Pesti Napló, 1928. június (79. évfolyam, 123–146. szám)

1928-06-01 / 123. szám

2 Péntek­ PESTI NAPLÓ im .nÄ¥ ságok megszűntek.­­A politika piacán az egységesített kartel dominál. Képviselője­löltek csak az egységes párt numerus clau­susa szerint egységes típusban termeltet­nek. Adóleszállítás, olcsó hitel, munkaalkal­­mak tere­stése és egyebek, csak az ellenzéki­­piacokra dobatnak ki dumpingáru módjára. A politikai életből a feleslegesek kizárat­tak. A beérkezettek, az uniformizált képvi­selők, az új politikai arisztokrácia, a cím­kórságban és pávatollimádatban szenvedők, a paravani­ parlament és közigazgatás nagy kartelje bérli a mintaállam hatalmi tröszt­jét. Folyamatban van a nagy kiválasztódás, kikristályosodás és lecsapolódás. Az egysé­gesek kiválasztódnak, az uralkodó kasztok kikristályosodnak és a felesleges emberek — akiket egyszer a konszolidáció bölcses­sége harmadrendű polgároknak nevezett — lecsapolódnak. Politikai jogokhoz sem juthatnak ezek, mert szélsőségekre hajlanak. A nyilvános szavazati jog, azt hiszem, nem uniformizált aggyal nem tekinthető jognak. Meg kell várni, amíg ezek a felesleges politikai ele­mek vagy az egységes paradicsomba be nem jutnak, el nem hullnak, vagy ki nem ván­dorolnak. Amíg az be nem következik, ve­szélyes experimentumokba nem mehetünk bele. A sajtónak is várnia kell addig. Nem engedheti a nagy konszolidáció, hogy sö­tétbe ugorjon a teljes sajtószabadság vagy esküdtbíróság veszélyes trambolinjáról. "A politika konszolidációs mezejéről el­távolíttatott minden, ami feleslegesnek ta­láltatott. Az egységes uralom Sipka-szoro­sában minden csendes. Hátra van még a gazdasági élet ugara. Ott is rendet kell te­­remteni és a felesleges dúvadat onnan is­­ távoltartani. Ehez fogott most hozzá az egy erős aka­rat rendszere. Jelszavak: revirement, ki­hullás és kivándorlás. Kezdődik a nagy sza­nálás utolsó epochája. A konszolidáció fo­lyamata alatt melléktermények alakjában előkerült felesleges embertömegek szaná­lása. . Egyik oldalon az uralkodó tröszt, a má­sik oldalon a felőrlés stádiumában ván­szorgó feleslegesek társadalma az egykével, óriási csecsemőhalandóságával és tuber­kulotikus rémével. Egyik oldalon az ön­imádás, önteltség, a benti possidentesek parádés országa, a másik oldalon száz és százezrek reménytelen harca a kenyérért. A kenyérért a revirement, kihullás és kiván­dorlás Scylla és Charybdis-ei között. Nepo­tizmus, véleménynélküli politikai korifeu­sok, sinarocerek és professzionátus poli­tika a napos oldalon. Az árnyékos oldalon az ér­et­lenség Kain bélyegével megbélyeg­zett felesleges tömegek politikai szolgasága és prostitúciója. Minden politikai szellemi életet leigázott a közéleti materializmus. A szolgalelkű akaratnélküliség és politikai konjunktúrakutatás fénykorát éljük. A feleslegesek nagy tábora azonban a miniszterelnök úr által ajánlott három meg­oldási módon kívül egy negyediket keres. Olyan­ kormányrendszert óhajt a titkos vá­lasztójog útján felépíteni, amely a konszo­lidáció sivataga helyébe a munka, élet és szabadság termőföldjét varázsolja. Elég már a fakíréletből, a retorikai mutatvá­nyokból, Bethlen hieroglif külpolitikai el­beszéléseiből, az ü­res és parádés külsősé­gekből, a kocapolitikus na­gyképűsködésből. A felesleges ember nem fölényes tanácso­kat és öngyilkosrendeletet, hanem becsüle­tes munkával szerzett kenyérből való meg­élhetést kér. A felesleges ember jó hazafi, bármikor kész meghalni a hazájáért, hallgat, titkos szavazásra éretlen, de közben hazájáért, családjáért, a jövő nemzedékért élni is akar. Dolgozni, keresni és­­élni. Ehez joga van. Ezt követelheti. A konszolidáció kiváltságos szirénjei szünet nélkül a nagy eredményekről döngi­csélnek. *A Kincstár és a Párt konszolidá­cióját összetévesztik az ország dolgozó tár­sadalmának szanálásával. Az adókényurak rekordfutamait, a nagy egységespárti hit­ibizományt, az újjáépített Bethlen-udvart, a parádés országot ünneplik és quantity négligeable-nak tekintik a felesleges embe­rek lavinaszerűen gyarapodó fergetegét. A fergeteget nem látják az egységespárti déli­báb miatt. A csendet, fásultságot és mozdu­latlanságot konszolidációnak tekintik. A gazdasági bajok stabilizálódnak, az ipari és agrártermelés meddővé lett, a jövő céltuda­tos előkészítése helyett a csodavárás ké­nyelmes passziójátéka folyik, a szerviliz­mus és bizantinizmus permanensen banket­tezik, a felesleges ember pedig rohanvást szaporodik. Szaporodik és görnyedve, folyton gyengülve gurítja fel a munkanélküliség, keresetnélküliség alvilágából a kenyér ne­héz szikláját a megélhetés magas hegyére. Hiába ez a sziszifuszi munka. A szikla mindig nehezebb lesz, a hegy mindig ma­gasabb. A munka, kenyér és megélhetés fata morganáját hajszoló felesleges ember a múlt héten megállt egy percre. Egy derék, önzetlen angol úr szavait hallgatta áhítat­tal. Jobb jövőről, reményről, haladásról be­szélt. Az itthoni tehetetlenség díszuralma hiába kísérletezik már lázcsillapító narko­tikumaival, nem hatnak. A dolgozó társa­dalom és a belőle rekrutálódó felesleges tár­sadalom már nem veszi be ezeket a ku­ruzslószereket. Rothermereben és fiában azonban bízik. Az angol újságfejedelem a békerevíziót készíti elő, a­ külső revíziót. Hogy az bekö­vetkezhessek, Rothermere propagandáján kívül még egyebekre is szükség van. Belső revízióra. Sürgős a népszuverenitáson ala­puló demokratikus kormány, a letűnt reak­ciós világ rozsdás fringiáinak lomtárba he­lyezése, nemzetgazdaságunknak célirányos külkereskedelmi politikával való szanálása és ennek folyományaképpen a munkaalkal­mak és kereseti lehetőségek megteremtése. Elég volt már az álkonszolidációs bűvész­kedésből. Egészséges belső revízió kell, hogy megteremtődjék az az egészséges dol­gozó és kereső társadalom, amely nélkül nincsen történelmi erőkifejtés. Frázisokból, díszhazafiságból, patenté hazafiságból és műtekintélyek örökös töm­jénezéséből nem lesz sohasem revízió. Rothermere-revízió lesz, ha rendszer­ revízió­­is lesz. Ha minden magyar testvé­rünk, aki dolgozni akar, munkához, kenyér­­hez fog jutni. Ha a magyar dolgozó társa­dalom a titkos szavazásra is megérik. Ha minél kevesebb felesleges emberünk lesz, kevés lesz a magyar kar. Csak pusztuló, haldokló üzemekben sok a munkás. Prospe­ráló, fejlődő, haladó üzemekben soha sin­csen numerus klausus. Csak a tehetetlenség sivatagaiban lehet ilyen konszolidációs ka­rámokkal operálni. A konszolidáció fregolibűvészeinek sok az ember. Sok a felesleges ember. Revire­ment-t, kihullást vagy kivándorlást taná­csolnak neki. Ez az ő bölcsességük. A revízióhoz azonban sok-sok dolgozó, derék magyar kell. Magyar, amely nem ki­hull, kivándorol, hanem él és szaporodik. Intelligencia, amely nincsen kipusztulás­r­a predesztinálva, hanem munkára és szociális irányításra. Aki revíziót akar igazán, az belső reví­zión kezdi, titkos választójogon, szabad saj­tón, esküdtbíróságon folytatja és nem a munkástársadalom leépítésével, hanem an­nak megszervezésével végzi. "Aki a felesleges embereket legelni vagy kivándorolni küldi, az csak magát és jani­csárjait akarja és szereti. Ha a dicsőséges konszolidáció csak sa­ját talmi sikerein kérődzik és csak a feles­leges embereket szaporítja, akkor nem a revíziót készíti elő, akkor nem revíziós át­­­meneti rendszer, hanem mai nyomorúsá­gunknak, nincstelenségünknek szabadalma­zott adminisztrátora, Pompes funébres-je Csonkamagyarországnak. A „Lex Vass II.**-t tárgyalja a Máz az első szónok szocialista, aki elfogadja a javaslatot (Saját tudósítónktól.) A­­Lex Vass II.", az öreg­ség, rokkantság és özvegység esetére vonatkozó biz­tosítási törvényjavaslat tárgyalása a várakozásnak megfelelően csakugyan nagy érdeklődés mellett, né­pes padsorok előtt kezdődött meg. Vass József nép­jóléti miniszter mögött ü­lt Kovrig Béla, a Munkás­biztosító igazgatója, a­ törvényjavaslat kodifikátora. Az­ öreg­ember havi 60—70 pengője A javaslatot Fitz Artúr előadó ismertette. Külö­nösen azt hangsúlyozta, hogy havi 60—70 pengő so­kat jelent egy öreg ember életében is, mert ez az összeg meg nem adóztatható, le nem foglalható. A törvény hatályát kiterjesztik a mezőgazdasági mun­kásokra, a háztartási alkalmazottak aggkori bizto­sítása azonban egyelőre még szünetel, mert nem akarják a járulékokkal a kispolgárságot megterhelni. Kiterjesztik azonban a biztosítást a külföldre sza­kadt magyarokra is, ezzel is ápolva százezernyi ma­gyar család idetartozásának érzését. A járadék kul­csa munkásoknál a teljes javadalmazás 4 százaléka, magánalkalmazottaknál pedig a javadalmazás 5 szá­zaléka. Az öregség korhatára 65 év. Ezt semmi esetre sem lehet leszállítani, mert még gazdagabb országok is­ kitartanak a 65 éves korhatárnál, így Angliai Franciaország, Olaszország, de még Svédország is. A munkásságnak éreznie kell, hogy a nemzet és tár­sadalom gondoskodásába veszi ezzel a javaslattal. Szocialista kritika A szocialisták padsoraiban állt fel az első szó­nok, Kéth­ly Anna, aki mint a Magántisztviselők Egyesületének egyik vezetője, már huzamosabb ideje tanulmányozta a szőnyegen fekvő kérdést. A Ház érdeklődéssel várta, mivel fogja a szociáldemokrata párt szónoka megindokolni a javaslat elfogadását. — Egyek vagyunk — mondotta — annak a meg­állapításában, hogy a javaslat korszakos jelentőségű, ha a tartalmában nem is értünk mindenben egyet. A javaslat szövege ugyanis nem oldja meg száz­százalékosan a problémát. Nem szabad megemlítés nélkül ha­gyni, hogy­­­ szociáldemokrata munkásság érlelte meg az aggkori biztosítás gondolatát tör­vényhozási eszmévé. A javaslat tehát kétségkívül nagy haladást jelent, de még távolról sem valósítja meg a munkásság elgondolását. Nem szabad válasz­falat emelni falu és város közé. A szociális gondol­kodást fejtetőre állítja a javaslat, amely a népszok­ítosokat kihagyja a biztosítás áldásából. H. Gál Jenő: A kispolgári egzisztenciákat is mind kihagyja. Kéthly Anna: A nép közegészségügye ne legyen írott malaszt, amely elvész a közigazgatás útvesztő­jében. Az állami hozzájárulás a szociális igazság­nak megfelelő legyen. A felekezetek is sokkal inkább istennek tetsző dolgot cselekednének, ha a templo­mok­ helyett kórházakat építenének. Usetty Béla: Azt csak bízza ránk! Kéthly Anna: A nők nem tudnak olyan m­agas életkorig­ dolgozni, mint a férfiak. A nőknél tehát le kellene szállítani a korhatárt 65 évről 60 évre. Ma még a férfiaknál is sok a 65 éves korhatár, hiszen a 60 éves kor népegészségügyi ideált jelent egész Euró­pában. ROSS­Z az öngyilkossági szakasz is. Senki sem lesz öngyilkos azért, hogy pár pengő járadékot biz­tosítson a családjának. Inkább a járadék csekély­sége kerget majd egyeseket öngyilkosságba. Sérelmes és antiszociális a börtönszakasz is,­ még a gondolata is elviselhetetlen annak, hogy a feleség és a gyer­mek ne kapjon járadékot azért, mert a családfentartó börtönbe kerül. Az özvegyi nyugdíjellátás is kevés­. A munkás szívesen meghoz minden áldozatot, ha tudja, hogy halála u­tán felesége és családja ellátá­sáról az álla­m gondoskodik. Elviselhetetlen a m­agán­alkalmazottak nyugdíjhelyzete. A magántisztviselők nyugdíjintézete hadikölcsönökbe, záloglevelekbe fek­tette vagyonát, amely tehát teljes egészében elveszett. Huszonhétmilliójába került a Magántisztviselők Nyugdíjintézetének a hadikölcsönök devalvációja. Ennek az lett a szomorú következménye, hogy egy 62 éves nyugdíjasnak havonta 2 pengő 50 fillért, egy 65 évesnek 3 pengő 16 fillért, egy 61 évesnek 3 pengő 85 fillért fizetnek. A legmagasabb nyugdíjat egy SS éves szerencsés magántisztviselő kapja: havi 6 pen­gőt. (Mozgás.) »» Elfogadom" — Csak a leglényegesebb kifogásaimat ismertet­tem. Ami rossz és elvetendő a javaslatban, az kitű­nik az évek során és remélhetően kikerül a törvény­ből. Ami azonban jó, arra azt kell mondanom, hadd kerüljön be a magyar törvénytárba, mint időszerű kezdeményezés. Ezt a javaslatot tehát csak kezde­ményezésnek, csak átmenetinek tartom és bár ér­zem a felelősséget, mely ebben a percben rámsúlyo­­sodik, mégis azt mondom, hogy elfogadom a javasla­tot a részletes vita alapjául, mert magamknak foga­­dom­ el. (Taps.) Zsitvay Tibor házelnök, két órára járván az­­ OS, berekesztette az ülést és a vita folytatását péntek délelőtt 1z órára tűzte ki.

Next