapván a fejük fölött, nincs is miért, hogy búsuljanak! Nem búsulni.főként nem szenvedni: ez volt számomra, aki már oly korán hajlamosvoltam szenvedésre, a földi boldogság sarki csillaga. Nem is értettem soha, minden tanulmányai ellenére.Amért kell még szenvedni is, ha már muszáj élni! Isten nem szenved, ez nyilvánvaló... Csak az ember és az állat olyan alantas, hogy ki van jelölve a szerencsétlenségre. Olykor, az ilyen bús dolgokban, van némi költészet S ez minden, amivel be lehet érni. Nyilvánvaló, hogy küzdelmet ifjúkorom odáig juttatott, hogy úgy gondolkodtam, mint egy finom öregember. De S. Ö. megszólalt mellettem: — Két párizsi! — mondta önmagunkdicséretéül, de dicséret, büszkeséggel tol,tötte el szívem. —Csak tennéd egyenesen a fejedre a cilinderedet s nem félrecsapva mint Pesten! — mondta még a barátom, s rögtön engedelmeskedtem, hogy eleget tegyek a párizsi követelményeknek. Egy pillanatra el is temettem magamban azt a női tekintetet, mely a Jászai két szeméből sugárzott, még csak nem is olyan régen, mennyei tekintet! elbűvölt szemek! mikor e minden tragédiák hősnője éppen úgy látta a fejemen a cilindert magyar-gavallérosan, ahogy azt Párizsban nem lehetett! Oh Istenem, megvallom, mindenszó, minden hang,, minden fény és mozdulat, minden ívlámpa lila színben, minden tündöklés a végtelenségben, a Jászai emlékét idézte, marcangoló honvágyamba ázva! Magyarországról, a Nemzeti Színház udvaráról, színpadáról, a Vas uccából, a Borfia Lukrécia drámai magaslatáról úgy kísértett, mint fagyos hegycsúcsokról, a hold alatt, az égben! Földrajzi érzékem, amint rágondoltam, legott megszűnt bennem tudományellenesen... valahogy feloldódott nem tudom micsoda transzcendentáliákban! Csak azt éreztem minden erőmön túl, emberi nyomorúságomban, ami mélységekből nézek fel elérhetetlen csillagzatokba! S így értünk két bús magyarok, két szegény fuvolások a Grand Café elé. Előbb megálltunk, szerényen, a rue Scribe-beli üvegajtók alján, az ablakok mentén is, és néztünk. Ez volt itt, néhány gyér asztallal virágdíszben, álmatag csillárok alatt, mint a bárányfelhő, az igazi úri rész, az étterem női árnyak legendás meszszesége volt ez,,hajlékonysága, haloványsága a tompa világításban, az ablakfüggöny résein át, ékszerek tüzével, ami fénylett, egy-egy rubintkővel, ami vérzőn égett, mint egy seb egy fehér kéz ízületében, egy kristálypohár fölött. • Patikárus Ferkó játszott itt, mellbeteg törpe s még törpébb a bandája élén, csupa nagy erős cigányok hátterével s hozzájárulásával s akik csak gyúrták, fújták és húzták utána ahogy csak tudták, ahogy csak érték, mert el is lógott előlük messze, elröpült magának, másnak, önkívületeknek s kanyargott a hegedűjével s az álla alól magasra emelte s még magasabbra, majdnem függőlegesen emelte s ráragadt a félarcával,,az egész arcával, az egész fejével, az egész lelkével, egész tüdővészes zeneiségével úgy ragadt , rá a hegedűjére s valami élet-halál harcot vívott a tenger és a hangok hullámaival! Egy fiatal hölgynek húzta így diferenciáltan, nyilvánvaló intenciókkal s akit meg is" hódított magának. Kissé fonnyadt, szépség volt ez, színtelen szőkeségű, akihallgatta megnyúlt arccal, mint egy gótikus C betű -soványan, s lassan-lassan, amint szállt felé, a "méreg, már-már elveszve" érezte megkísértett lelkét, alkalmasint bűnös ~ szerelemben. Távolabb, a terem mélyén, az ablak-. . függöny lévéi - között, .Justh Zsigmond ére-, •rengett-igen elegánsan, a" szőke szakállával, • a két gyönyörű kezével, ami két műtárgy volt, két külön híres dolog, a két karja vé-igében." E "kezek mellett, e szőke szakáll szomszédságában, a költő Szabolcska Mihály, lehajtott fejjel ült, igazi költő névtelen bánatokba borultan, amint hallgatta" a magyar nótákat és hazafelé búsult," néhány szál szekfű színfoltjával" tarkítva... opálos ködökben. — Gyerünk be hozzájuk, — mondta S. O. vállalkozón, — nagyon fognak örülni. S már ki is húzta magát abban az ócska frakkban, mely petyhüdt szárnyai- . val csüngött ki halottkémszerűen, rövid felöltője alól.V . • — Én nem megyek, — feleltem estéli ; melankóliámmal.'í.iami 'visszacsöppent a szívembe.' —- -Én nem tolakszom. Ezek ketten egyedül, akarnak lenni, a maguk külön' hangulatában. — -magyaráztam szociologikusan.— Hagyjuk okét. Gyerünk. L. Ilyen, finom ember voltam. Holott jól ismertem Jüsth-ot még honi életemből, legifinomabb sKiklo, ahol ellengett vékony Silhouette^ trónpretendensi szakállával, két fehére kezes"" stilizáltságával, Velasquezmodorában, imádta az életet, ami lágyan, tünedezett benne. Imádta Maurice" Rollinat zenéjét, mert éppen ezt imádta, nem tudom. De ezeket a hervatag kis műveket, mint beteg rózsákat elalélt szirmokkal, mind hazahozta Jászai Marinak becsesajándékba, — s ezeket én átáztam először. «Oh' istenem, de szép zene!« mondta Jászai ilyenkor s szinte rávetette magát a zongorára. Holott alig volt egy igazi hangjuk e zenéknek álmatag késövükben, csak egyegy sóhajuk volt, vagy inkább úgy rezegtek könnyedén és búsan, mint a levelek a fán. Azóta Justh, e zenék visszhangjaképpen, egy szép könyvet is írt, egy hgazi magyar könyvet noha francia nyelven. La livre de La Pausta, — ez volt a könyv! Adott egy példányt, milyen kedvesen ahogy nyújtotta, amikor meglátogattam rue Duphot-beli kis hoteljében egy este. Magyar legénye éppen öltöztette s húzgálta főúri lábára a fekete selyemharisnyát, mert az Operába készült. Szerette az operát, a párizsi estéket, a boulognei erdő akácfasorát. Szerette, ha beteg létére inkább Párizsban ápolják egy kis hotelszobában, — csak meghalni akart otthon. Szerette, avirágokat, az álmokat, a költőket, főként Szabolcska Mihályt, akinek engem is bemutatott. — oh Szabolcska Mihály! Milyen mélytüzű, érzelmes, drága ember, micsoda isteni testvérem a hazavágyódásban, ha szabad így mondanom, micsoda elveszett gyermek a boulevardon s a Grand Café-traxi s ahonnan hirtelen eltűnt egy szép napon, mint ahogy Petőfi tünt volna el s meg nem állt hazáig, oh a boldog ember! — Gyerünk, — ismételtem. S akkor tovasodródtunk, a fal mentén, szegényesen, egy távolabbi küszöb felé, mely a Boulevard des Capucines-ról ásil, egyenest a kávéházba. Ez volt az igazi Grand Café, kedves honfitársaink tanyája. A zene ide is áthallatszott azokon a benső üvegajtókon át, melyeke másodrangú helyiséget az étteremmel összekötötték- De a bandából, néhány lépcsőfok fölött, pálmalevelek árnyában, csak éppen a nagybőgőst láttuk, mert ez állt. A többi minden az étteremben, mint egy messzi álom elmerült. De úgy léptünk be a kávéházba, otthonosan, s mégis méltósággal, mint a francia halhatatlanok, egy értekezletre, az Akadémiába. Elnézve a tömeg fölött, célirányostekintetünk egy hosszú sarokasztal felé vezérelte lépteinket, ahol sűrű népesedéssel úgynevezett magyarjaink ültek a vörösbársony lócákon a fal mentén és hangosan vitatkoztak mindegyik a maga mazagiwi-ja előtt. Helyet foglalván, előbb hallgattuk a vitát, de minden percben készen, hogy belekapcsolódjunk. Olykor, egyegy szenvedélyesebb kézmozdulatra, felnőtt egy pohár s amint a fekete lé, festék-szerűen, szétfolyt az asztal márvány felületén, egy-egy fiatal festőhonfitársunk legott -megrajzolta benne, az ujja hegyével ,s mvészösztönével, hazai térképünk halhatatlanságát. Olykor, az asztal kétségéből, néhány méternyi távolságból vitáztak ketten, a közbeeső összes fejek és poharak fölött, a hang és mozdulat oly dinamikájával, oly felfokozott lendületével két távoli harcos, hogy az egész asztal rengett bele s már mindenki beszélt s mindenki harsoszott, s az egész kávéház figyelt Az ideák torlódtak s egymásba, csaptak,s kétségkívül ellentétes ideák, de harag nélkül, toleránsan s ha zajosan is, de mést is abban a modorban, mely készen volt az igazság koncedálására, ha az ellenfélnek igaza volt. Csend csak akkor volt, nagy ritkán igaz, mikor néha nanián, nagy ünnepekkor, Munkácsy Mihály jelent meg a társaságban. De csak ép jött, s már ment is, gyorsan, nem sértőn, él a világért sem, inkább barátságéval, kedvés nyugtalanságáéval,, mint akit hall az elit szürke cilinderben. * egy. esernyővé! a kezében.•Kik voltak ezek a magysrok itten, az életük ez első. Kazi a tmaszf óráidban, Párizsban, ahol minden zúgott, zajlott fatvogott körülöttük!? Fiatal festők, másfajta -' ifiak, mind szerencsésebbek nálam s kevésbé kiszemeltek is s akik nem úgyezdték, mint én, nem evakáltak lelki fájdalmakat permanens bánatok adagolásává s nem is magasztosultak föl önmaguk előtt, ironikusan, az olyan evangéliumi vigaszokban, hogy mindenkinél szegényebb lévén,mindenkinél többet is szenvedek. Egy húszéves Fényes Adolf, a pályája elején, sugárzott a Grand Café-ban az ént örömétől! De sugárzott attól a szigortól is, amit fiatalsága igazolt s amellyel könyörtelen lekritizált'mindent s mindenkit élőt és' holtat, festőt és írót, amint önnön szívében elragadt tya, mind°nVinél magasabbra tört, miközben, szürcsölte a má-'agran-vt. Keserű liritálásaimban, terveimben és álmaimban engem sem vett komolyan « írói jövőm tekintetében, s áttalóban a többi jövők tekintetében is, nem hitt csak önmagában. Mellette Rippl-Rónai, spekulatív elmerengésekben, világosan látta az élet anyagi gyönyörét a művészi pálya nagy kínjai mellett s azt a lágyabb utat látszott választani